,,Az elmúlt évtizedekben számtalan olyan szülővel beszéltem, akik Down-szindrómás gyermeket nevelnek. Kivétel nélkül azt mondják, hogy ez egy csodálatos feladat, ám időnként igen kimerítő” – írja Herbie Newell, a Lifeline Children’s Services, egy alabamai örökbefogadási ügynökség ügyvezető igazgatója, a World oldalon.
Newell beszámol arról, hogy az egyik édesanya, akivel munkája során találkozott, elmesélte neki, hogy gyakran magányosnak érzi magát. Tudja, hogy Down-szindrómás fia egy kincs és alapvetően értékes, hiszen Isten képmására teremtetett, ez azonban nem könnyíti meg a napi 24 órás gondozást. Folyamatosan időpont foglalással, gyermeke orvosi vizsgálatokra hordásával és pénzügyi támogatás keresésével tölti idejét.
Amikor megkérdezték, hogy milyen támogatást kap, azt válaszolta, hogy az egyház kulcsfontosságú módon van jelen az életében és nyújt neki segítséget. Newell szerint, azonban ez nem általános és az egyházak sajnálatos módon gyakran nem adják meg azt az érdemi segítséget, amire a sajátos nevelési igényű gyermekeknek valóban szüksége lenne.
A statisztikák azt mutatják, hogy a várandós nők 60-90%-a az abortuszt választja, amikor megtudja, hogy a gyermeke Down-szindrómás lesz. Izlandon például szinte el is tűnt a Down-szindróma, a magas abortusz ráta miatt.
Newell tisztában van a döntés nehézségével, ezért úgy véli, hogy azok az édesanyák, akik ilyen helyzetben bátran mégis az élet mellett döntenek, a legnagyobb tiszteletet érdemlik. Továbbá úgy gondolja, hogy az egyháznak vezető szerepet kell vállalnia ezeknek az új életeknek a támogatásában.
,,Az életpárti álláspont ugyanis a fogantatástól a sírig tart” – írja.
Mit tehetnek a gyülekezetek?
Newell publikációjában arról is beszámol, hogy vannak olyan gyülekezetek, ahol vasárnaponként kis csoportokat hoznak létre kifejezetten fejlődési rendellenességgel küzdő emberek számára, ahol barátokat állítanak melléjük, így részt tudnak venni az életkoruknak megfelelő programokon. Ezek a közösségek a gyülekezeti programokat úgy alakítják ki, hogy azokon a sajátos igényekkel élő gyermekek és a felnőttek együttesen is részt tudnak venni.
Newell felhívja a figyelmünket, hogy az 1 Korinthus 12,18 minden keresztényt emlékeztet, hogy mindannyiunknak kulcsfontosságú szerepe van Krisztus testében, ez pedig a Down-szindrómásokra és más fogyatékkal élőkre is vonatkozik. Newell szerint a közösségen túl az értelmes szolgálat és a közösségben való részvétel lehetőségét is biztosítani kell a speciális igényű emberek számára.
,,A Down-szindrómás testvéreimnek van a leginvitálóbb személyisége és mosolya” – írja. Javasolja, hogy a Down-szindrómásokat integrálni kellene például a gyülekezetek fogadó csapatába, vagy az olyan csoportokba, amelyek fekvőbetegeket és özvegyeket látogatnak. A szerző szerint lehetőséget kell nekik adni, hogy képességeiknek megfelelően kivegyék a szerepüket az adott közösség életében.
Newell olyan gyülekezetet is ismer, ahol – orvosok és ápolók bevonásával – a közösség havonta egyszer pihenő napot szervez a különleges nevelési igényű gyermekek szüleinek. Ráadásul az eseményt evangelizációs alkalomként a kisváros számára is megnyitották, melynek köszönhetően már többen is csatlakoztak a gyülekezethez. ,,Valahogy így kellene kinéznie egy életpárti missziónak” – véli.
Mint kiderül, a Lifeline Children’s Services várólistáján több család is arra vár, hogy Down-szindrómás vagy más sajátos nevelési igényű gyermeket fogadhasson örökbe.
,,Krisztus testeként több vagyunk, mint egy klub, ami vasárnap reggelenként összegyűlik. Elhívásunk van arra, hogy cselekedjünk, szolgáljuk, erősítsük és támogassuk a kiszolgáltatott gyermekeket és családjaikat.” – zárja Newell.
Nyitókép: Shutterstock
