„Óh, balgatag Galátziabeliek, kicsoda ígézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak?” – hangzik Pál apostol híres kérdése a Galatákhoz írt levelének 3. fejezetében. Az első missziós útján Kis-Ázsiában alapított gyülekezetek, az első helyi, nem zsidó háttérből kereszténnyé lett hívek sokaságát tévesztették meg ugyanis a Pál üzenete (az evangélium) ellen érvelő zsidó származású keresztények, majd a régió nagy anyagyülekezetét, az antiókhiait is felkavarták a Jeruzsálemből érkezett, zsidó keresztény tanítók, akik azt hirdették, hogy az üdvösség elnyeréséhez Jézus követői számára is feltétel a körülmetélkedés és a mózesi Törvény megtartása (ApCsel 15. fejezete).
Ez a tanítás nem kis zavart okozott, az ügy kiemelt jelentőségű volt, ezért a tisztázás kedvéért írta meg Pál a Galatákhoz írt levelét a hagyomány szerint Kr.e. 49-ben, nem sokkal azelőtt, hogy Barnabás társaságában Antiókhiából felutazott Jeruzsálembe, ahol az első apostoli gyűlésen a keresztény vezetők végül döntést hoztak az ügyben: a különböző nemzetekből származó, Krisztushoz megtért embereknek nem kell körülmetélkedniük, és nem kell betartaniuk a Tóra rendelkezéseit ahhoz, hogy megigazuljanak Isten előtt.
Bár ez a kardinális döntés közel kétezer évvel ezelőtt megszületett, és az újszövetségi Szentírás része lett, a Törvényhez való viszony kérdése rejtélyes módon még a mai napig problémát (félreértéseket, bizonytalanságokat) okoz az egyházban. Pedig kezelni kell, mert emiatt sokan ma is „hajótörést szenvednek a hit dolgában”.
A téma több újszövetségi könyvben részletesen elemzett, ezért én terjedelmi okokból csupán a fent már említett Galatákhoz írt levélre koncentrálok, annak is a fő logikai gondolatmenetére – amely egyébként vélhetően kulcs az egész összefüggés megértéséhez.
Jogi érvelés, isteni tervezés
A kulcs az értelmezéshez az, amit Pál a 3:15-ben mond: a kiindulópont Isten Ábrahámnak tett ígérete, amely olyan, mint egy emberi szerződés (végrendelet), amelyet a szerződéskötő nem érvényteleníthet, és nem is módosíthat. Az eredeti ógörög szöveg következetesen jogi nyelvezetet használ, a kijelentést ihlető Szentlélek felhasználta Pál tudásait – egyrészt azt, hogy farizeus felekezeti múltja miatt pontosan ismerte a mózesi Törvényt (Tóra), másrészt azt, hogy apja révén római polgárjoggal rendelkezett, és pontosan ismerte a római jog előírásait –, vélhetően azért, hogy jogi precizitással meghatározza és félreérthetetlenné tegye, mire szánta a Mindenható a Törvényt, a kegyelmet és az ígéretet.
Nézzük át először kronológikus sorrendben röviden az üdvtörténetet, hogy az ok-okozati összefüggések világosak legyenek: a Biblia kijelenti, hogy az ember Isten teremtménye, de a bűneset miatt kikerült Isten jelenlétéből, majd a gonoszság földi elhatalmasodása miatt a Teremtő egy ítélettel (özönvíz) véget vetett ennek a korszaknak; az új kezdettel Noé leszármazottai benépesítették a Földet, de a bukott emberi természetben dolgozó bűn miatt az emberek nem őrizték meg a Teremtőt ismeretükben. A történelem ezen a pontján avatkozott be újra Isten, amikor kiválasztott egy embert, Abrámot, hogy a káldeai Úr városából Kánaán földjére vigye, és neki, majd az ő leszármazottainak ígérte ezt a földet. Négy évszázaddal később a 12 zsidó törzs Mózes vezetésével kitört az egyiptomi raszolgaságból, a Sínai-hegyen Isten kezéből Törvényt kapott, majd Józsué vezetésével birtokba vette az Ígéret földjét. A Noé-féle újrakezdés, a lelkiismeret korszakát ekkor felváltotta a törvény kora, majd Jézus Krisztus (a Jézusban megtestesült Messiás) színre lépésével beköszöntött a kegyelem korszaka, egészen a napjainkig – ebben élünk, amíg Isten ennek is véget nem vet, hogy jöjjön az új.
Amikor tehát a Törvényhez való viszonyunkat akarjuk meghatározni, fontos tudni, hogy a törvény időszaka csak egy Isten üdvtörténeti korszakaiból, illetve hogy az Istennel való kapcsolatrendezésnek már jóval a Törvény előtt is volt módja: Abrám hitt Isten neki tett ígéretében, és ez a hit Isten szemében igazzá tette anélkül, hogy bármilyen isteni feltételrendszernek megfelelt volna (a Teremtő az Ábrahám nevet adta neki, az új névben pedig már benne volt az ígéret beteljesedésének ereje: magtalan idős ember volt, mégis sokaság atyja lesz – és így is lett).
Az ígéret egy végrendelet (testamentum)
„Mert ha törvényből van az örökség, akkor többé nem ígéretből; Ábrahámnak pedig ígéret által ajándékozta azt az Isten.” (Gal 3:18) – Ez egy egyértelmű ige, amely tisztázza: Ábrahámnak – a mindenkori hívő ember „prototípusának” – evilági (Kánaánba telepedés) és túlvilági örökségét (feltámadás) Isten „ajándékba” adta, és azt „megígérte” neki. Nem járt neki, és nem is tudott volna olyat tenni, ami miatt kiérdemelte volna az örökséget, Isten egyszerűen jószívűen így döntött, hogy ad neki. Egy dolgot mégis tett Ábrahám, és ez Isten szemében mégis sokat számított: „Ábrahám hitt az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul.” (3:6)
A másik tényező, amelyet észre kell vennünk, hogy „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről: És a te magodnak, aki a Krisztus.” (3:16) – Ez utalás az 1Móz 12:7-re, ahol valóban érdekes módon az „utód” (mag) szó egyes számban áll, pedig az ígéretek részletezésében mindig többes szám szerepel: rengeteg utódja lesz. Az örökség tehát Ábrahám Magjáé, testi leszármazottjáé, azé a Jézusé, akiben Isten Fia (Messiás) megtestesült.
Aki tehát az üdvösségből (örökségből) részesülni akar, annak nagyon közel kell kerülnie az örököshöz (a Messiáshoz) – Pál ezt ki is mondja: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (3:29)
Akik tehát Krisztushoz tartoznak, öröklik Isten országát – és meg is mondja, hogyan: „ígéret” szerint. Mit jelent ez? Kétféle öröklés van (ez Pál apostol korának nagy jogi rendszere, a római jog óta így van): a törvényes és a végrendeleti öröklés. Ha van végrendelet, akkor az örökhagyó leírja, kiknek milyen vagyontárgyait akarja örökül hagyni; ha nincs ilyen, akkor a törvényes öröklés automatikus szabályai alapján történik a vagyonelosztás.
Ebből a szempontból nézve a 3:18-as vers tehát a következőt jelenti: az üdvösség (örökség) megszerzése az ígéret (végrendelet) által van, nem a törvényes öröklés (a mózesi Törvény) rendtartásai alapján. Az örökség megszerzése pedig praktikusan úgy lehetséges, ha elfogadom, hogy a végrendelet (ígéret) személyi hatálya rám is kiterjed (elfogadom, hogy a Mag részeként (hiszen Krisztusban élünk) én is az örökösök között vagyok, Isten Krisztusnak mint Magnak tett ígérete nekem is szól).
„De az Írás mindent bűn alá rekesztett, hogy az ígéret Jézus Krisztusban való hitből adassék a hívőknek.” (3:22) – Elfogadni az ígéretet (vagyis, hogy végrendelet szerinti örökös vagyok) csak a Jézusban való hit által lehet, tehát éppen ugyanúgy lehet belépni ma is Isten országába, ahogy egykor Ábrahám tette: a hit segítségével.
Mire való akkor a Törvény?
Ezt a kérdést Pál is felteszi, és meg is válaszolja: „A bűnök okáért adatott, amíg eljő a Mag, akinek tétetett az ígéret” (3:19) – más fordításokban:
A mózesi Törvényt azért adta Isten, hogy rámutasson a törvénytelenségekre, megmutassa, hogy mi bűn, és mi nem, és így az ember egy változhatatlan isteni mércéhez tudja igazítani a lelkiismeretét, egy sziklaszilárd szellemi valósághoz tudja mérni szíve állapotát.
A vers másik része ugyanilyen fontos: a mózesi törvény időbeli hatálya (elsődleges küldetése) véget ért a Mag (Krisztus) megjelenésével, onnantól a Magnak tett ígéret (a végrendelet) a hatályos. Addig azonban a mózesi Törvénynek volt egy kiemelt feladata: Isten azért is adta, hogy a Krisztusban való hit (mint az ígéret elvételének módja) eljöttéig védőőrizetet biztosítson a bűn ellen az Istent keresők számára. (3:23)
A Törvényt ezen kívül Pál apostol gondnoknak, gyámnak nevezi, akinek az a feladata, hogy az apa (Isten) megbízásából a gyermeket (híveket) a nagykorúság eléréséig saját érdekében felügyelet alatt tartsa, a jóra tanítsa (3:24-26) – amikor azonban a fiú eléri a nagykorúságot, és már teljes cselekvőképességgel bír, onnantól kezdve rendelkezhet az apjától származó, már addig is meglévő örökségével (aki Krisztusban való hit által Isten gyermeke lesz, onnantól kezdve van törvényes szülője (Isten), így többé nincs szüksége a gyámra (Törvény)).
Másrészt, a fentebb tárgyalt 3:15-ös vers világossá teszi, hogy az Ábrahámnak és Magvának (Krisztusnak) tett ígéret ugyanolyan megmásíthatatlan, mint egy hatályos szerződés, vagy egy végrendelet, a 3:17-es vers pedig leszögezi, hogy az ígéret (= az Ábrahámmal kötött szerződés) nem veszti hatályát azzal, hogy Isten később Mózesen keresztül törvényt adott a zsidóknak: „az Isten által korábban szentesített szövetséget a 430 esztendő után keletkező törvény nem érvényteleníti, nem helyezi hatályon kívül az ígéretet.” (konkordáns fordítás)
Milyen legyen a viszonyunk a Törvényhez?
Összegzésül tehát: az Ábrahámmal és Magjával (benne velünk, hívőkkel) kötött szerződést a Mózesen keresztül a zsidóságnak adott Törvény nem helyezte hatályon kívül, a Törvény elsődleges célja átmeneti volt: az, hogy a Megváltóra mutasson, és Hozzá közel vezessen, de miután Krisztus eljött, és a megváltás megtörtént, az ábrahámi ígéret beteljesedett, így hit által Isten fiaivá válhatunk, és mint fiak Isten örököseiként megkapjuk az üdvösséget.
A Törvény elsődleges küldetése tehát Krisztus eljövetelével véget ért. Másodlagos küldetése azonban még érvényben van: Isten által közölt erkölcsi mérce maradt, amelyet Jézus nem törölt el, csak beteljesített. Bár nem a törvény betöltése által üdvözülünk, hanem Jézus helyettünk végzett keresztáldozatában való hit által, a földi életben való helyes eligazodáshoz a Törvény továbbra is szilárd támpont maradt.
A Törvényt tehát a Krisztusban hívő embereknek nem arra kell használniuk, amire nem való: a Törvény csak felmutatja, mi a jó és a rossz, de nem tud erőt adni a jó választásához, nem tudja megváltoztatni az ember szívét, hogy a jóra törekedjen, és nem tudja újjászülni a természetünket, ami alapvető szükségesség az Istennel való személyes találkozáshoz.
Ezeket Jézus végezte ez számunkra, és most, ebben az üdvtörténeti korszakban, amelyben élünk, a Földön tartózkodó Szentlélek tudja valósággá tenni az életünkben.
A Törvényt tehát arra kell használni, amire való: tanulni, megérteni Isten gondolkodásmódját belőle, gyönyörködni isten bölcsességében, észrevenni, hogy „az egész törvény ez egy ígében teljesedik be: ‘Szeresd felebarátodat, mint magadat’” (5:14), újra felismerni, hogy a bűn miatt az isteni mércének Jézus váltsága nélkül soha nem tudnánk megfelelni, hálát adni Jézusnak, hogy megszabadított bennünket a Törvényben foglalt jogos ítéletünktől, a Törvény „átkától” (3:10), és örülni annak, hogy bár az óemberünk a benne munkálkodó bűn miatt képtelen megtenni a Törvény előírásait, a megtérésünk után újjászületett természetünk a Szentlélek vezetésében igen.
Aki pedig a Szentlélek által megújított természetével harmóniába kerül a Törvénnyel, az boldog és megigazult ember, aki ráadásul bír az Isten országában való örök élet ígéretével.
A szerző protestáns
