Mielőtt megvizsgálnánk a cikk címében felvetett kérdés összetevőit, vagyis hogy mely politikai ideológiák állnak közelebb, és melyek távolabb a keresztény felfogástól, fontos néhány alapvetést tenni arról, hogy ki a keresztény, mit jelent Krisztus követése.
A kereszténység mivoltának meghatározásánál a legnagyobb elkövethető hiba az, ha saját emberi fogalmi, gondolkodási rendszereink koordinátáján próbáljuk elhelyezni ezt az alapvetően szellemi (görögül: pneuma = spirituális) állapotot.
Kereszténnyé válni ugyanis Isten Fiának megismerését és követését jelenti, ez pedig nem egy mindennapi emberi élmény vagy viszony, hanem az emberi sorsot alapjaiból kimozdító esemény;
maga az egyház (görögül: ekklésia = kihívottak) kifejezés is utal erre: Krisztus követői kilépnek az evilági keretrendszerekből, a Mennyek országának polgáraivá válnak, nem evilági szervezethez csatlakoznak. És mivel ezt Isten teszi velük, az új állapotot létrehozó Személy fogalmai szerint kell meghatároznunk annak természetét, vagyis: a Szentlélek által az apostolok közvetítésével számunkra kijelentett Szentírás definíciói alapján érthető meg az ezzel kapcsolatos valóság.
Ki a keresztény?
Mindenkinek jogában áll magát bárminek meghatározni, kereszténynek is akár, de a helyes identitás megtalálásához feltétlenül szükséges tisztázni egy körülményt: azt, hogy ki tartozik Hozzá, maga Jézus dönti el. Emellett fontos tudatosítani azt is, hogy a Megváltó követése nem (csupán) társadalmi pozíció, kulturális önazonossági állapot, esetleg vallási szokás, hanem élet-halál kérdése – maga Jézus figyelmeztet, hogy a Benne való hit (vagy nem hit) üdvösségi kérdés, az örökkévalóságban kibontakozó személyes sorsunkra kiható döntés. „Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Ján 14,6)
Jézus szeretett előbb, Ő halt meg a bűneinkért, és Ő is határozta meg, hogy ez a kegyelmi ajándék (a megigazulás, az örök élet) miképp vehető át.
Ahogy Ő letette az életét értünk, és nem metaforákban cselekedett, hanem fizikai testben szenvedte el a megkorbácsolást, a verést, a keresztre feszítés kínjait, lelkében élte át a teljes elhagyatottság, megaláztatás, gyűlölet fájdalmait, úgy mi sem reagálhatunk a hívására ködképekben: ha Jézus nem támadt fel, minden mindegy, és nem sok értelme van a kereszténység körüli vallásos bíbelődésnek; ha viszont igaz, amiről az első tanítványok szemtanúként ezrek előtt beszéltek, amit régiókban hirdettek és ami miatt mártirhalált is haltak, vagyis, hogy Jézus a halála és eltemetése utáni harmadik napon testben feltámadt, megjelent sok embernek, majd felvitetett a Mennybe, és azt ígérte, hogy onnan vissza is fog térni a Földre, akkor itt súlyos személyes döntés előtt áll minden ember.
Keresztény az, aki ezt az egzisztenciális kérdést teljes szívéből, személyisége mélyéből megértette, és igenlő választ ad a hívásra. Ez egy konkrét döntés, a megtérés, amelynek eredeti görög kifejezése (metanoia) azt jelenti, hogy „megváltoztatni a gondolkodásmódot”, vagyis ebben az esetben: az ember alárendeli magát Isten gondolkodásmódjának, az Ő szempontjait első helyre teszi a saját vélekedései elé. „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” (Luk 9,24)
Ahogy Jézus elvesztette életét azért, hogy életet nyerhessünk, nem tud senki az Ő tanítványa lenni anélkül, hogy le ne tegye az életét Érte. A letett élet mibenlétét a Biblia több helyen konkretizálja (rengeteg utalás van erre, kiragadok néhányat): „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet.” (Ján 14,23), „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.” (1Ján 2,6), „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.” (1Ján 3,24), „Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelyre ez van pecsételve: ,,Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” (2Tim 2,19), „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Kor 5,17), és így tovább.
A véletlenszerűen összegyűjtött igehelyekből is világosan kirajzolódik Isten programja, egyúttal elvárása: aki Krisztus követője (keresztény), annak krisztusi módon kell élnie. Aki nem úgy él, az nem keresztény, még ha keresztet visel is a nyakában, templomba jár, vagy fontosnak érzi Jézus tanítását.
Ha valaki valóban találkozik Jézussal, az nem tudja folytatni ugyanúgy az életét: először megváltozik a szív, azt követi a lélek, majd a jellem és az ember egész személyisége, akaratával, elhatározásaival, szándékaival, döntéseivel együtt.
A keresztény élet akkor nehéz és bonyolult, ha azt saját erőből próbálja valaki élni – nincs ilyen isteni kívánalom, ugyanis Isten pontosan tudja, hogy a bűn és a veleszületett ösztönélete, természete miatt az ember önmagában nem képes engedelmeskedni a „parancsolatoknak”. Éppen ezért a keresztény élet egy természetfölötti eseménysorozat: először a Szent Lélek megváltoztatja az ember szívét, felébreszti a szellemét, és állandó jelenlétével, az Ige folyamatos megvilágításával és hozzá a megcselekvéséhez szükséges erő adásával az ember természete fokozatosan Krisztus-központúvá válik, a bűn helyett a szentség, a rossz helyett a jó, az evilági helyett a mennyei valóság kezdi érdekelni és vonzani.
Krisztus él bennünk – ez nem egy frázis, hanem a valóság. Aki nem élte át, nem érti, hogy (ahogy Pál apostol írja) ez volt Isten elrejtett, titkos terve az örökkévalóságban. „(…) örök életet adott nékünk az Isten és ez az élet az ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet.” (1Ján 5:11-12) A keresztény tehát az, akiben valóságosan él a Messiás, és aki ennek a bizonyosságnak a tudatában krisztusi módon él, az üdvösség elérésének célja alá rendel mindent, ez alapján rendezi be az életét. Vagy (hogy az észérvek mellett az érzelmek is helyet kapjanak): szereti Azt, Aki önfeláldozóan szerette.
Lehet-e liberális egy keresztény?
A fentiekből is látszik, hogy Isten a nagy képet nézi, az ember megmentése az ügye, ezért jött el a Fia a Földre, és emiatt az üdvtörténeti hangsúlyokat nem szabad figyelmen kívül hagynunk; Isten kevéssé foglalkozik néhány száz éves vagy évtizedes politikai ideológiák, társadalmi mozgalmak hatásával, befolyásával, az evangéliumot, a „kereszt botrányát” tette az emberiség kardinális kihívásává.
Mi, emberek azonban adott korban, adott társadalmi közegben, adott állam területén élünk, és a minket körbevevő kulturális közeg, történeti hagyomány is hat ránk. Minden kereszténynek értelmeznie kell saját értékrendje alapján ezt a hatásösszességet, csak így tud eligazodni, egyes ügyekben állást foglalni. Ha egy keresztény az élet nagy jézusi összefüggéseivel tisztában van, értékrendje, identitása kialakult, élete mércéjének pedig a korokkal, korszellemmel nem változó, örök igazságokat tartalmazó Szentírást tette meg, akkor ezzel a mérőzsinórral könnyen megmérheti az élet konkrét ügyeit, hogy könnyűnek vagy fajsúlyosnak találtatnak-e.
Korunk eszmerendszerei többféle társadalomberendezkedési modellt kínálnak, a XIX. századi nagy eszmeáramlatok megmaradtak, de egyes jellemzőikben megváltoztak, átalakultak. Közülük csak egyet, a liberalizmust emelem ki egy gyors vizsgálat céljából.
A klasszikus liberalizmus alapeszméi, az ember elidegeníthetetlen jogainak tisztelete, a népszuverenitás elve, a vallásról leválasztott szekuláris állam ideája, a közjó érdekében munkálkodó és ebben ellenőrizhető állam (jogállam) eszméje, vagy a szabadságjogok és a magántulajdon kiemelt fontossága aligha megkérdőjelezhető értékek, keresztény szemmel sem. Ezek az eszmék minden európai politikai kultúra részévé, a nyugati alkotmányos berendezkedés fontos elemeivé váltak, épp ezen eszmék gyakorlati megvalósulása biztosítja többek között a keresztények számára is a szabad vallásgyakorlást vagy a kiszámítható, törvényes keretek között zajló polgári életvitelt.
A XX. századra átalakuló liberalizmus több új jelenséget hozott magával: a szabadversenyes kapitalizmus rengeteg szociális feszültséget eredményezett, a liberális felfogás pedig fokozatosan eltolta magától a szociális gondoskodás, a leszakadó rétegek felkarolásának felelősségét (az irgalmasság keresztény parancsa ezzel ellentétes előjelű); a szabadságjogok tisztelete az individualizmus elsőbbrendűségét kezdte hangoztatni a közösségi értékek felett (a keresztény eszmény a másik ember érdekeinek figyelembe vételét prioritásnak véli, az egyén egoista önmegvalósítási törekvéseit csak szekunder vágynak); a liberalizmus elvált nemzeti gyökereitől, egy doktriner nemzetközi nézőpontot öltött magára (a keresztény nézőpont nem feledkezik el arról, hogy Isten különböző népeket teremtett, amelyek egyedi tradíciói, különböző szokásai éppen akadályai tudtak lenni a birodalmi törekvéseknek, amelyek a történelemben szinte mindig istentelenségekkel jártak együtt); a tolerancia bűvölete pedig egyenlőségjelet tett különböző vallások és kulturális hagyományok értékei közé (a keresztény tanítás mások feltétlen tisztelete mellett ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy az abszolút és egyetlen igazság tekintélyére tart igényt, mivelhogy Jézus nem újabb vallásalapítóként érkezett a Földre, hanem az egyetemes emberiség Megváltójaként, az emberi testben megjelent Isten Fiaként).
A XXI. századi valóság, korunk progresszív liberalizmusa azt demonstrálja, hogy az olló még tovább nyílik. A bevett, de pontos kifejezéssel élve: a szabadelvű gondolat mára a szabadosság fügefalevele lett.
A progresszív eszmerendszer a szabadság korlátlanságának hamis mítoszát ápolja, miközben annak biztonságos megélésének kereteit, az ahhoz szükséges viszonyítási pontokat, határokat elmozdítja, az évszázadokon át biztosnak vélt és fundamentumnak tartott értékeket relativizálja, a társadalmi és egyéb tekintélyek (például Isten mint abszolút mérték-adó) iránti atavisztikus bizalmatlansága miatt elnyomja a társadalmi-szociális-morális rend fenntartására szólító hangokat.
A progresszív liberalizmus politikai zászlóshajója lett:
– a gender törekvéseknek, amelyek igazi célja a két nem határainak elmosása, a szexuális identitás leválasztása a biológiai nem talapzatáról;
– annak az LMBTQ-törekvésnek, amely a család intézményét relativizálni szándékozza, azt leválasztani kívánja eredeti gyökereiről: az intézmény isteni eredetű, egy férfi és egy nő szellemi-lelki-testi egységének megőrzésére tervezett szövetség;
– annak a mozgalomnak, amely az anya abortuszhoz való jogát erősebbnek ítéli, mint a magzat élethez való jogát, és ezzel emberi életek kioltását legalizálja;
– az eutanázia (az emberi élet menetébe való öncélú emberi beavatkozás) támogatásának;
– a politikai korrektségnek, a woke-szemléletnek, a kritikai fajelméletnek, amelyek elterjedése és normává válása megakadályozza a társadalmi problémák néven nevezését, és ezzel a róluk való normális közbeszédet;
– annak a törekvésnek, amely a különböző kultúrájú, hagyományú, vallású népcsoportok együttélését propagálja, miközben tagadja a migráció és a társadalmi integráció ellentmondásait, rossz gyümölcseit;
– annak a törekvésnek, amelyet a nemzeti sajátosságok felszámolhatóságba vetett vakhit, a nemzeti hagyományokkal szembeni előítélet hajt;
– annak a törekvésnek, amely támogatja a globális struktúrák, az egységesített, digitalizált pénzügyi rendszerek, a központosított adatbázisok, másrészt a föderális államrendszerek létrehozását;
– annak a törekvésnek, amelynek jellemzője a „társadalom-mérnökösködés”, az evolutív-organikus fejlődés helyett a revolutív-felülről a folyamatokba beleavatkozó, mesterséges társadalom-átalakító projekt-kényszer.
Lehet-e tehát liberális egy keresztény? A keresztény eszmények és a poszt-posztmodern liberalizmus jellemzőinek áttekintése után azt a következtetést kell levonnunk, hogy a két világ találkozási pontjai csekélyek.
„De mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg” (1Thes 5,21) – szól Pál apostol tanácsa – és valóban, ha a progresszív politikai ideákat a Biblia mérőzsinórjával megmérjük, alig találunk köztük olyan célt, amely összeegyeztethető lenne a keresztény világkép elemeivel. A progresszív célok többsége egy olyan világ, egy olyan berendezkedés felé mutat, amelyről a Szentírás prófétikus könyvei figyelmeztetőleg szólnak, ugyanis ezek megvalósításai Isten törvényeinek nyílt vagy burkolt megsértésével járnak.
A XXI. századi valóság az, hogy Krisztus követője szemezhet még a progresszió programjaiból, de egyre kevesebb találkozási pontot talál, a „liberális keresztény” fogalma inkább feloldhatatlan ellentmondást, mint pikáns eszmetársítást jelez már.
Nyitókép: Shutterstock
