Kívülről úgy tűnt, hogy a kegyelmi ügy megrázza a református egyházat. Hogy élte meg személyesen és hogy látja most az egyház helyzetét?
Valamennyire persze megrázta, de inkább az egyházi kommunikáció volt az, ami nem volt felkészülve egy ilyen turbulens időszakra, arra a pár napra, vagy egy hétre, ami a leginkább erről szólt. Amikor ilyen nagyon nagy számban jöttek új és új hírek, hihetetlen gyorsan és tudatosan adagolva – a belső hírek túl gyorsan kikerültek – erre nem lehettek igazán felkészülve, ezért nem is hibáztatom őket. Más ugyanis a világi sajtó dinamikája, mint az egyházié, tipikusan pedig egy népegyházi struktúráé.
A virtuális tér sokszor felnagyít dolgokat, azaz botránynak érzékeltet valamit, ami valójában személyes szinten nem feltétlenül az. És ezt a kettőt sokszor nehéz szétszálazni. Tehát pusztán azért, mert lejön egy vagy több hír nagy olvasottságú sajtótermékekben, sokszor azok is, akik az egyházban vannak, azt hiszik, hogy itt valami nagyon durva dolog történik és ilyenkor ők is hajlamosak hirtelen reagálni. Abban viszont kiválóan vizsgázott az egyházi válasz, hogy azonnal leszögezték: nem a kormányzat, nem a világi sajtó, nem külső erők fogják befolyásolni, hogy mi történjen az egyházban, hogy milyen posztokon kik maradjanak.
A harmadik tényező, hogy a hírek sokszor egyfajta önbeteljesítő jóslatként működnek mostanában: leírnak valami nagyon durva dolgot, amire nincs bizonyíték, azért írják le, hogy megtörténjen. Olyan hírek jelentek meg, hogy itt egyháztagok százai, ezrei mondják le a keresztelőket, „menekülnek az egyházból”. Még most is hallom, hogy innen menekülnek az emberek.
És, kevesebben vannak?
Dehogyis, ez nem igaz. Amikor találkozunk a lelkészkollégákkal az egyházmegyei gyűléseken, egymás kérdezgetjük: „Tőled menekülnek az emberek? Keresztelőket mondtak le? Presbiterek mondtak fel?” A válasz mindig ennyi: „Dehogy!”
Sőt, sokan mondták, hogy többen voltak mostanában az istentiszteleteken, mint az elmúlt években.
Sokkal inkább érzékeltük ezt a hatást: valahogy a rossz reklám is reklám. A református egyházzal foglalkozott a közbeszéd, amire korábban nem nagyon volt példa. Ez felkavarta az állóvizet.
Öntudatos kiállás az egyháztagok részéről? „Márpedig a mi egyházunkat ne támadd!?”
Lehetett egy ilyen reakció, igen. Én egyébként végigkérdeztem a gyülekezet tagjait, hogy nekik mindez miként szűrődött át, hogyan értékelik. Annyira jól reagáltak! Azt mondták, látják, hogy ez egy kellemetlen dolog, de elhiszik, hogy Balog Zoltán jóhiszemű volt – lehet, hogy hibázott, de jóhiszeműen tette. Érzékelték azt is, hogy most fogást akarnak találni az egyházon, ezért a motivációkat elég jól szintezni tudták. Megnyugodtam, látva, hogy éretten tudják ezt kezelni, átlátnak a szitán, nem úgy van az, hogy valamelyik portál leír valamit, és akkor palotaforradalom lesz.
Házon belül sikerült kibeszélni a dolgot?
Most voltunk például egy egyházi konferencián, ott volt püspök úr is, tartott egy áhítatot. Végigjárta az egyházmegyéket, egyházkerületi gyűlést tartott, több egyházmegyei alkalom is volt. Mindenhol lehetett tőle kérdezni, őszintén beszélgetni. Erre a témára is őszintén rá lehetett kérdezni. Valaki erős kritikát fogalmazott meg, az is rendben volt, püspök úr elfogadta, válaszolt rá. Őszinte beszélgetés zajlott. Persze vannak bizonyos körök, akik most nagyon meg akarják ragadni a helyzetből fakadó bizonytalanságot.
Ezek olyan körök, amik az egyházon belül vannak, vagy politikai erők az egyházon kívül?
Érzékelhetően vannak az egyházon belül is olyan körök, amelyek valamiféle klientúra- vagy kurzusváltásnak örülnének. Régóta ez a szándékuk, csak most nyílt egy rés, ahova betehetik a lábukat. Azt sem akarom elvitatni, hogy volt egy-két olyan lelkész, aki jogosan fogalmazta meg a kritikáját, valóban bántotta a helyzet a lelkiismeretét és kiállt, de ezt a két jelenséget is szét kell szálazni, tehát hiba az ügyben kritikusan reagáló csoportot egy tömbként kezelni. A túlnyomó többség kiáll Balog Zoltán mellett. Ők is indíthatnának mindenféle online petíciókat, mehetnének a világi sajtóhoz, de hát azt nem a többségi álláspont érdekli.
Aki kisebbségbe szorul, de nem akarja elismerni, az mindig azt mondja, hogy valójában mi többen vagyunk, csak csöndben…
De én nem ezért mondom, hanem azért, mert ezeken a megyei és kerületi gyűléseken lehetett tapasztalni azt, hogy körülbelül hányan támogatják Balog püspök urat, kik azok, akik kritikát fogalmaznak meg, de azért inkább támogatják, és a személyes tapasztalat alapján látom, hogy azok, akik erős kritikát fogalmaznak meg, többségükben csak lazán kapcsolódnak az egyházhoz, nincsenek benne a gyülekezetek életvalóságában. Inkább a külső körgyűrűkön mozgó figurák, akik most hirtelen fölismerték, hogy mi az egyház érdeke.
Előfordultak olyan esetek is – egy kollégám mesélte –, hogy írt valaki egy nyilvános levelet, hogy márpedig ő nem megy többé istentiszteletre. De hát eddig se járt! Más azzal rukkolt elő, hogy mostantól nem fizet egyházfenntartói hozzájárulást, holott eddig se fizetett.
Ezek a sajtónak szóló látszatesetek. Ha csak a környéken körülnézek, akkor is azt látom, hogy sehol nem csappant meg a gyülekezeti létszám. A vidéki lelkészek sem számolnak be ilyen jelenségről. Akkor pontosan milyen motivációk alapján is állítják, hogy tömegesen szivárognak el a hívek az egyházból?
Szükséges, hogy közéleti, vagy akár nyíltan politikai kérdésben irányt mutasson egy lelkipásztor? Nem elegendő, hogy ha egy finom bor mellett megkérdezi őt az egyháztag, hogy egyébként mi a véleménye erről meg arról, akkor mint magánember kifejti azt?
Mivel az evangéliumot a világban hirdetjük és a világot feszíti szét, sőt, Jézus is rámutat a konfliktusra a világ és az evangélium által alakított élet között, ezért nincs olyan mező, amely kvázi semleges lenne. Tehát nincs olyan terület, amit ki lehetne kerülni. Ez azt jelenti, hogy senkit sem ítélünk el, de mindent meg kell ítélnünk: a jelenségeket, ideológiákat, javaslatokat, elválasztva a jót és a rosszat biblikus ismérvek alapján és az evangélium mércéje szerint. Ebből következik, hogy a hívő embernek a közéleti jelenségeket is meg kell ítélnie, mert ebben a világban él. Persze ez nem abban realizálódik, hogy egy átlagkeresztény a kamatlábakkal kapcsolatos diskurzusba bonyolódik, nem ilyenekre gondolok, hanem a közéletnek azon részére, ahol igenis ideológiai ütközőzónák vannak. Ott pedig képviselnünk kell azt, ami ránk van bízva. Van, aki ezt kultúrharcnak hívja, de hát a kultúrára hatnak az ideológiák, nem? És
ha nem a kereszténység hatja át a kultúrát, akkor más fogja áthatni, olyasmi, ami a kereszténységgel szemben áll. A mi felelősségünk, hogy a világban egy életadó, evangéliumi szellemiségű eszmeiség legyen és ez hassa át a kultúrát.
A hegyen épült várost messziről látják! Azzal viszont nem értek egyet, hogy a napi szintű pártpolitikai adok-kapokba beszálljon a lelkipásztor, mégpedig azért nem, mert végül is a mi üzenetünk mindenkihez szól, pártszíntől függetlenül. A pártok jönnek, mennek. Lehet, hogy negyven évig is marad az egyik, rendben, de Isten országa meg örök.
A nagy, hagyományos egyházak kritikusai éppen azt mondják, hogy mégiscsak a párthoz, illetve e párt által dominált államhoz dörgölőznek a keresztény felekezetek, amelyeket aztán az állam jól kitöm pénzzel, cserébe mondjuk a hallgatásukért. Divatos gumicsont ez manapság – de nem lehet, hogy igaz?
Mit jelent a dörgölőzés? Hogy az egyház nem mond kritikát pártpolitikai ügyekben? Vagy azt, hogy anyagi támogatást kap? Természetesen, az egyháznak mindig legyen prófétai hangja, azt pedig minden irányba érvényesítse, ne torzítsa például anyagi előnyök érdekében! Ne fordulhasson elő, hogy fölhangosítom a „próféta rádiót”, ha az egyik oldalról van szó, lehalkítom, ha a másikról. Nem, nem kell lehalkítani a rádiót. De önmagában az sem ördögtől való, hogy támogatást kap az egyház. A második helvét hitvallás alapján vallom, hogy az államhatalomnak segítenie kell a keresztény egyházat, sőt, ez kvázi kötelessége. Ezt tehát hitvallási alapon mondom, nem cezaropapizmust követelek: arról van szó, hogy az egyik támogatja a másik tevékenységét. Isten maga rendelt mindenféle hatóságot az emberiség békességének és nyugalmának megőrzésére. Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni és zavarni is. De ha barátja, sőt tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet. A hatóság kötelessége, hogy biztosítsa, fenntartsa a békét, a köznyugalmat, ezt pedig akkor teszi sikeresebben, ha igazán istenfélő és vallásos. A második helvét hitvallás azt is írja, hogy a hatóság elsőrendű feladata a vallásról gondoskodni. Persze ez egy XVI. századi szöveg, de lehetséges mindezt a mai korra értelmezni éspedig nem mint teokrácia, mert nem azt mondja, hogy a kettő összemosva működik, csak azt, hogy egyiknek kötelessége támogatni a másikat. Mivel az állam is Isten fennhatósága alatt áll, és az államhoz tartozó emberek és vezetők is Isten fennhatósága alatt állnak, sőt tőle kapták a mandátumukat, hát akkor azzal a mandátummal helyesen kell sáfárkodni. Sajnos az átlagkeresztények ezeket nem gondolják végig.
Ha pusztán a számokat vesszük alapul, a friss adatok szerint nem állunk jól Magyarországon, egyre kevesebben vallják magukat kereszténynek. Aggódik?
Ez egy nyugati trend, torzítás úgy beállítani, mintha magyar sajátosság lenne, aminek a politikai kurzus az oka.
Ugyanakkor felelőtlenségnek tűnik pusztán egy kézlegyintéssel elintézni, nyugati trendekre mutogatva…
Nem kell ennyiben hagyni a dolgot, de a valódi okokat kell megtalálni ahhoz, hogy visszafordítsuk a trendet. Ebben az esetben éppen az intézi el csupán egy kézlegyintéssel, aki azt mondja, hogy ez a jelenség a politikai kurzussal való összefonódás eredménye, kész, pont. Néhányan azt mondják – főleg a kormánnyal kritikus hangok –, hogy az egyház eljátszotta a hitelességét, mert letekerte a próféta rádiót. Egyébként nem mondom azt, hogy akár ne erősíthetné fel bizonyos dolgokban. Minden politikai erőnek vannak hibái, ugyanúgy szóvá kell tenni az egyiket, mint a másikat – tisztelettel, normálisan, nem pocskondiázva, de őszintén. Miért ne tehetnénk meg? Nem e világból valók vagyunk, nem veszíthetünk semmit. Na de nézzük már meg a németországi helyzetet, ami egy tragédia – a német egyház lefeküdt az államnak? Az a helyzet, hogy le, csak éppen a másik irányba. Az egyház integrálta az állami ideológiát, a házasságot átértelmezte, szexuáletikai kérdésekben szétesett, infantilis elfoglaltságokká torzította a missziót.
Egy az egyben az állami ideológia szócsövévé degradálódott a németországi egyház. Vannak még kis szigetek, de beszélni kell egy ottani evangéliumi lelkésszel, hogy milyen lehetőségeik maradtak, mennyire tudnak szabadon beszélni, hogyan tudnak misszionálni – tanulságos lesz!
Brutális keretek közé vannak szorítva. Tehát ne mondjuk már azt, hogy az itteni helyzet a szörnyű, a legszörnyűbb! Itthon még ki tudjuk mondani a biblikus igazságokat.
Mint például?
Bármiről. Antropológiai kérdésekről, Istenről, az üdvösség kizárólagosságáról, azaz arról, hogy csak Jézus Krisztusban van üdvösség és senki, semmi másban, hogy semmilyen „más út nem vezet föl a hegy tetejére” és így tovább. Nem kell felpuhítani a hitünket. Nincsenek erőszakos pótcselekvések, mint ezekben a nyugati egyháztestekben.
Magyarországon sokkal nagyobb szabadsága van egy lelkésznek, mint például Németországban. Ismerek a református egyházból baloldali, vagy legalábbis nem jobboldali, meglehetősen kormánykritikus lelkészeket. Teljesen szabadon beszélnek.
Nem hallottam olyanról, hogy kipenderítettek volna egy lelkészt azért, mert esetleg ellentmond, vagy elmondja a véleményét. Most is volt egy olyan lelkész, aki Gyurcsány Ferencnek adott interjút, beszélgettek egyet, megnézték, meghallgatták, minden ment tovább.
És milyen témákban érdemes feltekerni a „próféta rádiót”?
Volt egy ismerősöm – azóta már nem nagyon beszél velem –, aki azt mondta, hogy lehetek olyan megalkuvó, hogy az antropológiai témákat hangsúlyozom, de a korrupciót nem nevezem nevén. Azt válaszoltam, hogy néven kell nevezni azt is. Az én egyházon belüli elhívásom alapvetően az, hogy azokra a hitvallásellenes hatásokra, ideológiákra, erőfeszítésekre figyeljek, amikkel az egyházat át akarják alakítani, az egyházi tanítást akarják eltorzítani. Mivel olyan tanítás nincs az egyházban, hogy a korrupció jó, és senki nem lépett elő olyan teológiai dolgozattal, vagy felhívással, hogy értékeljük át a korrupció, a rablás, a lopás megítélését, ebben a kérdésben következetesek vagyunk. Az antropológia terén viszont igenis van az egyházon belül egy transzformációs folyamat, amire figyelni kell. Igen, ezen van a nagyobb hangsúly, de nem azért, hogy a korrupcióról ne beszéljünk. Arról, amikor a hatalmasok elnyomják a kicsiket, vagy kifosztják a szegényeket, szólnunk kell. De az a típusú korrupcióharc, amit ők feltételeznek, az inkább egy pártpolitikai miliőben hangzik el. És azon túl, hogy az ember hirdeti, hogy a korrupció mint olyan rossz, amiből meg kell térni, hogy az emberek ne földi kincseket gyűjtsenek, mert szú és rozsda emészti meg, nem tudom elképzelni, hogy gondolják, hogy az én felelősségem lenne, hogy elkezdjek ilyen-olyan pártpolitikai térben konkrét személyek korrupciós ügyeivel foglalkozni. Egyébként van olyan lelkész, aki azt hirdeti, hogy a korrupció jó? Vannak ilyen prédikációk? Én nem ezt tapasztalom.
Ha már utal a progresszív keresztényekre, akikkel vitát folytat, idézem egy tavaly decemberi cikkét. Akkor ezt írta: vitapartnerei „az evangéliumiakat kvázi szektaként szeretnék az egyházi közvélemény előtt beállítani, mondván, önkéntes meghatározásokkal élnek arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető kereszténynek és ki nem”. Ez a megkülönböztetés valóban gyakran kerül elő, jogos a felvetés, nem?
Egy evangéliumi keresztény igehirdetésében rendre előkerülnek olyan fogalmak, mint „álkeresztény”, vagy „magukat kereszténynek mondók”. Ebben a gondolkodásban van egy nagyon erős határhúzás, fogalmi distinkció arra vonatkozóan, ki az, aki keresztény, és ki az, aki csak mondja magáról, de ennek biblikus alapjai vannak.
Érdekes megfigyelni, hogy a progresszívek a maguk mércéje szerint kiket és hogyan stigmatizálnak, és ezzel mi a céljuk, ahogy azt is, hogy az evangéliumok milyen szempontok szerint választják szét a magukat keresztényeknek vallókat.
De ez nem újdonság, ha valaki olvassa az apostoli leveleket, akkor egyfolytában tanításbeli konfrontációt lát. A Júdás-levélben például a hívők közé belopózott álkeresztényekről van szó, akik magukra felkent emberekként tekintenek és a törvény ellen beszélnek azért, hogy a saját immoralitásukat, főleg valószínűleg a szexualitás terén történő kihágásaikat a kegyelemre hivatkozva legitimálják. Megvetik a törvényt, azt mondják, hogy az gúzsba köt. Júdás azt mondja, hogy ezektől el kell határolódni. És a legkeményebb ószövetségi referenciákat hozza, hogy ezek olyanok, mint Bálám, pénzért feláldozzák az igazságot. Bálványimádók, mint Szodoma és Gomorra lakói, akik idegen test után vágynak, olyanok, mint Káin, és így tovább. Ha ma egy lelkész így fogalmazna a hamis tanítókkal szemben, abból akkora ribillió lenne…! Nem tudunk olyan erősen fogalmazni, mint Pál, aki azt mondja: „Metsszék ki magukat”. Ha valaki az apostoli hitet őrzi, és ehhez a Szentírást olvassa, akkor óhatatlanul is ezzel a hozzáállással, ezzel a vehemenciával fog telítődni. Elég csak olvasni a Bibliát. Mind Pál, mind Júdás, mind Péter említi, hogy ne tévesszenek meg benneteket a tévtanítók, meg arról beszélnek, hogy ragadozó farkasok jönnek közénk, báránybőrbe bújva. Ha minden apostoli levélben ott van ez a felszólítás, akkor ma miért kellene nekünk máshogy reagálni?
Szinte tankönyvszerűen ugyanazok a szélsőségek jelennek meg ma is, mint az apostoli időben:
vagy a törvényeskedés, amikor mindent rá akarnak helyezni az emberre, és az Istentől Krisztusban kapott kegyelmét akarják megrabolni, vagy pedig a kegyelemre hivatkozva a szabadosságra, szabados életre akarják rábírni. Inkább ez utóbbi jellemző. De miért ne lehetne ez ellen föllépni? Sőt, Júdás azt mondja, hogy „tusakodjatok a hitért”. Ezt nemcsak a lelkészeknek, meg a papoknak mondja, hanem a 90 éves és a 15 éves hívőnek is.
Amiről decemberben írtam, egy valós törekvés a progresszívek részéről. Mondok rá egy gyakorlati példát. A beszélgetésünk előtti napokban a zsinati elnökségi tanács kiadott egy rövid nyilatkozatot, arról, hogy azért jó lenne, ha az egyházról nyilvános fórumokon, tüntetéseken tisztelettel beszélnek. Mégiscsak egy ötszáz éves egyházi közösségről van szó, vagyunk egy páran, akik benne élünk, szóval, ha lehet, kérnénk szépen, jó?! Erre válaszul egy teológus, bizonyos Suhajda Etelka, egy blogon, tegeződve szemére veti az egyháznak, hogy „már régen meg kellett volna újulni”, „de ti, a Zsinati Elnökségi Tanács, már akkor is elutasítottatok mindent”, „ti csak azoknak engedtek, akik az igéből reformálnak meg titeket”, „az igéből, ahogy ti értelmezitek”, „meg akikre hallgattok: a fundamentalisták és az amerikai evangelikálok”. Én meg csak néztem, hogy mi van?! Mire hallgatnak a Magyarországi Református Egyház vezetői, amit az amerikai evangelikálok tanítanak?! Teljes kavarodás a szöveg! Ez persze szándékos dolog. Az is érdekes, hogyan bővül ki a „fundamentalista” fogalom tartalma a progresszívek használatában. Régen azt hívták fundamentalistának, aki a hatszor 24 órás teremtési napokhoz ragaszkodik. Aztán evangéliumi vagy fundamentalista az volt, aki elhiszi, hogy Jónást valóban bekapta egy nagy hal. Aztán már az volt evangéliumi és fundamentalista, aki Jézus csodáit szó szerint értelmezi. Hogy bővül a dolog! Később már fundamentalista volt az is, aki hiszi, hogy Jézus feltámadt a halálból. És most már – erre ment ki a játék – azzal azonosítják a fundamentalistát, aki a kereszténység hagyományos szexuáletikáját tartja alapvetőnek. Játszanak a szavakkal. Tehát Ön nem egyszerűen egy katolikus újságíró, mert ha vallja az egyház szexuáletikai tanítását, akkor egy bigott, szélsőséges, „szedevakantista”, megveszekedett, tridentista izé, de minimum elvakult. És itt jön a lényeg: mivel az emberek nem akarják, hogy elvakultnak, megveszekedettnek, szélsőségesnek tartsák őket, a progresszívek arra számítanak, hogy a retorikájuk hatására a játék majd úgy folytatódik, hogy sokan kimozognak a véleményük mögül.
Márpedig fundamentalistának bélyegeznek mindenkit, aki szerint az ember vagy férfi, vagy nő, illetve, aki vallja, hogy a szexualitás keretei a monogám férfi-nő házasságon belül vannak.
Hitvallásos idő van? Erre utal?
Nagyon aktuális kérdés. Érdekes, amikor 2017-ben megjelent a protestáns etika kézikönyve, abban egy egyetemi oktató leírta gyakorlatilag ugyanazt, mint ami a Fiducia Supplicansban katolikus részről szerepel. Arról értekezett, hogy bár a magyarországi állapotok, a magyar református egyház helyzete nem teszi lehetővé, hogy liturgikus keretek között megáldjunk rendezetlen helyzetű párokat, de esetleg a parókián, az életfordulókon való átsegítés kazuális alkalmai esetében egyfajta áldás adható. Emiatt nem állt föl azoknak a többsége, akik most fölállnak, mondván, status confessionis, hitvallási helyzet van. Nemrég megjelent egy pásztorálpszichológiai kötet – amely teológus hallgatók számára tankönyvként is szolgál –, amelyben az egyik fejezet a genderkutatás emberképével, a genderszenzibilis lelkigondozással foglalkozik (kicsit sem kritizálva azt), és amely könyvet hazai teológiai oktatók is kritikával illettek. Mégis, az egyházi kiadó „csont nélkül” megjelenteti és terjeszti, miközben az egy az egyben a Németországi Protestáns Egyház (EKD) jelenlegi, az MRE felfogásával ellentétes teológiai meggyőződéseit tükrözi. A kötet a „hivatalos katolikus egyházat” ekézi a gendertémát illető elutasító magatartásáért, miközben a progresszív nyugat-európai teológiai fakultásokat dicséri, mint amelyek „értékes genderimpulzusokkal járulnak hozzá az etikai elméletalkotáshoz és a pásztorális gyakorlathoz.” Ez nem status confessionis? Mármint az, hogy az MRE-től teológiai és etikai tekintetben fényévnyi távolságra lévő német egyház „tudományos” anyagait és kommünikéit zanzásítva terjesztik a hazai piacon.
Amikor ilyen megnyilvánulások születnek akár az egyházon belül, akár azon kívül, akkor ezeknek az az emberek túlnyomó többségét nem zavarja, nem éri el az ingerküszöböt. Most, amikor egy politikai természetű, fura dolog történt, amikor nem rosszindulatból, de becsúszott egy kellemetlen hiba, és bocsánatot is kért érte a püspökünk, most plafonig ugranak a tömegek, hogy status confessionis van, meg kell tisztulnia az egyháznak. De az igazi status confessionis nem ez, nem politikai, még csak nem is egyházpolitikai, hanem teológiai fókuszú;
hogy visszatérjünk az ige tiszta prédikálásához, a biblikus, reformátori teológiai gyökereinkhez, hogy ellenkultúrát képezzünk a világgal és a beteg, kifordult ideológiákkal szemben,
és igen, hogy a politikától olyan értelemben függetlenedjen az egyház, hogy se az egyik, se a másik oldal nyomásgyakorlása ne érvényesülhessen soha úgy, hogy azért mi dogmákat vagy tanításokat értékelünk át.
Ön már két évvel a Fiducia Supplicans előtt értekezett arról, hogy egyszerűen nem működik az azonos nemű párok megáldása, nem biblikus, nem helyes, morálisan nem igazolható. Akkor a skót református egyház gyakorlata miatt értekezett a helyzetről, azóta a katolikus dokumentum hatására világszintűvé vált a vita.
Abszolút, de a trend fordított: a katolikus egyházat érte el az, ami a liberális protestáns egyházakban már végbement. Amikor a Fiducia Supplicanst olvastam, egyáltalán nem lepett meg az érvelése: ha nekem kellett volna megírnom egy érvelést az alapján, amit láttam a protestáns egyházakban, akkor valószínűleg egy ilyen, paradoxonokkal és csúsztatásokkal teli, érzelmi alapú szöveget írtam volna én is. De azt látnunk kell, hogy ez önmagában – sokak értékelésével szemben – nem a protestantizmus szelleme: a protestáns világban vannak liberális egyházak, és vannak, akik megmaradtak a hit talaján. Létezik az USA-ban egy kétmillió főt számláló lutheránus, kőkonzervatív egyház – a második legnagyobb lutheránus felekezet ott –, ami a leghatározottabban blaszfémiaként utasítja el ezeket a törekvéseket. A második legnagyobb református-presbiteriánus egyház ugyancsak az USA-ban egy teljes mértékben hitvalló formáció. Sorolhatnám még. Tehát nem úgy van, hogy most a protestantizmus szellemisége rárakódott a katolicizmusra.
Nem, ez a liberális, mára progresszívvé vedlett kereszténység kovásza, ami felekezettől, teológiai tradíciótól függetlenül belülről bomlasztja a keresztyénséget.
Hogy mindez megjelent a katolicizmusban is, ráadásul a legfelsőbb szinten, tragédia, ami ellen küzdeni kell. Ezen a ponton pedig nem lehet béke, nincs párbeszéd. Aki ugyanis azt mondja, hogy párbeszédre van szükség, az föladja az utolsó kenetet.
Kemény szavak ezek…
Azt éljük, amiről az apostol beszélt: szükséges, hogy szakadások legyenek közöttetek. A progresszív, felőrlő ideológia olyan, mint egy vírus; ha elterjed, mintha vérmérgezést kapnánk. Egy nyílt seb, amit nem tudunk gyógyítani, nem lehet kiszivattyúzni a mérget. Amputációra van szükség, méghozzá minél előbb. Ha sokat várunk, csak nagyobb terület fertőződik meg. Több tucatnyi példa van előttünk, vegyük már észre!
De pontosan mi is a probléma például az azonos nemű párok megáldásával?
Nyílt ellenszegülés, nyílt lázadás Isten igéjével szemben. Én ugyanazt tudom mondani, amit Müller bíboros – figyelemre méltó, hogy a hitvalló katolikus és a hitvalló protestáns érvelés teljesen egy vonalon mozog: egy Istennel szemben lázadó attitűdű kapcsolatra semmilyen módon nem lehet áldást adni, mert azzal az áldással valójában legitimáljuk a kapcsolatot. Az nem jó érv, hogy „nem is azt áldjuk meg, mert valójában arra gondolunk, hogy…”.
Ez az érvelés önellentmondás: ha azért kérnénk az azonos nemű párra az áldást, hogy felismerjék a bűnt és kilépjenek belőle, tehát, hogy ne legyenek egy pár, akkor egyszerűen azt kell kimondani, hogy „ne legyetek egy pár”.
Ezt tanítani kell. Az nem megoldás, hanem sunyiság, hogy nem beszélek, de adok egy áldást, titkon abban reménykedve, hogy pont az ellenkezője valósul meg annak, amiért ti kéritek… Egyébként én nem is szeretem az azonos nemű párokat külön említeni, ugyanis ezzel felmentenénk másokat.
Hogyan élhetünk 2024-ben magyar keresztényként hitvalló életet? Hogyan kell berendeznünk az életünket, hogy ez sikerüljön?
Elsődleges fontosságú az Isten igéjével való táplálkozás.
Keressünk egy olyan lelki vezetőt, gyülekezeti lelkipásztort, papot, aki kompromisszumok nélkül hirdeti Isten igéjét.
Azután találjunk valódi közösséget, amely az igéből és az ige alapján él. A protestáns egyházfelfogás szerint az igaz egyház ott van, ahol helyesen hirdetik Isten igéjét és aszerint, helyesen szolgáltatják ki a sákramentumokat és ahol van egyházfegyelem. Enélkül nincs keresztény élet.
Háromszor annyi gyülekezeti tagot számlál a közösségük, mint amikor idekerült. Kell lennie receptnek!
Nekem is rengeteg hibám van, és ezt nem alázatoskodásból mondom. Szerintem a recept az, hogy az igét hirdesse a lelkész. De komolyan, ennyi: az igét hirdesse. Ha a gyülekezeti tag érzi, hogy ha kell, ha nem, a lelkész az igét hirdeti, nem vág le belőle, hálás érte és az ilyen pásztor körül kialakul egy valódi közösség. Én csak ebben tudok hinni. A keresztény közösségekben is sokszor sok mindent kitalálnak, hogy hogyan vegyük fel a versenyt világi programokkal. De nem is tudjuk, és nem is kell. Ha moziba akarok menni, akkor nem ide jövök, ha táncolni akarok, akkor sem. Itt az ige van. Krisztus van a látható igén keresztül, ami a szentség és a hirdetett igén keresztül, ami az igehirdetés. A Szentlélek ezt áldja meg és e körül hoz létre élő közösséget.
Nyitókép: reformatus.hu/Sebestyén László
