A vatikáni Hittani Dikasztérium december 18-án adta ki az azóta sok vitát kiváltó Fiducia Supplicans című nyilatkozatot, amely lehetővé tette, hogy a katolikus papok spontán módon – szigorúan szertartásokon kívül – áldást mondjanak rendezetlen élethelyzetű, így mások mellett az azonos nemű párokra. A nyilatkozat bizonyos korlátokat határozott meg abból a célból, hogy védelmezze az egyház hagyományos tanítását a szexualitásról és a házasságról.

A First Things-en közreadott tartalmas kritikájában három neves szerző, John Finnis, Peter Ryan és Robert P. George azonban arra emlékeztetett, rengeteg püspök és számos püspöki konferencia fejezte ki aggodalmát a szöveggel és annak gyakorlati megvalósításával kapcsolatban. Köztük volt Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció korábbi prefektusa, Gerhard Müller bíboros, aki hosszú időn át a Hittani Kongregációt vezette, az afrikai püspökök pedig egységesen nyilvánították ki, hogy nem fogják alkalmazni a nyilatkozatban foglaltakat.

A kritikákra adott válaszul a Hittani Dikasztérium januárban sajtónyilatkozatot bocsátott ki, amelyben megpróbálta tisztázni a Fiducia Supplicans körüli helyzetet. A tanulmány szerzői szerint azonban a sem az eredeti, sem a tisztázó nyilatkozat sok szempontból nem volt megfelelő. Finnis, Ryan és George

azt javasolják a püspököknek és papoknak, hogy ne adják meg az engedélyt az áldásokra, illetve ne adjanak áldást a rendezetlen élethelyzetű párokra, mert ritkák, sőt, szinte nem is léteznek azok a körülmények, amelyek között az azokkal okozott kár elkerülhető.

A szerzők ezt követően tizenkét gondolati egységben tárgyalják a felmerülő problémákat. Hangsúlyozzák: úgy az eredeti nyilatkozat, mind az azt tisztázni hivatott sajtónyilatkozat figyelmen kívül hagy egy releváns, központi és evangéliumi tanítást, a Hittani Kongregáció egy korábbi, 1975-ben kiadott dokumentumát, a Persona Humana-t és mindazt, ami abban megerősítést nyert. Így például azt, hogy a szexualitás és a tisztaság gyakorlása terén az erkölcsi törvények valóságát nem tagadhatjuk, ahogy bűnt sem. A Persona Humana például kimondja, hogy „Egy személy (…) nemcsak akkor vétkezik halálosan, ha cselekedete az Isten és a felebarát iránti szeretet közvetlen megvetéséből származik, hanem akkor is, ha tudatosan és szabadon, bármilyen okból kifolyólag olyat választ, ami súlyosan rendellenes. Mert ebben a választásban (…) már benne van az isteni parancsolat megvetése: az ember elfordul Istentől, és elveszti a szeretetet. Márpedig a keresztény hagyomány és az Egyház tanítása szerint, és ahogy azt a helyes gondolkodás is elismeri,

a szexualitás erkölcsi rendje az emberi élet olyan magas értékeit foglalja magában, hogy ennek a rendnek minden közvetlen megsértése objektíve súlyos.”

Később pedig így folytatódik: „A lelkek pásztorainak ezért türelmet és jóságot kell gyakorolniuk, de nem szabad semmissé tenni Isten parancsolatait, és nem csökkenthetik indokolatlanul az emberek felelősségét. Ha semmilyen formában sem csökkentjük Krisztus üdvözítő tanítását, az a lelkek iránti szeretet egyik kiemelkedő formája. De ezt mindig türelemnek és jóságnak kell kísérnie, amilyenre maga az Úr is példát adott az emberekkel való bánásmódban. Mivel nem elítélni, hanem megmenteni jött, valóban hajthatatlan volt a gonosszal szemben, de irgalmas volt az egyénekhez.”

Szó sem esik bűnről

Finnis, Ryan és George értekezésében arra figyelmeztet, hogy a Fiducia Supplicans nemhogy a „halálos bűn” és a „súlyos bűn” fogalmait, de még magát a „bűn” szót is kerüli, amikor a „rendezetlen életállapotokról” beszél és a sajtónyilatkozat is csak óvatosan emeli be ez utóbbit, amikor arra utal, az azonos nemű párok áldásakor ugyanolyan helyzetről van szó, mint amikor egy „egyedi személy”, aki akár bűnös is lehet, áldást kér.

A sajtóközlemény – a Fiducia Supplicanshoz hasonlóan – eközben figyelmen kívül hagyja azt, amit a Persona Humana központi jelentőségűvé tett, mégpedig a tényt, hogy a szexuális etikáról szóló keresztény tan korunkban példátlan fenyegetésekkel néz szembe, a tanítást érő támadások sokkal intenzívebbek, mint korábban.

A First Things felületén megjelent írásukban John Finnis, Peter Ryan és Robert P. George megerősíti azt a sokak által hangoztatott fenntartást, hogy a lelkipásztorok számára a napi gyakorlatban szinte lehetetlen lesz megkülönböztetni és fenntartani a nyilatkozat által megfogalmazott eltérést a bűnös kapcsolatok megáldása és a rendezetlen kapcsolatban élő párok mint személyek megáldása között. Hasonlóképpen zavart és kételyt teremt majd a kívülállók és maguk a párok számára is egy egy ilyen szituáció. Ez legfeljebb akkor lehetséges, ha az áldásokat jóváhagyó püspökök és maguk a papok további feltételeket támasztanak. Az értekezést jegyzők ilyen többletfeltételként említik például, hogy a pároknak nem szabad az áldást státuszuk legitimációjának tekinteni, ebbéli meggyőződésüket pedig ki is kell fejezniük a feléjük szolgáló lelkipásztor előtt. Hasonlóképpen, a lelkipásztoroknak sem állhat szándékukban semmit legitimálni, és valóban gondoskodniuk kell arról, hogy az áldás ne is hasonlítson liturgikusra, ezen felül pedig világosan ki kell jelenteniük a jelenlévők előtt, hogy az egyházhoz hasonlóan nekik „nincs szándékuk semmit legitimálni”. Ezt követően az imát nem az egyesülés áldásaként kell megjelölniük, hanem valamiféle „invokációnak és közbenjárásnak” Isten vezetésére és kegyelmére,

beleértve a bűnből való megtérés kegyelmét is.

„Ilyen feltételek nélkül a szóban forgó áldások mindenekelőtt botrányt okoznának az azokat kérő pároknak, akiknek leginkább az ilyen áldások által elfedett igazságokról van szükségük a katekézisre. A fentiekhez hasonló feltételekről való lemondás tehát súlyos lelkipásztori felelőtlenség” – állapítják meg a szerzők.

Téves logika, amit a gyakorlat cáfol

Ám a tisztázó sajtónyilatkozat szerint a szolgáló pap puszta szándéka arra vonatkozóan, hogy az áldást nem a kapcsolat jóváhagyásaként adja, elegendő lehet – ez a logika pedig tévesen azt feltételezi, hogy maga a szándék elegendő arra, hogy az áldást fogadók is tisztában legyenek mindezzel. Emlékeztetnek arra is: alig két évvel korábban a dikasztérium responsuma még hangsúlyosan fejtette ki, hogy az egyház nem adhat áldást azonos neműek kapcsolatára, illetve más, bűnös kapcsolatokra.

Az amerikai szerzők hosszasan sorolják a vatikáni sajtónyilatkozat mögötti gondolkodásmód hibáit. Felvetik például, hogy bár a Fiducia Supplicans elrendeli, hogy az áldás nem történhet szakrális épületen belül jól látható helyen, ám azt figyelmen kívül hagyja, hogy kevésbé jól látható helyen, ám a szakrális épület falai között megmarad a lehetőség az áldásra, ami dokumentálható és széles körben terjeszthető. (Bár a szerzők nem írják le, okfejtésük alapján nyilvánvaló, hogy itt egyértelműen a propagandisztikus céllal megvalósuló terjesztésre utalnak – a szerk.) S bár a nyilatkozat abból indul ki, hogy ezek az áldások spontán módon valósulnak meg, nagyvonalúan eltekint azoktól az esetektől, amikor előre megtervezett eseményekről van szó. A szerzők emlékeztetnek arra is, hogy számos pap (jellemzően német nyelvterületen – a szerk.) már eddig is aláásta az egyház biblikus tanítását, amikor előre megtervezett módon, látványos elemekkel (például szivárványos stólával), beállított fotókat használva a sajtóban terjesztették a házasságkötésre emlékeztető szertartások hírét. A kritika megfogalmazói szerint a püspökök aggályait csillapítani szándékozó sajtónyilatkozat kifejezetten atipikus helyzeteket említ példaként, nem gondolva a jellemző helyzetekre, amelyek természetüknél fogva hasonlóvá teszik ezeket a helyzeteket a házasságkötés szertartásához.

A szerzők ismételten leszögezik: a Fiducia Supplicans által szabott feltételek nem azt a célt szolgálják, hogy megkülönböztessék a személyek megáldását a bűnös cselekmények megáldásától, a sajtóközlemény pedig nem követeli meg a progresszív püspököktől és papoktól, hogy fejezzék be azt a kommunikációt, amelyben reményüket fejezik ki, hogy a nyilatkozat lépést jelenthet az egyház tanításának újrafogalmazására, illetve, hogy az egyház erkölcsileg jóváhagyja az azonos neműek kapcsolatát és más nem házastársi szexuális kapcsolatokat.

Az igazság forog kockán

Mint az amerikai szerzők rávilágítanak: a friss dokumentumok ugyan nem tagadják a szexualitásról szóló katolikus tanítást, mégis azt sugallják, hogy az „legfeljebb eszmékről szól, nem pedig az értelemmel megismerhető és az isteni kinyilatkoztatás által megerősített erkölcsi abszolútumokról”. Ezzel szemben „az üdvösség megtalálásához az embernek ragaszkodnia kell a keresztségben kapott megszentelődéshez, elkerülve vagy megbánva minden súlyos bűnt, beleértve a szexuális bűnöket is”. „A kockán forgó igazság, amelynek közlése a pásztorok komoly felelőssége, az, hogy a szexuális cselekmények súlyosan erkölcstelenek, hacsak nem fejeznek ki és valósítanak meg egy elkötelezett és kizárólagos házassági kapcsolatot, azt a fajta egyesülést, amelyben új emberi lények születhetnek” – írják.

Zárszavukban hangsúlyozzák: a Hittani Dikasztérium dokumentumpárja jelentős akadályt képez egy olyan lelkipásztori feladat teljesítése előtt, amely az evangelizáció elengedhetetlen feltétele.

Forrás: First Things

Nyitókép: Catholic Vote