Egy, az eutanáziáról folytatott vita közben hallottam keresztény testvéremtől a következő, engem mélyen megdöbbentő felvetést: „Milyen jogon erőltetem rá (vitapartneremre) a saját világnézetemből fakadó álláspontomat?” Mivel egy művelt, tájékozott, hívő ember tette fel nekem a kérdést, az még inkább meglepett – és úgy döntöttem, érdemes egy részletes választ kidolgozni az általa megfogalmazott aggodalomra, valamint mindarra, ami a kérdés mögött feszülhet.
Először is, fontos tisztázni: természetesen semmiféle erőltetésről nincs szó. Az, hogy a közéleti diskurzusokban megjelenítjük hitünkből, világnézetünkből fakadó álláspontunkat – ebben a konkrét kérdésben például meggyőződésünket, miszerint az élet szent és senkinek nincs joga a másik életét kioltani –, teljesen természetes, legalábbis az kellene, hogy legyen. Ráadásul, ne feledjük, állásfoglalásunknak missziós aspektusa is van. Erről azonban majd később.
Milyen jogon szóljunk?
Arra, hogy pontosan mi adja a fentebb keresett jogalapot, könnyű válaszolni. Ez természetesen a szólás- és véleményszabadság joga, amely megfelelő esetben minden helyzetben és minden álláspont képviselete esetén kijár, így akkor is, ha az élet védelméről van szó egy olyan társadalomban, amely egyre inkább retteg a szenvedéstől (mert nem tud mit kezdeni vele, arról pedig, hogy annak értelme is lehet, talán nem is nagyon hallott), ennélfogva pedig egyre inkább fogékony az instant-megoldásokra. Örüljünk, hogy itthon ez biztosított a számunkra, miközben egyre több „bezzegországban” szűkítik radikális módon a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának körét abban az esetben, ha valaki a keresztény tanítást szeretné képviselni. (Gondoljunk csak Finnországban Päivi Räsänen történetére, Németországban a „pufferzónákra”, vagy éppen a magyarázkodásra – végső soron az állam által hitvallásra – kényszerített brit életvédő keresztényekre).
Ha komolyan vesszük a kérdést, a vitában való részvételünk jogi alapjait megtaláljuk például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában. Annak 18. cikke deklarálja a gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságot, valamint mindezek kifejezésre juttatásának jogát, a 19. cikk pedig kifejti, hogy „minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához”. (Amikor tehát hatósági vegzatúra ér Európában valakit azért, mert az élet mellett érvel, vagy védelmezi a házasság intézményét, az adott állam brutálisan sérti az egyik legalapvetőbb jogegyezményben foglaltakat.) Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (elviekben legalábbis) hangsúlyosan védi az életet. A 2. cikk deklarálja az élethez való jogot és így fogalmaz: „A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani.” De természetesen ez a nemzetközi jogi dokumentum is elismeri a gondolat- lelkiismeret- és vallásszabadság jogát, ahogyan a véleménynyilvánítás szabadságát is (9. és 10. cikk). Mindez azért is fontos, mert a jelenlegi vitában az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltak védelmére alapított Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) hoz majd ítéletet hazánkkal szemben,
ha pedig Magyarország életpárti álláspontjával szemben dönt, kötelezve a magyar államot az eutanázia bevezetésére, végső soron éppen azt az egyezményt sérti majd alapjaiban, amelynek védelmére létrejött.
Magyarország Alaptörvénye, amely a magyar joghierarchia csúcsát jelenti, szintén biztosítja mindannyiunk számára, hogy saját álláspontunkat nyilvánosan megjelenítsük. Ha ezt a dokumentumot olvassuk, a IX. cikket kell keresnünk, amely rögzíti: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”. Ahogy természetesen „mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához” (VII. cikk), ahogy ahhoz is, hogy hitéből fakadó meggyőződését kifejezésre juttassa.
A vita egyébként éppen azt jelenti, hogy ütköztetjük eltérő álláspontjainkat – ha nem volnának eltérőek, nem vitát folytatnánk, hanem egyetértőleg beszélgetnénk. A vitának helye és jogosultsága van, nem kell félnünk tőle, akkor sem, ha bizony egyes társadalmi kérdésekben keresztényként kisebbségi álláspontot képviselünk. Ez nem ijesztő, sokkal inkább autentikus.
Ne kövessük el azt a hibát, hogy ebből fakadóan valamiféle kisebbségi komplexus folytán úgy érezzük, nem kell, esetleg nem is szabad nyilvánosan felszólalnunk, és tartózkodjunk attól a bűntől, hogy megfelelési kényszernek engedve azt keressük, hogyan lehet állásfoglalásunk olcsó népszerűség tárgya.
Sőt, ilyen esetekben egyre bátrabban kell felvállalnunk a vitát, támaszkodva a Jézustól kapott missziós küldetésünkre. Legyünk tehát bátrak és felkészültek!
Mit is mond az egyház az életről és az eutanáziáról?
A felkészültségünket megalapozza, ha egyáltalán tisztában vagyunk azzal, mit és miért tanít a kereszténység az életről és annak védelméről. Szomorú tapasztalat, hogy nagyon sok keresztény testvér (akár olyanok is, akik gyakorolják vallásukat, elkötelezettek) a kelleténél kevésbé vértezi fel magát (ezzel a) tudással.
Az emberi élet szentsége teremtettségünkből fakad. Rögtön a Szentírás elején, a Teremtés könyvében olvasunk arról, hogy „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá« (…) Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket (…) Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” Az Isten képmására alkotott, a teremtett világ legmagasabb fokára helyezett ember – és így Istentől kapott élete – nagyon jó. Olyan ajándékról van szó tehát, amelynek minden másodpercét becsülnünk és tisztelnünk kell.
A szándékos emberölés
Az egyház az emberi élet tiszteletéről szólva azt tanítja – idézem a Katolikus Egyház Katekizmusát –, hogy „az ártatlan szándékos megölése súlyosan ellenkezik az emberi lény méltóságával, az aranyszabállyal és a Teremtő szentségével.
Az emberölést tiltó törvény egyetemes érvényű: mindenkit és minden egyes embert, mindig és mindenütt kötelez.” (KEK 2261., 2262.)
Az egyház tanítása az ötödik parancsolatra („Ne ölj!”) vonatkozóan kifejti, hogy a közvetlen és szándékos emberölés nyilvánvalóan nagyon súlyos bűn. Ugyanakkor kitér arra is, hogy e parancsolat természetesen megtiltja azt is – és témánk szempontjából ez döntő jelentőségű –, „hogy bármit tegyünk azzal a szándékkal, hogy közvetve előidézzük egy személy halálát” (KEK 2269.).
A fentiek alapján is láthatjuk az eutanáziát (mondjuk ki nyíltan: a gyilkosságot) pártoló álláspont érvelésének végtelenül faramuci voltát: az emberi méltóságot épphogy nem azzal oltalmazzuk, ha embertársunkat „hozzásegítjük” a halálhoz, hanem azzal, ha életét védelmezzük, gondoskodunk róla és szeretettel vesszük körül.
Az egyház egyértelműen kimondja, hogy az eutanázia erkölcsileg elfogadhatatlan. Ha az eddigiek alapján nem lenne egyértelmű, miért helyezkedik erre az álláspontra, tudatosítanunk szükséges, hogy különös tisztelet illeti azokat az embertársainkat, akiknek élete fogyatékos vagy meggyengült. Az indítéktól függetlenül, a közvetlen eutanázia azt jelenti, hogy egy emberi életnek véget vetünk. Tehát „minden olyan cselekedet, vagy éppen mulasztás, amely akár önmagában, akár szándékosan halált okoz azért, hogy megszüntesse a fájdalmat, az emberi természet méltóságával és Teremtőjének, az élő Istennek tiszteletével súlyosan ellenkező gyilkosság” (KEK 2277.).
…és ha már az emberi méltóság
Mivel a halálpárti álláspont folyamatosan egy tévesen értelmezett és félremagyarázott méltóságfogalomra hivatkozik, érdemes nyomatékosítanunk, hogy az emberi méltóság kritériumának elsődlegesen az élet tisztelete, szeretete és védelme felel meg, semmiképpen sem az élet kioltása. A személyek méltóságának tisztelete megköveteli azt is, hogy nem okozunk botrányt, azaz olyan helyzetet, amely kísértést eredményez, bűnre csábít, vagy bűnös struktúrákat (azokon keresztül pedig strukturális bűnöket) épít fel. „A botrány súlyos bűn, ha cselekedettel vagy mulasztással mást szándékosan súlyos bűnbe visz”, például életellenes cselekményekre sarkall (vö. KEK 2284.).
Miközben folyamatosan zajlik a társadalom érzékenyítése, a közvélemény manipulációjára tett (érzelmi alapú érveléssel megtöltött) kísérletek közepette felelősségünk felhívni a figyelmet arra, hogy botrányt egyaránt okozhat törvény, intézmény, gyakorlat vagy vélemény. „A botrányokozás bűnébe esnek azok, akik olyan törvényeket vagy társadalmi struktúrákat hoznak létre, amelyek az erkölcsök és a vallásos élet megromlásához vezetnek. (…) Ugyanez áll (…) azokra, akik a közvéleményt az erkölcsi értékeitől elfordítva mesterségesen megváltoztatják (manipulálják)” (KEK 2286.). Tehát mindazok, akik halált kiáltanak élet helyett, eutanáziát követelnek méltóság- és szeretetteljes ellátás helyett, a halál kultúráját építik az élet civilizációja helyett.
Azaz óriási felelősséggel bírnak azok, akik jogszabályokat alkotnak, döntéselőkészítő munkában vesznek részt, ahogy azok is, akik nagy hatással vannak a közvéleményre, legyenek akár hirtelen ismertté vált közszereplők, újságírók, felkapott influenszerek, politikusok, vagy lelkipásztorok.
A közhatalommal bíró személyeket arra is érdemes emlékeztetni, hogy „aki a kezében lévő hatalmat arra használja föl, hogy rosszra ösztökéljen, vétkes a botrány bűnében és felelős a rosszért, amelyet közvetve vagy közvetlenül kiváltott” (KEK 2287.). Ez természetesen nem csupán a politikai elitre vonatkoztatható, de társadalmi mozgalmak vezetőire, kiemelt figyelemmel kísért sajtómunkásokra, kiadóvállalatok vezetőire, sőt, azokra az egyházi személyekre is, akik a fent már említett téves megfelelési kényszertől vezérelve Jézus Krisztus tanításával összeegyeztethetetlen nézeteket propagálnak.
Fontos szempont lehet az is, hogy míg a vallásukat gyakorló, hívő emberek számára a tízparancsolat és az abból, valamint Jézus Krisztus tanításából forrásozó tanítás kijelöli a jót és a rosszat, a társadalom más rétegei számára a jogszabályok, az együttélés normarendszere jelöli ki jó és rossz területeit. Ebből következik pedig, hogy a jogszabályok megalkotóinak ilyen módon is óriási felelősségük van – nekünk pedig abban, miféle jogszabályokat és módosításokat követelünk.
Van alternatíva
Ha valaki azt hinné, miközben a kereszténység nemet mond az eutanáziára, nem tesz semmilyen előremutató javaslatot a szenvedő, beteg emberek és családjaik számára, téved. (Arra már utaltunk, hogy a szenvedés egyébként sem egy értelmetlen dolog, sőt, rendkívül mély értelme és nagyon sok pozitív hozadéka lehet, de az erről való mély elmélkedés már szétfeszíti ennek a cikknek a kereteit.) Az egyházi tanítás kifejti, hogy a beteg személynek általában kijáró gondoskodás nem szüntethető meg abban az esetben sem, ha a halál bekövetkezése várható, az emberi méltóságnak pedig erkölcsi szempontból megfelelhet a kábítás alkalmazása a haldokló szenvedésének csökkentésére. „A fájdalomcsillapító kezelés az önzetlen szeretet kiváltságos formája”, amelyet ezzel a megközelítéssel támogatni kell (KEK 2279.). A keresztény tanítás nyomatékosítja: „a haldoklókról figyelmesen kell gondoskodni, hogy segítsük őket életük utolsó perceinek méltóságban és békében való megélésében” (KEK 2299.).
E figyelmes gondoskodás két fontos formája – mint életigenlő alternatíva – a palliatív ellátás és a hospice. A palliatív ellátás az emberi méltóságot és a szerető gondoskodást állítja középpontba, törekszik a fájdalmak csökkentésére, miközben az ember egészét szemléli: azaz nem csupán a test beteg voltát, hanem a szellem és a lélek szükségleteit is. Szépen igazítható a beteg személy konkrét szükségleteihez, együtt alkalmazható a különböző terápiás eljárásokkal és sok esetben eredményezi a beteg állapotának javulását. Ugyanakkor az élet természetes folyamataként ismeri el a haldoklást, nem ijed meg tőle, valamint tiszteletben tartja a család kulturális értékeit és hitét. A hospice szintén komplex ellátás, amelyet súlyos, jellemzően daganatos és végstádiumban járó betegek vesznek igénybe. A beteg személyt és családját egy összetett ismeretrendszerrel bíró, multidiszciplináris csoport támogatja, amelynek célja a beteg életminőségének javítása, testi és lelki szenvedéseik enyhítése, fizikai és szellemi aktivitásuk támogatása, valamint a hozzátartozók segítése a betegség és a gyász terheinek viselésében. Az ellátásban orvosok, ápolók, gyógytornászok, pszichológusok, illetve mentálhigiénés szakemberek, szociális munkások, lelkészek, dietetikusok és képzett önkéntes segítők vesznek részt. A munkacsoport tagjai így komplex (testi, lelki, szociális, és spirituális) támaszt tudnak nyújtani. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) korábbi állásfoglalása szerint a palliatív kezelése fejlettségénél fogva mára okafogyottá vált az eutanázia kérdése. Mint arra egy korábbi cikkünkben már rámutattunk, a két fogalom (palliatív ellátás és hospice) a gyakorlatban fedi egymást és országonként eltér, hogy melyiket használják inkább.
Ez az igazi emberi méltóság!
Ne sétáljunk bele a liberális követelés csapdájába!
A cikk elején idézett személy sajnos belesétált a liberalizmus zsákutcájába. Hogy értsük, hogyan történt ez, és lássuk, miért nem szabad elfogadnunk a vallási-erkölcsi alapú érvelés visszaszorításának igényét, értenünk kell, hogyan épül fel ez a zsákutca.
A liberalizmus alapvetései közé tartozik a világnézeti semlegesség jelentősége és követelése (az állammal szemben), ahogy a totális tolerancia követelése is. E két szándék azonban – melyet az eszme egyes képviselői olykor látványosan agresszív módon próbálnak érvényre juttatni – paradox tétellé válik, a mi szempontunkból pedig ez döntő jelentőségű. A semleges állam követelése azt jelenti, hogy az állam maga egyetlen értékrendnek sem lehet preferálója – így például az életet védő keresztény szemléletet sem vallhatja magáénak. Ez a gyakorlatban azt az elvárást artikulálja, hogy a liberális akarat alapján az államnak minden értékrendszertől függetlenül kell léteznie, kivéve egyetlen egyet: természetesen a liberalizmust. Szögezzük le: világnézeti semlegesség nem létezik, az egy elméleti konstrukció, a gyakorlatban azonban hazugság.
Ha elfogadjuk ezt a hazugságot, teret engedünk egyfajta szellemi vákuumnak, abban pedig biztosak lehetünk, hogy ezt a vákuumot más eszmei megfontolások töltik majd be – leginkább olyanok, amelyek aláássák az értékeinket.
De hasonlóan totalitárius szándék jelenik meg a neoliberalizmus tolerancia-fétisében is, amennyiben minden olyan véleményt, amely alapjaiban eltér saját ideológiai programjától, a liberalizmus a „tolerancia” hiányára hivatkozva nagyjából-egészéből kitörölne és elnémítana. Ezek közül pedig az első a krisztusi tanítást követő, autentikus keresztény program.
Amikor tehát keresztényként azt a kérdést tesszük fel, milyen jogon jelenítenénk meg határozottan az egyház tanításából fakadó álláspontunkat egy társadalmi vitában, vegyük észre, hogy a fent állított, „kétsávos” zsákutcába csalt be minket és gondolkodásunkat a liberális eszmerendszer, sőt, azt sajnos már magunkévá is tettük. Márpedig egy keresztény gondolkodásának véletlenül sem liberálisnak, hanem krisztusinak kell lennie, amikor pedig azzal próbálják ignorálni érveinket és erőfeszítéseinket, hogy amit mondunk, hit-alapú, jusson eszünkbe, hogy még a szakirodalom is elismeri, hogy maga a liberalizmus is csak „egyfajta világértelmezés”.
Kapcsolódó: Lehet-e liberális egy keresztény? |
És ha már itt tartunk: a ma folytatott életvédő vitáinkban érdemes feltennünk a kérdést liberális álláspontot képviselő vitapartnerünknek, hogy ha a liberális gondolat szerint az emberi jogok valóban sérthetetlenek és elidegeníthetetlenek (miként ez az ideológia hirdeti), akkor mi kapjon nagyobb fokú védelmet: az élethez való jog, vagy egy gyilkos tett.
Vegyünk részt a közéletben, a társadalmi vitákban!
Egyes keresztény körökben elterjedt az a nézet, hogy valamiféle belső emigrációba érdemes vonulni, a közélet szennyétől még elvi síkon is távol kell tartanunk magunkat. Nem kétlem ennek az álláspontnak a lelki békességet kereső és a konfliktusokat jószándékból kerülő voltát, ahogyan azt sem tagadom, hogy bizony súlyos bűnökkel terhelt a politika és a közélet világa, azaz a hívő kereszténytől fokozott óvatosságot (és a lelkiismeret folyamatos vizsgálatát!) követeli meg ez a terep. Mindezzel együtt hibás döntésnek tartom, ha úgy, ahogy vagyunk, értékeinkkel, tanításunkkal, meglátásainkkal együtt kivonulunk erről a területről. Ahogy mondják: „attól még nem lesz világosabb, ha szidjuk a sötétséget”. A sötétség ráadásul önmagában nem is létező: az csupán a világosság hiánya, következésképpen
a mi morális kötelességünk az, hogy megjelenítsük Krisztus világosságát a politikában és a közéleti diskurzusokban is.
A keresztény társadalmi tanítás is erre hív bennünket: „A világi keresztények kezdeményezésére különösen akkor van szükség, amikor föl kell fedezni, meg kell találni az eszközöket és módokat, melyekkel a társadalmi, politikai, gazdasági viszonyokat a keresztény tanítás és élet követelményei szerint lehet alakítani.” (KEK 899.) XII. Pius pápa 1946 februárjában arról beszélt, a világi hívők az Egyház életében az első csatasorban vannak. Szent II. János Pál pápa pedig leszögezte: „A világi Krisztus-hívők, annak érdekében, hogy – a már említett személynek és társadalomnak szóló szolgálat által – a világot keresztény szellemben átformálják, semmi módon nem mondhatnak le a »politikai életben« történő részvételről, vagyis arról a sokrétű és szerteágazó gazdasági, társadalmi, törvényhozói, adminisztratív és kulturális munkáról, melynek célja szerves és intézményes módon a közjó előmozdítása.” Márpedig egyszerűen nem beszélhetünk közjóról ott, ahol a halált az élet fölé helyezik.
Az egyház bölcsessége szerint „az állampolgároknak, amennyire lehetséges, tevékenyen részt kell venniük a közéletben” (KEK 1915.), ebben az összefüggésben pedig „a részvétel a személy önkéntes és nagylelkű elkötelezettsége a társadalmi ügyekben”. Egyszerűen nem vonhatjuk ki magunkat ezekből a folyamatokból. Természetszerűleg nem kell mindenkinek politikai jelölést elfogadnia, életvédő cikkeket írnia, közéleti kampányt szerveznie, de a saját helyén minden kereszténynek meg kell felelnie Krisztus szerint. „A szociális tevékenység a konkrét utak sokféleségét foglalhatja magában.” (KEK 2442.)
Az óév utolsó napján, Szent Család vasárnapján Barsi Balázs atya arra hívta fel homíliájában a figyelmet, azt kérte tőlünk: „Ne engedjük, hogy a világ kirekesszen minket!”, kérését pedig az alábbi bölcs meglátással indokolta: „Nem mi rekesztjük ki az emberiséget, hanem egy liberális, abszolút relativista, embertelen, ocsmány, erkölcstelenséget terjesztő világ egy része akar minket kirekeszteni az emberiségből.” Barsi Balázs rámutatott,
az utolsó látható, fogható, tapasztalható szervezet, amely az erkölcsi relativizmusnak ellenáll, az Egyház.
Márpedig, hogyha csak egy ponton is ellenáll az egyház, akkor a relativizmus megbukott – tegyük hozzá: akkor ugyanúgy megbukik a halál kultúrája is.
Szeretnék idézni néhány protestáns megnyilatkozást is. Gary Gregg, az amerikai McConnell Center vezetője az axioma.hu-nak adott interjújában hangsúlyozta: „szükség van arra, hogy minél több keresztény lépjen a közéletbe, és gondolkodjon a kultúránkat érintő nagy kérdésekről”. Ahhoz, hogy a mostani, az életet támadó és eltörlő helyzetet megváltoztassuk, „a kultúrát ellenpéldákkal és tanításokkal kell beoltani, amelyek fokozatosan megváltoztathatják az emberek gondolkodását” és visszatéríthetik őket a józan útra – figyelmeztetett.
Sőt, Nick Vujicic, a világhírű evangelizátor és motivációs előadó a közelmúltban Maráczi Tamásnak, a Mandiner főmunkatársának adott interjúban – amelyben hangsúlyosan beszélt például éppen arról, „a magyarok úgy döntöttek, hogy országukban helyreállítják az élet természetes rendjét, és ezt Isten megáldja” – azt hangoztatta, nem lehet szétválasztani a hitet a politikától, mármint annak morális tartalmától. „Ha a keresztények nem lépnek fel a rossz ellen, mindent elveszítenek” – figyelmeztetett. Majd saját tapasztalatát megosztva rámutatott arra is; „Amerika azért lett azzá, amivé, mert kevés igazi keresztény vesz részt a közéletben. S hogy ez miért van így? Mert elhitték azt a hazugságot, hogy hívő kereszténynek nem méltó belefolyni a politikába. Pedig nincs más út, csak úgy tudjuk megvédeni értékeinket, ha részt veszünk a politikában.”
Kapcsolódó: Gary Gregg: Szükségünk van arra, hogy minél több keresztény lépjen a közéletbe |
Bátran szóljunk, mert küldetésünk van!
Már a cikk elején is szóba került, hogy intelligens, bátor kiállásunknak bizony missziós aspektusa is van. Amikor társadalmi kérdésekről vitatkozunk, emlékeznünk kell arra, hogy hitet tenni Jézus Krisztus és az ő az evangéliuma mellett, abból fakadóan pedig az élet szentsége mellett alapvető és elsődleges kötelességünk. „Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32) – ígérte Jézus, ez a megvallás pedig sokszor abban bontakozik ki, ha tanításának érvényt szerzünk saját életünkben és erre hívjuk közösségeinket is (elsődlegesen életpéldánkkal, de megtörténhet bizony, hogy prófétai szavunkkal ugyanúgy).
Számtalanszor előfordul, hogy éppen egy bátor, határozott, szeretetteljes kiállás az, ami hitet ébreszt a másikban, akár kérdésfeltevések útján is.
A mai szellemi káoszban vonzó, ha fel tudjuk mutatni Krisztus evangéliumának erejét és bizonyosságát, megtartó és megerősítő voltát, örömhírét, komplexitását és radikalitását.
Nem az a célunk, hogy a társadalmi vitát megnyerjük. Az önmagában nagyon kevés lenne. Az a célunk, hogy lelkeket és életeket mentsünk. Számunkra a perspektíva végtelen: az üdvösség elnyerése és szolgálata, az örök élet, amelyre meghívást kaptunk. Amikor egy ember (vagy őt kizárva hozzátartozói) az eutanáziát választják, az kicsit olyan, mintha az illető útközben megszakítana egy utazást, márpedig ez az út az üdvösség felé vezet – nem megszakítani kell, hanem végigjárni.
Életek, lelkek mentése a cél tehát – ez pedig a legnemesebb és legfontosabb cél, amelyért megéri vitatkozni, jelen lenni a diskurzusban, megéri kitartani. Az igenünk most még inkább legyen igen, nemünk pedig nem! Hajrá, Testvérek!
Felhasznált irodalom:
Szent II. János Pál pápa: Christifideles laici. Online elérhető: https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=90
A Katolikus Egyház Katekizmusa. 4. kiadás. Szent István Társulat, Budapest, 2020
Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009
Haskó Katalin – Hülvely István: Bevezetés a politikatudományba. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
valamint az Axioma.hu oldalon publikált tanulmányok és interjúk