Ahogy az emberiség egyre jobban távolodik attól a normalitástól, amit a szívébe ültetett törvény által kapott Istentől, egyre inkább elveszti az irányt az identitása alapjainak megtalálásához. Ezért ebben az eltévedt állapotú keresésben újabb és újabb válaszok születnek az ősi kérdésre: „Mi(csoda)/milyen az ember?” (Zsolt. 8)
Mi a transzhumanizmus, avagy „hogy kerül a csizma az asztalra”?
A transzhumanizmus az identitáskérdésre jelen korunkban adott poszthumanista ideológiai válasz. A felszínen csak a technikai újítás mozgalmaként feltüntetett törekvések célja az, hogy a többszintű evolúciós folyamatok által az ember eljusson az emberi létezés csúcspontjára vagy azon túl is, ahol tulajdonképpen „istenné” válik.
De vajon mitől „isten” az Isten, és mitől „ember” az ember?
Isten attól – egyedüli – isteni lény, hogy mindentudó, mindenható, örökké létező és mindenhol jelenvaló. Az ember pedig – aki a bűnbeesés miatt elvesztette istenképűségét – halandó, korlátozott keretek között él és ismeretében is korlátozott lénnyé vált. Miért? Mert a kígyót összekeverte az Istennel.
Mit is ígért a kígyó?
Lucifer az Éden-kertben való megkísértéskor a lázadás és hazugság magjaként három gonosz kijelentést ültetett be az ember szívébe „Nem haltok meg! (Halhatatlanok lesztek!)”, „Olyanok lesztek, mint Isten! (Mindenhatók lesztek!)” és „Jónak és gonosznak a tudói lesztek!” (Mindentudók lesztek!)”
Vajon ebben az új, a felvilágosodás szelleméből táplálkozó transzhumanista válaszban nem az ősi „anti-evangéliumi” minta elevenedik meg előttünk újra, amit még az ősi „kígyótól” hallott az ember?
A kígyó mindezt annak az embernek mondta, aki akkor még halhatatlan-, Isten jóvoltából származó kijelentésből pedig bármit megtudó-, és a dicsőséges testében bármit megtehető ember volt. A kígyó viszont mindezt annyira hihető módon mondta, hogy az ember ennek hatására egyből elfejtette, hogy ki is ő valójában. Így az igézet által beültetett lázadás magja felnövekedve az emberben a test cselekedeteit és az Istentől való elszakadást szülte.
Pál apostol ezt a folyamatot igen plasztikusan le is írja a rómaiakhoz írt levelének 1. részében, miszerint, ha az ember az Isten igazsága helyett a hazugságot választja új normalitásnak, akkor a szíve, vagyis az identitásának és a személyiségének központja megsötétedik.
Ennek következtében az ember elveszíti az Istentől kapott dicsőségét, tisztességét és méltóságát és végső soron megszűnik annak az embernek lenni, akinek Isten teremtette.
A transzhumanizmus tehát olyan, mint egy polip, ami a csápjait ráteszi az emberi identitás és élet minden színterére, az emberi identitás fogalmát „újradefiniálva” jogot formál átalakítani a tudományt, a technológiát, a jogot, a nemi identitást, a kultúrát és az életmódot.
Azonban valóban ezen az úton kellene haladnia az emberiségnek? Jó az nekünk, ha mi olyanok akarunk lenni, mint Isten?
Akkor tulajdonképpen hová vezet bennünket a transzhumanizmus?
Röviden, pár szóban kifejezve, az Istentől kapott szabadságunk elvesztéséhez. Ezért a jövő embereivel már most kell foglalkoznunk, akik egyre több és több területet átadnak magukból és a szabadságukból például egy ’nem embernek’- a mesterséges intelligenciának, ami végső soron nem a „mi érdekünkben” fog érezni, gondolkodni és akarni.
Amennyiben ez megtörténik, többé nem élhetünk az Istentől kapott szabadságunkkal, amitől ember az ember. És ha nem élhetünk a szabadságunkkal, akkor az élet értelmét veszik el tőlünk.
Tehát miért is gondolkodunk ma ilyeneken? Mert ma még megtehetjük. Holnap megtehetjük? Amikor már a gép gondolkodik, érez és akar bennünk? Amikor már nem a mi lelkünk mondja meg, hogy merre menjünk, mit csináljunk és mit akarjunk?
Ma még megválaszthatjuk, hogy milyen jövőt szeretnénk. Nem biztos, hogy ilyen formában szeretnénk megélni azt. Ma még mondhatunk rá nemet.
Sokszor hangzik el az emberek között: „Ádám és Éva hogyan lehettek ennyire ostobák, hogy így elszúrták?” Eljátszották a halhatatlanságukat, a mindentudásukat és a „mindenhatóságukat”, amit az Istennel való közösséggel elérhettek volna.
De vajon mi most nem ugyanezt ezt akarjuk tenni? A transzhumanizmusban rejlő kígyót választjuk most is?
Honnan van bennünk ez a gőg és lázadás, hogy azt gondoljuk, hogy mi képesek vagyunk és leszünk Istenné válni? Hogyan gondolhatjuk, hogy mi – emberek – Istent játszhatunk? Hogy-hogy nem tanulunk az őseink hibájából? Pedig azok a bölcs emberek, akik tanulnak mások hibájából.
Ne akarjuk megalkotni az „übermensch-et” magunkban, elég, ha az Igazság magja által megtaláljuk azt, Akiben és Aki által azok lehetünk. Hiszen Jézus Krisztus az az „übermensch” és Ő az a prototípus, aki által az újjászületett ember „új-emberként” hasonlóvá válik Istenhez. (I. János 3:2)
Tehát bátran merjünk azok lenni, akiknek és ahogyan Isten megalkotott bennünket!
Hiszen azt az embert tudják megvezetni a hitetés által, aki nincs tisztában az identitása alapjaival és nem tudja, hogy ki is ő maga valójában. Mert ahogy az almából soha nem lesz körte, úgy a transzhumanizmus által a férfiból sem nő és az emberből sem Isten.
