Egy korábbi írásomban azt elemeztem, hogy a politikai filozófiák közül a liberalizmus jelenkori változata mennyiben összeegyeztethető vagy éppen össze nem egyeztethető a keresztény meggyőződéssel. Mint akkor leírtam, a klasszikus liberalizmus alapeszméi idővel annyira beivódtak a modern európai politikai kultúrába, hogy azok minden keresztény számára (is) a polgári életvitel, a jogbiztonság garanciái lettek.

Ugyanakkor a posztmodern liberalizmus törekvései, a gender- és az LMBTQ-célok, a család intézményének relativizálása, az anya abortuszhoz való jogának abszolutizálása, a woke-szemlélet, a multikulturalizmus fetisizálása, az évszázadokon át biztosnak vélt és fundamentumnak tartott értékek eltörlése a hagyományos társadalmi-szociális-morális rend olyan szintű felbontását jelentik a keresztény meggyőződésű emberek számára, amely már alig hagy találkozási pontokat a két világlátás között.

Mi a vonzó a konzervativizmusban?

Ahogy több mint két évszázaddal ezelőtt imponáló volt a régi hagyományok hívei számára a francia forradalom eszmei reakciójaként megszülető konzervativizmus, úgy korunk keresztényei számára is imponáló a régi normák őrzőjeként fellépő modern konzervatív gondolat a globális liberális progresszió jelenlegi ideológiai árjában.

A klasszikus konzervativizmus eszméi közül a keresztények számára sok gondolat lehet rokon. Például, hogy nem ideológiának, hanem világlátásnak határozza meg magát, amely nem doktriner szellemi konstrukciókhoz akarja igazítani az életet, hanem a valóságot veszi alapul, vagyis azt, hogy az emberi viszonyok (az emberek vele született adottságai, képességei, társadalmi beágyazottságai és későbbi lehetőségei) egyenlőtlenek, így nem arra kell törekedni, hogy mindenkit mindenkivel egyenlő helyzetbe hozzunk, hanem hogy saját keretei között lehetőleg mindenki boldogulni tudjon. Abban is rokon(szenves) lehet a konzervatív világlátás, hogy

organikus fejlődésben hisz, az evolutív és nem a revolutív változásokban, amelyeknek kereteit a felmenőink által már egyszer (vagy sokszor) elismert és tekintélyként jóváhagyott hagyományok és morális szabályok alkotják – köztük elsősorban a vallás mint a szent tradíciók őre.

Közös vonás, hogy mind a keresztény tanítás, mind a konzervatív világlátás úgy véli, hogy a szabadság nem abszolút, nem az ember minden dolog mértéke, az emberi ráció nem mindenható, így a világ ügyei(-bajai) nem írhatóak le csupán racionális tézisekben. Szintén fontos közös metszéspont, hogy mind a keresztények, mind a konzervatívok hisznek abban, hogy az emberi életnek vannak elmozdíthatatlan viszonyítási pontjai, így vertikálisan a teremtő Istenben való hit, a Neki való elszámolás tudata, horizontálisan a család mint a legkisebb társadalmi egység egzisztenciális-biológiai-szociális fenntartó ereje, valamint a magántulajdonhoz és ezzel összefüggésben az egyéni boldoguláshoz való jog prioritása, amelyhez harmadik elemként kapcsolódhat a „nagy állam”-koncepció iránti bizalmatlanság (az állam ne avatkozzon be az állampolgár életviszonyaiba a szükségesnél nagyobb mértékben, ne szabályozza túl az életet, csak az együttélés kereteit adja meg.)

A posztmodern liberalizmusnak a nemzettudattól teljesen elvált globalista természetével ellentétben a konzervativizmus letagadhatatlan és megváltoztathatatlan emberi valóságnak tartja a nemzeti (egyes esetekben a törzsi) szerveződéseket, amelyeknek évszázadokon át érvényesülő összetartó erejét nem akarja sem gyengíteni, sem elvágni – éppen ellenkezőleg, az egyes nemzeti karakterjegyek, hagyományok ápolásával tartja hatékonynak és méltónak a sokszínű emberi örökség megőrzését.

Ugyanígy helytelennek látja azt a törekvést, amely le akarja választani a szexuális identitást a biológiai nem talapzatáról, és a két biológiai nem (férfi – nő) határainak elmosásával több tucatnyi nemet és identitást ajánl.

Hasonlóképpen ellenáll annak, hogy a házasság és a család intézményét kiterjesszék a nem férfi–nő kapcsolaton alapuló bármilyen „alternatív” együttélési modellekre.

További kapcsolódási pont korunkban a konzervativizmusnak az abortusz kérdésében elfoglalt álláspontja: az anya abortuszhoz való joga nem lehet erősebb, mint a magzat élethez való joga; vagy a multikulturalizmussal kapcsolatos nézete: a különböző kultúrájú, hagyományú, vallású népcsoportok együttélése problematikus, és téves szemlélet, hogy minden kultúra, vallás egyenlő értékű, jelentőségű; valamint a társadalmi nyilvánosságról szóló narratívája is: a woke lehetetlenné teszi a társadalmi problémák néven nevezését, és ezzel a róluk való normális közbeszédet.

Közös pontként említhető még a keresztény és a konzervatív nézetek között, hogy míg a liberalizmus az individuum elsőbbrendűségét hirdeti, addig a konzervatívok egyik alapeszméje a közösségépítés, hiszen abból indulnak ki, hogy az ember közösségbe teremtett lény, aki társas kötődéseiben teljesedik ki. Végezetül, közös a keresztény és a konzervatív világlátás filozófiai kiindulópontja is:

az ember teremtett, de bukott lény, emiatt egyedül az ember „jó” természetére nem lehet építeni, mert az szükségszerűen a másokkal való konfliktust fogja generálni

– ekképp a helyes társadalomformáló elv az, ha az állam vagy a közösség a rend (és paradox módon a szabadság) fenntartására korlátozó szabályokat hoz, amelyek betartását ellenőrzi az emberi együttélés zökkenőmentes biztosítására.

Miért nem tehetünk egyenlőségjelet a kereszténység és a konzervativizmus közé?

A fentebb taglalt rengeteg hasonlóság, párhuzamosság ellenére a két világlátás között nagy különbségek is vannak: egészen pontosan a különbség köztük „ég és föld”. A lényegi természetüket illetően nem is jelképesen, hanem konkrétan: a konzervativizmus egy emberi eszmerendszer, míg a keresztény hit a mennyei dolgokról való meggyőződés (Zsid 11,1), egy „fentről” jövő bölcsesség, az isteni kijelentésekre épülő világlátás (Jak 3,15-17).

Amíg az egyik a világi ideológiai, világnézeti küzdelem egyik pólusa, a világértelmezések vélhetően lehető legjobbika, az évszázadok alatt felhalmozódott tapasztalatok, bölcsességek, politikai tudások párlata, de szükségszerűen forrásában, logikájában, céljaiban és eszközeiben emberi; addig a másik „nem ebből a világból való” bölcsesség, amelynek sem eszközei, sem céljai nem feleltethetőek meg egyes emberi, egyéni vagy közösségi érdekekkel, túlmutatnak a földi lét keretein. 

Egyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy míg a konzervativizmus az evilági játszmák része, addig a kereszténység nem, mert nem evilágból való.

Míg a konzervativizmus hatást akar gyakorolni, politikai-társadalmi képleteket akar megváltoztatni, a másik világlátásban hívő politikai ellenfeleit (a „lipsiket”, a baloldalt) le akarja győzni, addig a kereszténység tudja, hogy ez a világberendezkedés semmilyen politikai formáció által meg nem menthető (romlása legfeljebb késleltethető), ezért nem rendszereket akar létrehozni, hanem itt, a földi életben embereket próbál megnyerni a mennyei királyság számára (üdvösség), nem „test-vér” (vagyis nem más emberek = Isten képmásai) ellen visel kulturális háborút testi és/vagy lélektani eszközökkel, hanem Isten szellemi ellenségei (Sátán és angyalai) ellen szellemi eszközökkel.

Aki Krisztus követője lett, az megértette, hogy a „nagy globális világrendszerből” (a bűn alá rekesztett világból) lett kihívva (ekklészia = kihívottak közössége); aki Krisztus Testének része lett, az szívében (szellemében) a Szentlélek által már a mennyek országához tartozik, akkor is, ha földi hivatásában, mindennapi dolgaiban, szokásos rutinjaiban elaprózódva tevékenykedik. De már nem része a „rendszernek”, és ezt megértve Isten perspektívájából látja, hogy az emberiség alapproblémája a bűn, a Teremtőtől elválasztott élet, így az igazi Életre törekvés határozza meg saját indítékait, az embertársaihoz való viszonyát pedig a másik hozzásegítése ugyanahhoz az Élethez (ez pedig a Biblia tanúsága szerint a Jézus keresztáldozatába vetett hit által történő megtérés Istenhez).

Ezen az alapon egy igazi keresztény sem mártózhat meg újra az evilág dolgaiban, nem gondolhatja, hogy egy nemzet sorsát annak állami berendezkedése vagy kormányzatának ideológiai irányvonala dönti el. Egy keresztény nem lehet homo politicus, gondolkodását nem az evilági érdekkijárás–hatalomtechnika (politika) szabályai, hanem Jézus gondolkodásmódja, tetteit sem az önérdek és a cél által szentesített rossz eszközök, hanem a fő cél, az üdvösség eléréséhez méltó magatartások határozzák meg. (Talán ez lehet a rejtett magyarázata annak, miért van ilyen kevés igazi keresztény a politika világában: a politikai pálya elkerülhetetlen krízishelyzeteiben nincsenek vegytiszta választások, a legtöbb keresztény pedig ilyen döntéshelyzetekben (is) az isteni törvényeknek való engedelmességet követi, ergo lépéshátrányba hozza magát a pragmatikus, eredménycentrikus politikustársaihoz képest.)

,,A fenti dolgokkal törődjetek”

Isten sokszor figyelmeztette a teremtményeit, hogy az emberi sors végén súlyos útelágazódás lesz: élet vagy halál. Az élet csak úgy lehet meg, ha az ember rendezi viszonyát a Teremtőjével. Ezért a földi élet legnagyobb becsapása az, hogy ezt a szükséges életmentő lépést bármilyen megoldáspótlék képes helyettesíteni. A világ sok ilyen pótlékot ígér, ezek közül az egyik az a káprázat, ami egy mély benyomást kelt az emberekben, hogy a politika maga az élet – az ezzel való foglalatoskodás, az ezen való gondolkodás tölti ki az életüket; ez válik életük vezérfonalává, mozgatórugójává, személyiségük formálójává, idejük beosztójává, kapcsolatrendszerük alakítójává, értékeik, moráljuk meghatározójává és végül sorsuk determinálójává. 

Keresztény az, aki a szellemét kapcsolatban tartja a Szentlélekkel, és a jelzésekre reagálva szívét folyamatosan és időről-időre a Megváltóhoz igazítja.

Aki így él, minden valószínűség szerint szenvedni fog egy kicsit a XXI. századi valóságban, mert ez a digitalizálódó, kontroll alá vonó, személytelen, lelketlen, elfordult és vad világ egyre idegenebb tőle – és ennek így is kell lennie, mert a Szentírás prófétikus könyvei ezt meglehetősen pontosan jelzik előre, ez vár ránk, de a végén happy end.

A keresztények nemcsak a világ állapotán rendülnek meg, de néha csodálkoznak is azon, ahogy politikai erők meg akarják menteni a kereszténységet. Fontos segíteni a világ keresztény közösségein, fontos a keresztény értékek politikai képviselete, fontos ezen elvek beépítése az életünket szabályozó állami törvényekbe és fontos a keresztény Európa megmentése, de a kereszténységet nem tudja semmilyen evilági szervezet megmenteni, bármilyen nemes célokat is tűz ki maga elé: a kereszténység ugyanis a Krisztusban személyes hitre jutott emberekből áll – ha nem ilyenekből, akkor ez a keresztény jelzővel visszaélő valami nem méltó a megmentésre; ha pedig ilyenekből áll, akkor rajtuk a pokol kapui sem vesznek erőt, nincs szükségük politikai védelemre, Isten projektjének a részei, Isten pedig nem tud veszteni (csak ha akar, de itt nem akar). Ebből kifolyólag azt is fontos megérteni, hogy

a konzervativizmus sem csodaszer, bár a politikai eszmerendszerek lehető legjobbika; elvei alapján élhetőbb, a keresztény eszmékhez közelebb álló társadalmi berendezkedés kialakítása várható tőle, de az emberi sors mélyrétegeire nem képes választ adni (mert nem is teheti).

Épp ezért még ez a lehető legjobb világlátás is szükségszerűen alá van rendelve a romlásnak, ebből fakadóan, ha valaki ettől reméli a világ jobbra fordulását, egy újabb kudarcos társadalmi kísérlet tanúja lesz. A világi játszmákban egy konzervatív politikus, aki a keresztény értékek társadalmi megőrzéséről beszél, miközben felfedi a liberális LMBTQ-politikák veszélyességét, üdvözlendő jelenség, de ha közben házasságtörésben él, Isten szemében, az Ő perspektívájából, az Ő törvényei alapján nincs jobb helyzetben, mint liberális társa. A világi játszmákban egy konzervatív politikus, aki a baloldal eladósodást okozó, felelőtlen költségvetési politikáit szapulja, fontos dolgot tesz, de ha közben titokban súlyos korrupciós ügyekben érintett, Isten szemében, az Ő törvényei által ugyanúgy bajban van, még akkor is, ha a világi igazságszolgáltatás sohasem fedi fel tetteit.

Kereszténység és a politika

Isten nem kért meg politikai mozgalmakat az ügye védelmére, de nagyon is kért minden embert a megtérésre. A keresztény civilizáció megmentésére, Európa hanyatlásának megakadályozására nem a politikai kulturkampf erősítése a nagy megoldókulcs, hanem a személyes megtérések, a személyes döntések Jézus Krisztus követése mellett. És fordítva: alig okoz nagyobb kárt az evangélium ügyének, mint az, amikor ál-keresztények hangoskodnak a kereszténység igazsága mellett, amikor bűnökben élő és azokhoz ragaszkodó emberek kezdik képviselni Jézus ügyét.

„Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet.” (Ján 14,23), „Aki azt mondja, hogy Ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint Ő járt.” (1Ján 2,6) – aki Krisztus követője (keresztény), annak krisztusi módon kell élnie.

Aki Krisztust követi, annak le kell tennie az életét, az egóját, ahogy a Mester is letette a sajátját, egészen a kereszthalálig.

A kereszténység arról szól, hogy hátrányt szenvedünk azért, hogy másokat előnyhöz juttassunk. A politika pedig arról, hogy mások hátrányba hozásával előnyre tegyünk szert. A hit és a politika törekvései szinte ellentétesek egymással. Éppen ezért az egyik az isteni Életről szól, a másik a földi pozícióharcról; az egyikben úgy veszt az ember, hogy megnyer mindent, a másikban úgy nyer, hogy lelkében kárt vall.

Lehet-e tehát konzervatív egy keresztény? A keresztény eszmények és korunk posztmodern konzervativizmusának összehasonlítása után azt mondhatjuk, hogy igen, a politikai eszmerendszerek közül a konzervatív politikai nézetekkel való azonosulás okoz legkevesebb belső vívódást egy keresztény számára. Ugyanakkor minden bölcs házépítő tudja, hogy egy épületet csak erős betonalapra érdemes felhúzni, homokos talajra nem – hasonlóképpen minden bölcs kereszténynek tisztában kell lennie azzal, hogy sorsát csak biztos alapra építheti, az pedig soha nem lesz egy ideológia vagy egy világlátás, csak az igazi valóság, az Élet, aki egy személy: Jézus, Isten Fia.

Nyitókép: Axioma