Trueman nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy összefoglalja az elmúlt 500 év filozófia- és kultúrtörténetét és elmagyarázza, hogy hogyan változott meg a nyugati ember identitása. Elemzésében olyan szerzők gondolataira támaszkodik, mint Charles Taylor filozófus (akitől többek között a társadalmi képzelet elméletét veszi át), Philipp Rieff szociológus (akitől például a háromféle világ felosztását veszi kölcsön) valamint Alasdair MacIntyre eszmetörténész (akit az emotivizmus kapcsán idéz). A szerzők segítségével lefesti, hogy miként vált a (pszichológiai és érzelmi jólétet kereső) belső én az identitásunk meghatározásának legfőbb tekintélyévé, az olyan külső tekintélyekkel szemben, mint az egyház, a nemzeti hagyomány vagy éppen a család. Művével Trueman arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a mai, pszicho-szexuális emberkép uralta kultúra megértéséhez nem elég a szexuális forradalomig visszamenni, ugyanis a 60-as évek eseményei legfőképpen egy tágabb, több évszázadra (leginkább Rousseau-ig) visszanyúló, az emberi identitást érintő átalakulás egyik tüneteként értelmezhetők.
A könyv véleményem szerint kiváló iránymutatásként szolgálhat a magyar keresztények számára is, nem pusztán azért, mert Trueman többnyire elsődleges forrásokra hivatkozik, de azért is mert protestáns szerző tollából rég született ilyen nagy hatású mű. A könyv tartalmának részletes ismertetéséről cikk- vagy esszé sorozatot is lehetne írni, azonban e helyett én egyből a könyv legvégére ugranék, ahol a szerző három érdekes tanácsot ad a keresztényeknek útmutatóként.
1. Az egyháznak át kell gondolnia a hitvallása és az esztétika közötti kapcsolatot
Trueman szerint nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy az esztétika hatással van arra, hogy az emberek mit tekintenek elfogadhatónak. Mario Vargas Llosa irodalomkritikust idézi, aki azt mondta, hogy ,,a képek elsőbbséget élveznek az eszmékkel szemben”. Vagyis a történetek hatékonyabbak, mint a száraz tények. A társadalmi kérdések közül Trueman a melegházasságot hozza fel példának, amely nagyban támaszkodik az egyéni történetekre, a személyes megélésre, és a megragadó narratívákra és ezen keresztül válik elfogadhatóvá sokak szemében.
Az esztétikát, mint stratégiát persze jó célokra is fel lehet használni, ugyanis a könyv egy másik részében a szerző azt is leírja, hogy az amerikaiak szembe helyezkedése a legradikálisabb abortusz párti nézetekkel elsődlegesen nem racionális érvelésnek, hanem együttérzést keltő személyes történeteknek és megindító, magzatokat ábrázoló képeknek köszönhető. (Vagy gondoljunk a személyes bizonyságtételek erejére, vagy akár a The Chosen sorozat, mint evangelizációs eszköz hatására.) Mindazonáltal Trueman mondanivalója itt az, hogy az egyháznak tisztában kell lennie az esztétika jelentőségével, de a válaszában nem érdemes ugyanezzel az eszközzel élnie. Figyelmeztet, hogy a könyörületességet meg kell őrizni, de leszögezi, hogy az olyan kulturális kérdéseket, mint a házasság természete vagy az élet szentsége morális, biblikus elvek alapján kell eldönteni.
2. Az egyháznak valódi közösségnek kell lennie
Ezt Trueman azért tartja fontosnak, mert a közösségek formálják az erkölcsi öntudatot. Akárhogy is nézzük az identitásunk kialakulásában szerepet játszik a kultúra, amelyben élünk és a minket körülvevő emberek, akiktől például a nyelvünket tanuljuk. Ugyanakkor egy olyan korban élünk, ahol a nemzetállamok meggyengültek és nem jelentenek valódi köteléket az emberek között. Emellett a városokban élők nem ismerik egymást, a külvárosok pedig „ingázó motelekké” váltak. Az embernek ettől még szüksége van közösségekre. Az űrt pedig gyakran az LMBTQ mozgalom tölti be, amelyben sokan valóban közösségre találnak.
Nem szabad tehát elfelejteni, hogy az emberek tartozni szeretnének valahova, és a biblikus, egészséges gyülekezetekre épülő egyház (amely nem csak intézmény, de mozgalom is) valós megoldást kínál erre.
Persze Trueman önkritikát is gyakorol és beismeri, hogy sokszor a keresztények is egyfajta fogyasztói döntésként tekintenek a felekezeti hovatartozásukra, de mégis úgy gondolja, hogy olyan valódi és szeretetteljes közösségben kell élniük egymással, ahova az emberek szívesen csatlakoznak.
3. Végül egy meglepő tanács: A protestánsoknak fel kell eleveníteniük a természeti törvényt és a fizikai test megbecsülését
A természeti törvénnyel Trueman arra céloz, hogy az egyháznak tudnia kell koherensen és biblikusan tanítania erkölcsi elvekről és etikai kérdésekről. Miért tartja ezt fontosnak a szerző? Azért, mert noha egy lelkipásztor egymaga nem valószínű, hogy bírói döntéseket és törvényalkotási folyamatokat befolyásolhat, arra viszont annál nagyobb az esély, hogy a gyülekezetébe járó testvérek kérdéseket tegyenek fel neki az abortuszról, a béranyaságról vagy éppen a genderről. Ezekről a kérdésekről a kereszténységnek márpedig van mondanivalója, a biblikus szemlélet átadása pedig az egyház feladata.
A fizikai test kapcsán Trueman óva int attól, hogy a protestánsok az igehirdetés és a hit általi üdvösség hangsúlyozása miatt lebecsüljék az emberi test fontosságát.
Ha ugyanis a testüket leválasztják az identitásról és csak a pszichológiai dimenzióra figyelnek, akkor ugyanabba a hibába eshetnek, mint a gender szószólói. Ezért a szerző szorgalmazza a megtestesülésről és a biblikus szexuáletikáról való tanítást.Végezetül Trueman minderre példaként nem a középkorra vagy a reformációra, hanem a második századi kereszténységre irányítja a figyelmünket. Arra az időszakra, amikor az egyház egy marginális ’szektaként’ létezett egy pluralista társadalomban. Sok szempontból – főleg Nyugaton – ma is ilyennek tűnik az egyház társadalmi helyzete. De mit tett az egyház a második században? Szoros, doktrinálisan kötött közösségként létezett és arra kérte a tagjait, hogy összhangban éljenek a hitükkel és legyenek jó állampolgárai a földi városnak, amennyiben ez összeegyeztethető a kereszténységgel. Lehet, hogy ma is ez az egyetlen járható út.
