Az elmúlt kétezer év nagy részében a címben jelzett kérdés, miszerint hamvasztás vagy hagyományos temetés útján búcsúztassuk halottainkat, fel sem merült. A klasszikus temetés volt „a” gyakorlat, amelyet „keresztény temetés” néven ismertünk, hamvasztásról pedig legfeljebb a viking kultúra történeteiből hallhattak az emberek – kezdi a The Gospel Coalition felületén megjelent cikkét Justin Dillehay.
A szerző azzal folytatja, a nyugati civilizációban jelentős változás zajlik le, a hamvasztás gyakorlata egyre elterjedtebb, ennek következtében pedig egyre kevésbé furcsa. Mára sok országban gyakoribb a hamvasztás mint a hagyományos temetés, ennél fogva pedig a keresztények megannyi esetben gondolkodás nélkül választják az új gyakorlatot. A pásztorként szolgáló Dillehay szerint azonban a hagyományos temetkezésre alkalmazott „keresztény temetés” elnevezés nagyon is találó, és érdemes elgondolkodnunk azon, mit gondolunk a hamvasztásról.
Írásának elején rögtön tisztázza: természetesen nem arról van szó, hogy Isten ne lenne képes bárkit feltámasztani, függetlenül attól, hogy elhunyta után testét hogyan temették el, ahogy az sem igaz, hogy a hamvasztás valamely bibliai parancs közvetlen megszegését jelentené. Ugyanakkor azt sem szabad feltételeznünk, hogy minden kulturális gyakorlat egyaránt jól illeszkedik a keresztény teológiához. Dillehay állítása az, hogy
a klasszikus, koporsóban történő temetés inkább tekinthető keresztény cselekedetnek abban az értelemben, hogy jobban tükrözi a bibliai előzményeket, tanítást és teológiát az emberi testről és annak jövőjéről.
Arra buzdít, hogy térjünk vissza ehhez a formához, amely természetesen egy szomorú, mégis örömteli módja a keresztény reménység felmutatásának egy reményvesztett kultúrában.
Bibliai előzmények
Bár a Bibliában nem szerepel erkölcsi tilalom a hamvasztásra vonatkozóan, árulkodóak az elénk táruló képek. Arra vonatkozóan számos esetet látunk, amikor Isten népe eltemeti halottait, arra azonban kevés a példa, hogy elhamvasztanák az elhunytat. Ábrahámot és Sárát, Izsákot és Rebekát, Jákobot és Ráhelt, Józsefet, Mirjamot, Mózest, Dávidot, Elizeust, Keresztelő Jánost, Lázárt, Istvánt és a leghíresebbet, magát Krisztust is eltemették.
Dillehay szerint érdemes feltenni a kérdést, hogy miért. Idézi Stephen Prothero megállapítását, aki könyvében (A History of Cremation in America) rámutat: az egyiptomiakon, hébereken és kínaiakon kívül a hamvasztás a régi kultúrák szokásos eljárása volt, Isten népének a környező kulturális hatások ellenére ez nem vált gyakorlatává.
A történelemtudósok ráadásul rámutatnak: a kereszténység elterjedésével párhuzamosan a hamvasztás gyakorlata eltűnt a Római Birodalomból, helyét pedig a ma már hagyományosnak nevezhető temetkezés vette át. Sőt, ugyanez a folyamat lezajlott mindenhol, ahol a kereszténység vált uralkodó vallássá, vagy befolyása jelentősen megerősödött. Dillehay rámutat: természetes módon illeszkedik egymáshoz az emberi testre vonatkozó zsidó-keresztény tanítás és a zsidó-keresztény temetkezési hagyomány.
A test a kereszténységben
Értekezésében az amerikai pásztor arra hívja fel a figyelmet, keresztényként (ellentétben például a hinduizmussal) nem csak a lélek halhatatlanságában hiszünk, hanem a test feltámadásában is. A Szentírás tanítása szerint mindent, ami létezik, Isten alkotott, a teremtés végén pedig kimondta, hogy műve „nagyon jó”. A kereszténységnek ezért alapvető meggyőződése, hogy a teremtett világ és benne az emberi test az Isten által alkotott jó dolgok.
Az emberi személyről szóló keresztény tanításban benne foglaltatik, hogy a testünk emberi természetünk lényeges része, a test nem csupán egyfajta „burok”.
„A test nem valami külsőleg ránk aggatott dísz vagy valami segédeszköz, hanem az emberi élet lényeges alkotórésze” – szögezi le Szent Ágoston Isten városáról című művében.
Isten tervében testünk feltámasztása szerepel, a Teremtő nem akarja, hogy testünk és lelkünk örökre elváljanak egymástól.
Jézus Krisztust azért temették el, mert Isten nem akarta, hogy Szentje romlást lásson, tervében pedig ott volt, hogy harmadnapon feltámasztja a halálból. És bár Jézus legtöbb követőjének teste lát majd romlást, mielőtt feltámad, mégis, ugyanez a logika ránk is érvényes: „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,11)
Dillehay idézi Timothy George teológust is, aki korábban rámutatott: amint azt a római katakombák tanúsítják, a korai keresztények ragaszkodtak halottaik eltemetéséhez. A keresztény sírhelyeket coemeteriának (temetőknek) nevezték, ami szó szerint „alvóhelyeket” jelent, ez pedig a test jövőbeli feltámadásába vetett hitet tükrözte. Az emberi test alapvető jóságába és a test feltámadásába vetett hit tehát a keresztény teológia alapvető sajátossága, ami természetesen kulturális gyakorlatokat alakított ki a test halál utáni kezelésével kapcsolatban.
És mit tegyünk napjainkban? Vissza a hagyományos temetéshez, vagy a hamvasztás a megfelelő?
Tekintettel arra, hogy a keresztények egészen a közelmúltig általánosan bevett módon a hagyományos temetést tekintették alapvetőnek, mielőtt követnénk a jelenlegi kulturális trendeket, érdemes megállnunk és elgondolkodnunk – javasolja Justin Dillehay. Érvelése szerint a fentieken túl abból érdemes kiindulni, hogy a temetés maga keresztény cselekedet, ezáltal pedig üzenettel is bír, mégpedig
azt a hitet közvetíti, hogy amit erőtlenségben temetünk el, erőben támad majd fel.
Dillehay szerint Jézus elhaló magról szóló példázata és Pál első korintusi levelében használt képe is erősíti a hit és a gyakorlat közötti természetes egységet.
„A temetés nem záró, hanem nyitó aktus. Ez nem a vég; ez egy kezdet. Ez az a reménységünk, amiben szentek vagyunk Krisztusban. És ez egy lehetőség, amelyet ki kell használnunk az elpogányosodó kultúra közepette. A keresztény temetésben nem egyszerűen eldobunk egy holttestet; sokkal inkább vetünk egy magot. Ahogy az aratás reményében vetünk, úgy temetünk a feltámadás reményében” – írja a pásztor.
Visszaszerezni a keresztény temetést
A szerző csatlakozik Russell Moore véleményéhez, aki korábban úgy fogalmazott: „Keresztény lelkészként nem is igazán az zavar, hogy néhányunkat elhamvasztanak, hanem az, hogy a többieket, úgy tűnik, ez nem érdekli. A minket körülvevő kultúrához hasonlóan hajlamosak vagyunk a halált és a temetést egyéni ügynek tekinteni.”
Márpedig senki sem sziget, és a temetések – az esküvőkhöz hasonlóan – mindig is közösségi ügyek voltak, közérdekű vonatkozásokkal. És bár a temetés megszervezésének felelőssége elkerülhetetlenül ránk mint egyénekre fog hárulni, ezeket a döntéseket a Szentírással és annak tanításával átitatva kell meghoznunk, nem egyszerűen pragmatikus, történelmietlen individualistákként, akiket magával sodor az ár – figyelmeztet Dillehay. A szerző egyben arra szólít fel, mivel sokak számára döntő tényező, hogy ki tudnak-e fizetni egy hagyományos temetést, ha még mindig fontosnak tartjuk a keresztény tanítást, egyházaink is álljanak ezen emberek mellé és anyagi vállalásaikkal is segítsék, hogy halottainkat újra a keresztény hitet visszatükröző hagyományok szerint helyezzük nyugalomra.
A pásztor végül arra hív mindannyiunkat, ahogy kultúránk pogányosodik, legyünk ellenkulturálisak! Vegyük vissza a keresztény temetést, és mondjuk ki tetteinkkel és szavainkkal is: „Hiszünk a test feltámadásában”!
Nyitókép: Shutterstock
