„Tíz évvel ezelőtt könnyekig meghatódtam egy gyümölcssaláta miatt” – emlékszik vissza Kat Rosenfield, az UnHerd szerzője. „Az edzőteremben ültem egy szobabiciklin, görgettem a Tumblr-t, miközben a lábam a pedálokat nyomta, és egyszer csak ott volt: egy üvegtálban áfonyából, szederből és mandarinszeletekből álló saláta. Úgy emlékszem erre a fotóra, ahogyan egyesek leírják az autóbaleset előtti pillanatokat, minden csillogó részletet megörökítve az adrenalinnal átitatott lassított felvételen. A vágyakozás, amit éreztem, ahogy a gyümölcsökre néztem – és ahogy sírni kezdtem –, túlmutatott az éhségen.”
Egy testépítő versenyre készültem, és már hetek óta nem ettem gyümölcsöt, mert a gyümölcs cukrot tartalmazott, és a cukor tiltott volt. Csak közvetlenül edzés után volt szabad bevinnem, egy fél kocka csoki formájában, egy kanál fehérjeporral összekeverve, és lenyelve, hogy az éhező testem ne fogyassza el a saját tömegét.
Kevés kép van rólam életemnek ebből az időszakából, kivéve azokat, amelyeket hetente készítettem, hogy nyomon kövessem a fejlődésemet. Sportmelltartóban és fehérneműben pózoltam, megfeszített izmokkal, és elküldtem az eredményeket az edzőmnek. Tíz évvel később nem arra emlékszem a legjobban, hogy milyen jól néztem ki, hanem arra, hogy mennyi munka volt ebben. Ha éppen nem ettem vagy edzettem, akkor ezeken a dolgokon gondolkodtam: tervezés, előkészítés, időzítők beállítása, hogy pontosan akkor egyek, amikor kell. Mire felhagytam az edzésprogrammal – nagyjából akkor, amikor azon kaptam magam, hogy sírdogálok az interneten látott gyümölcsök miatt -, a testem olyan járművé vált, amelynek karbantartása a teljes munkaidős feladatom volt.
Egy könnyebb út a fogyásra?
Amikor olyan páciensekről olvasok, akik az Ozempic gyógyszert szedik, és edzés nélkül fogynak, sőt „egyszerűen nem gondolnak többé az ételre” – felháborodást érzek. Hogy érti azt, hogy nem gondol rá?! Ez nem tisztességes; ez csalás. Bármi legyen is az ember oka a fogyásra, az általános bölcsesség az, hogy ez nem könnyű, sem fizikailag, sem mentálisan. Valójában minden ezzel ellentétes tapasztalat gyanakvásra ad okot, még azok körében is, akik teljes szívvel hisznek abban, hogy az elhízás és a hozzá kapcsolódó egészségügyi problémák hatékony gyógyítása rendkívül jó dolog lenne. Az Ozempic és más hasonló gyógyszerekkel szembeni bizalmatlanság természetes.
Az Ozempic hasonló azokhoz a szerekhez, amelyeket drogfüggőknek adnak, hogy csillapítsák a vágyukat a szer használatára – csak jelen esetben az étvágyat csökkentik mesterségesen. Egy olyan világban, ahol a túlsúlyt az erkölcsi kudarc jelének tekintik, a soványság az igazságos jutalom azoknak, akik nélkülözéssel vezekelnek.
Ez az aszketikus lemondás az egyik fő jellemzője annak, amit a társadalomkritikusok diétás kultúrának neveznek. Gondoljunk csak arra, hányan vannak, akik vagy állandóan diétáznak, vagy épp most hagyták abba a diétát, és nem sok eredményt tudnak felmutatni: mintha nem is a sikeres fogyás lenne a lényeg, hanem a megfelelés. Nem azért vonod meg magadtól az ételt, mert ettől sovány leszel – gyakran ez nem is történik meg –, hanem azért, mert önmagad és a világ előtt eljátszod annak a szerepét, aki vékony akar lenni, és hajlandó áldozatokat hozni érte. Salátát rendelni a steak helyett az erény egy formája, azt üzened vele: „Próbálok jó lenni”.
Történelmi távlatban
Az erkölcs és a biológia összefonódásának hosszú története van. A viktoriánus korszakban a szépségről és a nőiességről alkotott kulturális elképzelések gyakran orvosi tanácsnak álcázva jelentek meg. Az volt a közfelfogás, hogy a nagy étvágy, különösen a nők esetében, a rossz egészségi állapot és a rossz jellem jele is. Ahogy ma, úgy akkoriban is a karcsú alakot értékelték – és ahogy ma, úgy akkor is a karcsúságot önuralommal kellett elérni. A társadalom és a tudomány szemében az ideális nő újra és újra demonstrálta, hogy uralkodik az étvágya felett.
John Harvey Kellogg, akit az 1800-as évek végén Amerika legjelentősebb gasztroenterológiai úttörőjének tartottak, meg volt győződve róla, hogy a jó étvágy elválaszthatatlanul összefügg a szexuális romlottsággal. Azokra, akik élvezettel ettek, úgy tekintettek, mint valami katasztrófa előidézőire.
Ez a felfogás – miszerint az egészséges test a kontroll alatt tartott vékony test – visszatért a történelem során. A 21. században egy fitnesz influenszer kötelességtudóan pontosan négy falat csirkemellet töm le a torkán, mielőtt elindul az edzőterembe. A más, könnyebb módszerekkel – zsírleszívással, fogyókúrás tablettákkal vagy manapság az Ozempic segítségével – történő fogyást már régóta nem csak csalásnak, de talán még egyfajta ördögi alkunak is tekintik, amiért hamarosan kemény árat kell fizetni. Az orvosilag támogatott fogyás világában történt botrányok csak megerősítik a nemet mondók erkölcsi felsőbbrendűségét. Mondtuk, hogy nem lehet ilyen egyszerű.
A morális szempont
Lehet, hogy ezúttal mégis ilyen egyszerű? Persze, van néhány rémtörténet, hogy az Ozempicet szedők hasnyálmirigy-gyulladást kapnak, bár ez ritkán fordul elő. És olyan hétköznapi aggodalom is felbukkan, mint hogy az étvágycsökkentő hatása nem csak a zsír, hanem az értékes sovány tömeg elvesztését is okozza. De még ha ezek az aggodalmak alaptalannak is bizonyulnak, az Ozempic erkölcsileg továbbra is megkérdőjelezhető.
Képzeld csak el: ahelyett, hogy az edzőteremben izzadnál a kimerítő edzéseken, az egyetlen erőfeszítés, amit tenned kell: heti egy szúrás egy vékony tűvel. Ahelyett, hogy minden étkezésnél az étvágyaddal küzdenél, az visszavonul, amíg el nem felejted, hogy valaha is létezett. Ez szembe megy minden olyan narratívával, amelyben a fogyás a megváltás szinonimája, amelyben minden leadott kiló egy legyőzött démon.
Az idő és a kutatások talán bebizonyítják, hogy az Ozempic valóban a fogyás jövője. De gyanítom, sokkal nehezebb lesz levetkőzni a büszkeséget, hogy a testünket csak a diéta és a testmozgás, az összpontosítás, a fegyelem, a fájdalom és a könnyek képesek formálni. Sokaknál a fogyókúra étkezési zavarokkal függ össze, és egyszerűen a kontroll érzésére vágynak, hogyha munkát fektetnek abba, hogy jó alakjuk legyen, akkor látják meg az eredményeket. Vajon a fogyás akkor is diadal, ha nincs vágy, amely felett diadalmaskodni kellene?
Fontos megjegyezni, hogy az Ozempicnek ugyanolyan buktatói vannak, mint bármely más fogyókúrás módszernek, amelyek a kevesebb evésre épülnek: azok, akik abbahagyják a használatát, hajlamosak visszahízni.
De a diétával ellentétben az Ozempic tartós szedésének gondolata nem kelt egzisztenciális rettegést, és nem idézi fel azt a szörnyű képet, hogy az ember élete hátralévő részét csillapíthatatlan éhségtől gyötörve tölti. Valójában az egyik dolog, ami a gyógyszert olyan izgalmassá teszi, hogy mindenféle étvágyat megfékez. Nemcsak az étel, hanem az alkohol, a nikotin, a szerencsejáték, a szex iránt is. Az Ozempic páciensek nem fognak sírva fakadni egy gyümölcssaláta képétől. Ehelyett a gyógyszerrel töltött életet nem a vágy, hanem annak hiánya fogja jellemezni. És ez talán a maga nemében szintén tragédia.
Nyitókép: Shutterstock