Még emlékszünk arra, amikor a nyár kezdete, a június nem volt különösebben figyelemre méltó hónap, ez azonban a Pride árnyékában megváltozott – vezeti fel a World felületén megjelent legújabb írását Carl Trueman. A világhírű apologéta hozzáteszi, a keresztények mára szerte a világon hozzászoktak ahhoz, hogy „több mint négy hosszú hétig elviseljék a szexuális felelősség, a szerénység és az önuralom minden mércéje áthágásának hivalkodó ünnepét”.

Trueman szerint a Pride ugyanakkor egyfajta PR-problémával szembesül, amikor a megcsúfolt szivárvány színei közé megpróbálják beerőltetni a transzneműséget is. Bár a vonatkozó politikai agenda nagyrészt e kérdés körül szerveződik, mindez elég bizarr – mutat rá a szerző, majd hozzáfűzi: az „LMB-vel” (leszbikus, homoszexuális, biszexuális – a szerk.) ellentétben a transz ideológia nem a szexuális vágyra épül, és tagadja a biológiai nem jelentőségét.

„Közpolitikai szempontból még fontosabb, hogy a transz ideológia mindenkit érint, különösen a társadalom legsebezhetőbb rétegeit:

benyomul a gyermekkorba, a szülői jogokba és a nők magánszférájába, legyen szó mellékhelyiségről vagy öltözőkről. És amikor a transzlogika az erőszakos, férfi szexuális bűnelkövetőket női börtönökbe helyezi, az ideológia társadalmilag perverz eredményei nyilvánvalóakká válnak mindenki számára, kivéve a legvakabbakat” – írja Trueman. Meggyőződése szerint „mindaddig, amíg az »LMB« szövetséges a »T«-vel, valószínűleg azt fogják tapasztalni, hogy a PR-problémáik növekedni fognak. A »T« ugyanis egyre kínosabb lesz az »LMB« számára.”

Mindennek következményeként Trueman könnyen elképzelhetőnek látja, hogy a következő évek során egyfajta törés alakul ki a szivárványos mozgalom berkein belül, az egészséges ellenreakciók ugyanis már erősödőben vannak Európában, ezek pedig egyre inkább átgyűrűzhetnek az Egyesült Államokba is.

A cikk a videó alatt folytatódik.

Ugyanis ahogy a detranzitálók száma növekszik és szemétté válik a teljes transz-gyógyászati ágazatot támogató „tudomány”, úgy válik egyre kínosabbá az a bizonyos T betű az egész lobbi számára.

Mindez azonban fontos kérdést vet fel a keresztények számára: készek leszünk-e azokra a beszélgetésekre, amelyeket ez a folyamat megnyithat azokkal, akik korábban elkötelezték magukat a szexuális és nemi káosz mellett? Ha a Pride-mozgalom eléri a széttöredezettség és az önbizalom határát, és ha a szövetség felbomlik (igaz, mindkét „ha” nagyon nyomatékos), vajon képesek leszünk-e kihasználni a helyzetet?

Írásában Trueman arra hívja fel a figyelmünket, hogy mindehhez legalább két fontos dologra lesz szükségünk: először is, pontos teológiai látásra arról, hogy a szexualitást és a nemet övező kérdéseknek milyen mély és átfogó antropológiai jelentősége van, ugyanis

nem pusztán magatartáshoz köthető kérdések forognak kockán, hanem az is, hogy mit jelent igazán embernek lenni.

Másodszor, olyan egyházakra van szükségünk, ahol azok, akiknek életét – és gyakran a testét is – összetörték a szexuális és nemi forradalmak hazugságai, menedéket, támogatást és Isten kegyelmének felajánlását kereshetik. Ehhez olyan közösségre van szükség, amelyet vidám vendégszeretet jellemez – hangsúlyozza.

„Még ha a dolgok nem is változnak nemzeti szinten, helyi szinten továbbra is lesznek olyan egyének, akik rájönnek, hogy a szexuális és nemi szabadság ígéretei és mitológiája hamisak. A helyi gyülekezet előtt álló kihívás tehát továbbra is fennáll: készen állunk-e a válaszokkal és a szükséges közösségekkel, hogy megszabadítsuk az ilyen embereket az őket emésztő sötétségtől? A »Pride-hónapot« mindenképpen sajnálnunk kell. De arra is fel kell használnunk, hogy elgondolkozzunk azon, felkészültünk-e arra a pillanatra, amikor nem csak kritikát, hanem pozitív jövőképet fogunk tudni felkínálni az áldozatok számára” – zárja értekezését Carl Trueman.

Forrás: wng.org