A pápa nemrégiben kiadott Fiducia Supplicans című nyilatkozata körüli zűrzavar – egy olyan dokumentum, amely zavaros azzal kapcsolatban, hogy a katolikus papok megáldhatják-e az azonos nemű kapcsolatban élőket – sokat elárul arról az időről, amelyben élünk – írja Carl Trueman a First Things oldalán. Az angol presbiteriánus teológus és egyháztörténész szerint a katolikus teológusok azzal fognak érvelni, hogy Róma nem változott, hogy a legutóbbi nyilatkozatban szereplő megkülönböztetések ködössége pont azt jelenti, hogy az nem érint kulcs római dogmát.
De nem ez a lényeg: a figyelő világot nem érdeklik az ilyen árnyalatnyi különbségek és egy alapvető kulturális változást látnak. Naivitásnak tűnik azt gondolni, hogy a lelkipásztori gyakorlatban bekövetkező változás nem fog jelentős szemléletváltozást eredményezni.
Az ilyen kompromisszumok – és ez minden bizonnyal kompromisszum – végül mindig sokkal szimpatikusabbá teszik azt az álláspontot, amely felé haladnak, mint azt, amelytől eltávolodnak.
Ha a pápa káoszt okoz az egyházán belül a melegek megáldásának kérdésében, az valószínűleg mindannyiunkat érint – katolikus papokat és laikusokat, de minket, protestánsokat is.
A protestánsok (és valószínűleg sok katolikus) számára mindez arra emlékeztet, hogy a pápaság nem jelent gyógyírt a Szentírás elégségességével és érthetőségével kapcsolatos problémákra. Szent Pál mind a Szentírás, mind az egyház fontosságát hangsúlyozta a hit megőrzése és továbbadása érdekében. Egyik sem képes önmagában elvégezni a feladatot. Ha a protestantizmus sebezhető abban, hogy nem veszi elég komolyan az egyházat, akkor az erős és hierarchikus egyházfelfogás abban sebezhető, hogy káoszt okozhat.
Carl Trueman úgy fogalmaz, ilyen körülmények között könnyű lenne egyfajta protestáns diadalmámorba merülni, mivel úgy tűnik, hogy sok katolikus most olyan lelkiismereti konfliktussal néz szembe, mint amilyennel Luther szembesült. A probléma azonban az, hogy a mai katolicizmus bajai ezen a ponton nem választhatók el olyan könnyen a mai konzervatív protestánsokétól.
A katolicizmus sok éven át olyan ernyőt adott nekünk, amely alatt menedéket találhattunk a tágabb kultúra túlkapásai elől.
Legyen szó az abortusz elleni harcról, a túlterjeszkedő egészségügyi intézkedésekről vagy éppen a politikai ideológia örökbefogadást érintő erőltetéséről, a katolikus egyház mindig is vezető szerepet játszott, és ehhez olyan pénzügyi erővel és kulturális jelenléttel rendelkezett, ami a protestánsok számára elérhetetlen volt.
A Fiducia Supplicans legközvetlenebbül a pápa saját papságára lesz hatással, akikre hatalmas nyomás nehezedik majd, hogy megáldják az azonos nemű párokat, még akkor is, ha ez bántja a lelkiismeretüket. Sokan kétségkívül együtt éreznek majd Lutherrel, aki világosan kijelentette, hogy egy keresztény számára nem biztonságos, ha a lelkiismerete ellen beszél vagy cselekszik.
De nem csak a katolikus papságot érinti ez a dilemma. Ha a vezetés kétértelmű egy ilyen fontos kérdésben, az gyengíti a laikusok helyzetét is. Mi a helyzet az állami iskolákban tanító tanárokkal, akikre nyomás nehezedik, hogy elfogadják a szexuális forradalom kaleidoszkópszerű identitásait? Mi a helyzet a szoftvercég alkalmazottjával, akit ugyanerre kényszerítenek?
Természetesen mindez a protestánsokra is kihatással van. A világ nem tesz valódi különbséget katolikusok és protestánsok között. A szemükben mindannyian keresztények vagyunk, és így a pápa döntései mindannyiunkra nyomást gyakorolnak.
Kétféle vezető létezik: az, aki a saját szerepét abban látja, hogy a saját képére formálja át a szervezetét, függetlenül attól, hogy milyen járulékos károkat okoz a ranglétrán lejjebb állóknak; és az, aki a leggyengébbek és legkiszolgáltatottabbak érdekeit igyekszik megvédeni. Ferenc pápasága során mindvégig az utóbbinak mutatta magát, de most úgy tűnik, hogy ez nem volt több, mint álca. Egy jó vezető világosan beszél. Úgy tűnik, Ferenc erre képtelen. És sajnos, a katolikus egyház nagy tekintélye miatt a római káosznak Wittenbergre és Genfre nézve is vannak következményei – emelte ki cikkében Trueman.
