A legalapvetőbb filozófiai kérdés, azaz, hogy mit is jelent embernek lenni, olyan jelenségek, mint a mesterséges intelligencia, vagy éppen a génszerkesztés hatására a közelmúltban újra központi helyre került. Ez arra kényszerít közösségeket és döntéshozókat egyaránt, hogy maguk is válaszokkal álljanak elő a kérdés kapcsán. A konszenzusnak azonban nyoma és esélye sincs – írja elemzésében Michelle Kirtley.

Az elvi pluralizmus perspektívája működésképtelenné válik olyan helyzetekben, amikor a versengő álláspontok egymás mellett létezése szó szerint lehetetlen. Azonban nem kell reményvesztetten saját felbomlásába engednünk társadalmunkat. Kirtley Stephanie Summers felhívását idézi, aki (az amerikai Közjogi Központ igazgatójaként) arról beszélt, „szeressük felebarátainkat a politikán keresztül”. Miközben fel kell szólítanunk az államot arra, hogy minél több embert megvédjen, új javaslatokat kell kidolgoznunk a mélyen megosztó vitatémákban. A szerző szerint ezek a javaslatok a Szentírásban és a jó élet – az emberi virágzás – víziójában gyökereznek, amelyet az Úr kinyilatkoztatott népének.

Ahelyett, hogy a bioetikával kapcsolatos érveinket – legyen szó reproduktív etikáról, mesterséges intelligenciáról vagy az életvégi gondozásról – az egyén jogainak modern, liberális hangsúlyozásából merítjük, inkább olyan közpolitikai perspektívákat kell kidolgoznunk, amelyek az egymástól kölcsönösen függő hálózatainkra összpontosítanak, valamint a közjó nézetére, amely szintén központi szerepet játszik a shalom, vagyis az emberi virágzás bibliai megértésében – érvel Michelle Kirtley.

A bioetikai közjó keretrendszere

Kirtley szerint a „shalom” közösségi aspektusainak bemutatása megfelelő keretet teremt a bioetikáról és a közpolitikáról szóló diskurzushoz, amely így kikerülheti az egyéni jogokról és autonómiáról szóló zéró összegű játszmát, felülmúlva az emberi személlyel kapcsolatos nézeteltéréseket, ehelyett pedig a kormányzat megfelelő szerepére összpontosít a társadalom formálásában.

A bioetika területe azzal a kérdéssel küzd, miként lehet megvédeni és előmozdítani az emberi személy eredendő méltóságát. Sok bioetikai kérdés erősen személyes jellegű – ilyen például a termékenységi kezelések alkalmazása vagy a szeretteink életvégi ellátása. Mások szakmaiak, például arra összpontosítanak, hogy egy egészségügyi szakember hogyan teljesítheti kötelezettségeit a páciensével szemben.

Carter Snead a bioetika közpolitikai vetületét a tudomány, az orvostudomány és a biotechnológia irányításaként határozza meg az etikai javak nevében. Kirtley a fennálló keretrendszerekkel szemben kritikus, mivel a bioetika területén a törvények és szakpolitikák jelenlegi tájképe nem egy jól megindokolt, filozófiai alapból alakult ki, ehelyett, ahogy Snead állítja, „Az amerikai bioetika története az emberi populáció leggyengébb és legsebezhetőbb tagjainak bejelentett felhasználására, visszaélésekre és kizsákmányolására adott politikai és jogi reakciók sorozata.” Ez a reakciólánc pedig azért fontos, mert részben megmagyarázza, hogy az abortusz, az életvégi ellátás és más bioetikai kérdések területén a nyugati szemlélet hogyan jutott zsákutcába azzal kapcsolatban, hogy kinek az egyéni jogai élveznek elsőbbséget. Néhány kulcsfontosságú momentum megszilárdította az elkötelezettséget az emberi méltóság radikális autonómiában gyökerező szemlélete mellett, amely a nyilvános bioetika jelenlegi diskurzusát vezérli. A második világháborút követően elfogadott nemzetközi jogi nyilatkozatok ugyanis az emberi természet felvilágosodás által meghatározott felfogásához kötődnek, az egyént hangsúlyozzák és nem fordítanak figyelmet az emberi méltósághoz elengedhetetlen kapcsolatokra és közösségekre.

Később az Egyesült Államokban a tudományos kutatások keretében súlyos, az emberi méltóságot alapjaiban sértő módszereteket tárt fel a nyilvánosság számára a média, amelyre válaszul a bioetika négy alapelvét dolgozták ki (ez volt az úgynevezett Belmont-jelentés), amelyeket több kormányzati ügynökség azzal a pozitív szándékkal fogadott el, hogy megvédje az egyént a kutatási visszaélésektől. Ahogy ezek az alapelvek fejlődtek, az autonómia fogalma e négy közül kiemelkedővé vált, egyfajta közös nevezővé, amelyben mindenki egyetérthet. Végül eljutottunk oda, hogy ahelyett, hogy az autonómia csupán egy összetevője lenne annak, amit embernek lenni jelent, az autonómia emberi méltóság az autonómia vált, nem csupán kulturális, de jogi értelemben is.

Mindezt kényszerűen követte a vitában való keresztény részvétel érvkészlete is, amely az abortuszvitában például a magzat mint személy jogaira összpontosított és építette érvelését, ám sok esetben figyelmen kívül hagytuk azt a szélesebb kapcsolatrendszert és körülményt, amelyben a gyermek és az anya egyaránt érintett. Ennek eredményeként egyfajta befagyott háborús konfliktusba kerültünk, szembeállítva a születendő gyermekek élethez való jogát a nők autonómiához és önkifejezéshez való jogával – mutat rá Michelle Kirtley.

Úgy látja, nem tudunk sikeresen küzdeni az emberi méltóságért humanista, individualista feltételekkel.

Ehelyett azt javasolja, hogy térjünk vissza a kezdeti elvekhez, a keresztény ember számára pedig ez azt jelenti, hogy azzal kell foglalkozni, amit a Szentírás a személyiségről és az emberi méltóságról mond.

A keresztények között a bioetikáról és az emberi méltóságról folytatott minden beszélgetés kiindulópontja az 1 Mózes 1–2. A logika egyszerűen a következő: minden egyéni emberi lény Isten képmására teremtetett, s bár megrontja a bűn, teremtettsége a faj minden egyes tagját különleges értékkel és méltósággal ruházza fel. Ezért meg kell tiltani a faj bármely tagja méltóságának megsértését. Mivel a méltóság gyökere az alkotóban rejlik, nem pedig a teremtett tulajdonságaiban vagy készségeiben, a faj minden tagja azonos eredendő értékkel rendelkezik, függetlenül attól, hogy milyen kicsi, fogyatékos vagy idős, és bármilyen újonnan fogant is. Minden emberi teremtmény végtelenül értékes, mert a világmindenség teremtőjének képmása.

Teremtettségünk kapcsolati nézete azt az elképzelést hangsúlyozza, hogy az emberek Isten képmását tükrözik az Istennel és az egymással való kapcsolatukban, a kapcsolatra való képességükön keresztül, tükrözve a Szentháromság kapcsolati-közösségi természetét. A funkcionális szemlélet pedig Isten szerepét hangsúlyozza a világegyetemben és elhívásunkat, hogy mellette gyakoroljunk uralmat a teremtés felett.

Ezt a két szempontot a Nyugat az emberi jogok és az emberi méltóság megértésének nagy részében figyelmen kívül hagyta, de nem kevésbé fontosak.

A 3 Mózes 19 különösen hangsúlyozza, hogy Isten szeretete közvetlenül az egymás iránti felelősségünkben nyilvánul meg.

Isten célja az egész bibliai narratíva során, hogy egyénekként olyan közösségbe hívjon bennünket, amely tükrözi jellemét és dicsőségét a világ számára. Így a bioetika és a közpolitika szempontjainak magukban kell foglalniuk az emberi személy méltóságának összefonódó javait, amelyek a kapcsolatban és a felelősségben gyökereznek, amely ugyan magában foglalja, mégis sokkal több, mint egy korlátozott autonómia.

Az eredeti, teljes írást angol nyelven ide kattintva olvashatja el.

Nyitókép: Shutterstock