A katolikus kalendáriumban ezekben a hetekben szinte egymást érik a magyar (és magyar vonatkozású) szentek és boldogok emléknapjai és ünnepei, akik keresztény küldetésünkre irányítják figyelmünket: szentnek kell lenni itt és most. A sort Remete Szent Pál nyitotta (esetében a magyar vonatkozás a helytálló), aki a pálos rend pátriárkája, ráadásul „Magyarország elfeledett védőszentje” de a „pálos hónap” része volt a rend templomaiban a Remeték Királynője ünnepe is. Néhány nappal később Árpád-házi Szent Margit ünnepét ültük, hogy aztán Esztergomi Boldog Özsébre, az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend (ők ugye a pálosok) alapítójára emlékezzünk. A hónap utolsó harmada is tartogat ilyen vonatkozást; a szegények orvosára, Boldog Batthyány-Strattmann László hercegre emlékezünk.
A keresztény magyarság igazán szép számban ajándékozott nekünk példaképeket: nagy, neves szenteket és vértanúkat éppen úgy, mint névtelen, hétköznapi szenteket, akik élete örök tanúság. Érdemes lenne követni példájukat, megfogadni intéseiket, lelkesedni buzdításaikon és meríteni imaéletük gazdagságából. Olyan időszakban, amikor a szétdobáló különösen törekszik megosztásunkra és elbizonytalanításunkra, különösen, már csak azért is, mert
életpéldájukat követve könnyebben juthatunk el arra a bizonyosságra, hogy életünk tele van kegyelmekkel és Istentől kapott ajándékokkal. Hogy az utolsó szó a Mesteré.
Hónapokkal ezelőtt belehallgattam egy beszélgetésbe, ami szomorú látleletét adta annak, mi történhet akkor, ha nem vesszük komolyan Jézus figyelmeztetését, miszerint „Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.” (Mt 6, 24) Két olyan ember beszélgetett egymással, akik kikacsintgattak Isten szolgálatából, majd hűtlenek lettek az egyházhoz, fájdalmas módon otthagyták hivatásukat, s utólag persze minden és mindenki mást hibáztatnak. Szomorú volt hallgatni, részben azért, mert minden ilyen dráma mélyén ott húzódik a mi felelősségünk – pontosabban, ahogy mindjárt látni fogjuk, inkább így: az én személyes felelősségem is. Ugyanakkor nem pálcát kell törnünk felettük, hanem kitartóan imádkozni értük, szívbéli megtérésükért.
Nem szoktam hozzászólásokat olvasgatni, leginkább azért nem, mert ami az úgynevezett kommentszekciókban történik, az homlokegyenest ellentétes azzal, ahogyan Isten Országát építhetjük már itt a földön. A beszélgetés alatt közreadott egyik megjegyzés mégis nagyon beszédes volt. Valahogy így szólt: „Amikor arról beszélgetnek, mi a baj az egyházzal, valahogy véletlenül sem az a válasz, hogy »Te meg én«”. Ez persze mindannyiunkra igaz: sok dolgunk van még a gerendával.
A fenti jelenet szöges ellentéte volt, amit az Axioma Podcast legutóbbi adásában Filemon Norbert mondott. Az Axioma Központ kutatója – a Fiducia supplicans körüli problémák elemzése során – rámutatott: az egyház állapotának vizsgálatát úgy kell kezdenünk, hogy tükörbe nézünk. Egészen pontosan így fogalmazott: „Amikor azt a kérdést vizsgáljuk, mi a legnagyobb probléma az egyházban, akkor a helyes szemlélet az, hogy előveszünk egy tükröt és azt mondjuk: a legnagyobb probléma az, hogy mi még nem vagyunk szentek”.
Amikor a kereszténység hazai, vagy európai állapotát siratjuk, jó ha tudjuk: téves úton járunk. Egyrészt azért, mert itthon sokkal jobb állapotban van, mint azok mondogatják, akik temetni szeretnék (tudniillik a kereszténység nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés), másrészt azért, mert mi nem gyászra, hanem menyegzőre kaptunk meghívást – a lelkületünknek pedig ezt az (örök) életre szóló invitálást kell tükröznie. Nem valamiféle rosszul értelmezett hurráoptimizmussal, hanem az evangélium radikalitásával és örömével. A mélyrétegeket kell vizsgálnunk, ahol felfedezzük:
bizony megindítóan szép mértékben árad a kegyelem. Rajtunk a sor, hogy, mint ablakot, tágra nyissuk előtte a szívünket.
Itt az ideje felkelni és útnak indulni! Új életet kell kezdenünk: szentnek lenni végre. Ami annyit tesz, megnyílni Isten szeretetére és abban élni, tanúságot téve róla a világban. Áldást mondani ott, ahol átkok hangoznak el. Szeretni ott, ahol gyűlölet van. Elhagyni a bűnt és magunkkal hívni az útra másokat.
Szűk az ösvény, persze, ami olykor kifejezetten kényelmetlen. Viszont, hogy nagyon megéri kitartani rajta, arra kétezer év ismert és ismeretlen szentjei szolgáltatják a tanúbizonyságot. Hallgassunk rájuk!
Nyitókép: Shutterstock
