A református protestáns hagyományban a keresztények úgy próbálták meg megválaszolni a címben feltett kérdést, hogy háromféle törvényt különböztettek meg: az erkölcsi, a ceremoniális és a polgári törvényt – mutat rá a The Gospel Coalition oldalán Justin Dillehay baptista lelkész. A felosztás szerint az erkölcsi törvény örök érvényű. A ceremoniális törvény szerepe az volt, hogy Krisztusra mutasson, így az ő halála és feltámadása óta már nem kötelező erejű. A polgári törvény pedig csak annyiban kötelező a nem izraelita nemzetekre, amennyiben az a természeti törvényt tükrözi.
Ez a nézet nem tagadja, hogy Krisztus a törvény egészét betöltötte, vagy hogy a három törvény típus egyszerre volt érvényben a régi szövetségben, és abban az időben mindhárom kötelező volt az emberekre nézve. Ez a megközelítés mindössze annyit állít, hogy a különböző mózesi parancsolatok nem ok nélkül részesülnek különböző bánásmódban az Újszövetségben.
Míg ez a hármas felosztás sok teológus szerint mesterséges, Philip Ross a The Biblical and Theological Basis for the Threefold Division of the Law (A törvény hármas felosztásának bibliai és teológiai alapja) című könyvében mégis azt állítja, hogy a hármas felosztást érdemes elfogadni. Könyve alapján több érvet is tudunk hozni erre az álláspontra:
Bizonyíték a világegyetem erkölcsi rendje alapján
Az erkölcs mindig is létezett, mert Isten változatlan jellemén alapszik. A lopás, a gyilkosság és a bálványimádás már azelőtt bűn volt, hogy Mózes megkapta a Tízparancsolatot. Még a szombat parancsa sem a semmiből bukkant elő a Sínai-hegyen, hanem az 1Mózes 2,1-4-ben található teremtés történetben gyökerezik.
A hármas felosztás a Tízparancsolatot egy már korábban létező erkölcsi törvény összefoglalásának tekinti – a természeti törvény igei megerősítésének, amelyet Isten a megteremtésünkkor a szívünkbe írt, mivel az Ő képmására teremtettünk. (Róm 1,19-32; 2,12-16).
Tertullianus így érvel: „Mózes kőtáblákra írt törvénye előtt, volt egy íratlan törvény is, amelyet az atyák szokás szerint értettek és megtartottak”. Ez az Isten által beírt természeti törvény az alapvető alapja a hármas felosztásnak. Ez az, ahogyan mi és az eredeti ószövetségi olvasók is felismerték a különbséget az állandó erkölcsi törvények és a rituális jellegű törvények között.
David VanDrunen szerint a természeti törvény „Isten törvénye, amely a teremtett rendben ismertté vált, és amelyet minden ember ismer fizikai érzékszervei, értelme és lelkiismerete révén, bár bűnös módon különböző mértékben ellenáll ennek az ismeretnek”. Vannak olyan erkölcsi normák, amelyekkel a világ minden táján egyetértenek – még azok is, amelyek nem kapcsolódnak a zsidó-keresztény hagyományhoz.
Bizonyíték Mózes könyveiből
A törvénytípusok közötti különbségtétel magában a mózesi szövetségben is látható. Az 5Mózes 14,21-ben Isten megtiltja az izraelitáknak, hogy bármit is egyenek, ami természetes úton pusztult el, mert ők „az Úr szent népe”. Ugyanakkor Isten azt mondja: „A jövevénynek, a ki a te kapuidon belül van, adjad azt, hogy egye meg azt, vagy add el az idegennek.” Így ezt a törvényt nyilvánvalóan nem tekintették általános érvényű erkölcsi normának.
Ezzel szemben a 3Mózes 18. könyve a szexuális tisztaságot védő törvényeket mind az izraelitákra, mind a közöttük élő jövevényekre alkalmazza (3Mózes 18,26). Bizonyos bűnök minden nép számára gyalázatosak, függetlenül attól, hogy különleges szövetségben állnak-e Istennel, vagy sem. Vajon miért ismételték meg ezeket a parancsolatokat az Újszövetségben, míg más rendelkezésekre lebontandó „falnak” tekintettek? Az Újszövetség írói nem a semmiből vonták le következtetéseiket, hanem a már meglévő megkülönböztetéseket követték.
Bizonyítékok a Prófétáktól és az Írásokból
A prófétáknál és az írásokban szintén találunk bizonyítékot arra, hogy az Ószövetség nem kezeli egyformán az összes törvényt – elismeri, hogy az erkölcsi rend fontosabb, mint a szertartások.
Ezt az elvet olyan igerészekben látjuk, mint a Hóseás 6,6, ahol Isten azt mondja Izraelnek: „Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” Bár ez a vers nem az áldozati rendszer azonnali eltörlését szorgalmazza, mégis egy fontossági sorrendre enged következtetni. Nem véletlen, hogy Jézus kétszer is idézi ezt a szakaszt a farizeusok törvényeskedésével szemben (Mt 9,13; 12,7).
A törvényt tehát még az Ószövetségben sem tekintették egységes egésznek. Így amikor Jézus arról beszélt, hogy a törvény bizonyos részei fontosabbak a tizednél – nevezetesen az igazságosság, az irgalmasság és a hűség (Mt 23,23) -, tulajdonképpen semmi újat nem mondott.
Bizonyítékok az evangéliumokból
Jézus komplex módon viszonyult a törvényhez. A jelenet, amikor azt mondja a megtisztított leprásnak, hogy mutassa meg magát a papnak, például emlékeztet minket arra, hogy Krisztus „a törvény alatt született” (Márk 1,44; Gal 4,4) – vagyis amikor a mózesi szövetség (más néven a törvény szövetsége) még érvényben volt.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy Jézus lefektette a ceremoniális törvények háttérbe szorításának az alapjait.
Ez történik akkor például, amikor azt mondja a samáriai asszonynak, hogy hamarosan nem számít majd az istentisztelet helyszíne (János 4,21), vagy amikor a rituális tisztasággal kapcsolatban minden ételt tisztának nyilvánít (Márk 7,19).
Ami azonban az erkölcsi törvényt illeti, C. S. Lewisnak igaza volt, amikor a Keresztény vagyok című könyvében azt mondta: „Krisztus nem azért jött, hogy valami vadonatúj erkölcsöt hirdessen”. Jézus ugyanis a törvénnyel és a prófétákkal való folytonosságát hangsúlyozza.
Mindenesetre azok a példák, ahol Jézus megemelte az erkölcsi mércét (pl. szeresd ellenségeidet), már az Ószövetségben is jelen voltak. Jézus még a válás esetében sem a semmiből indult ki, hanem visszavezette a Teremtés könyvéhez (Mt 19,3-8).
Ross kifejezésével élve, Jézus a törvényt és a prófétákat eszkatológiailag (azáltal, hogy beteljesíti a próféciákat), szoteriológiailag (azáltal, hogy megment minket a törvény áthágásaitól és a szívünkbe írja azt) és erkölcsileg (azáltal, hogy tökéletesen engedelmeskedik neki és pontosan magyarázza) is beteljesíti.
Krisztus tehát megerősíti azokat a törvényeket, amelyek kezdettől fogva érvényesek voltak. Amikor pedig olyan törvényekről van szó, amelyek betartása Krisztus halálával lejárt, az sem önkényes. Megszűnésük tükrözi e törvények eredeti természetét és célját.
Bizonyítékok Pál leveleiből
Pál apostol hasonlóan áll a törvényhez. Az 1Korinthus 7,19-ben azt állítja: „A körülmetéltség nem ér semmit, hasonlóképpen a körülmetéletlenség sem ér semmit, hanem csak az Isten parancsainak megtartása.” Ez elsőre megdöbbentőnek tűnhet. Vajon Pál nem olvasta a 3Mózes 12,3-at vagy a 1Mózes 17,12-t? Hiszen a körülmetélés minden bizonnyal Isten parancsa – még a mózesi szövetség előtt. És mégis, ellentétben a Tízparancsolattal, nincs okunk azt gondolni, hogy Ábrahám előtt kötelező volt.
Miért kezel Pál néhány törvényt Isten akaratának nyilvánvaló tükörképeként, amelyet még a pogányoknak is meg kell érteniük (1Kor 5,1; Róm 1,26-32), miközben a körülmetélkedést és az ünnepnapokat „gyenge és értéktelen elveknek” tartja, amelyek „már nem számítanak semmit” most, hogy felnőtt fiak vagyunk, akikben a Lélek lakozik? (Gal 4,1-3; 4,9). Miért tekint egyes parancsolatokat a zsidók és a pogányok közötti korlátnak, amelyeket le kell rombolni, míg más parancsolatokat úgy, mint amelyek még mindig kötelezőek a zsidókra és a pogányokra Krisztusban?
Amikor Pál az Efezus 6,1-3-ban idézi a „engedelmeskedjetek szüleiteknek” parancsot, nyilvánvalóan nem azért tekinti azt továbbra is kötelezőnek, csak azért, mert megismételte. Inkább azért ismétli meg, mert még mindig kötelező – és a körülmetéléssel ellentétben mindig is az volt. Ugyanez igaz más parancsolatokra is, például a Tízparancsolatra vonatkozó részekben (Róma 13,9-10, Efezus 4,25-5,12, 1Timóteus 1,8-10), amelyeket Pál (és a reformátorok) a természeti törvény tükröződésének tekintettek.
A Szentírás integritása
A törvény hagyományos hármas felosztása nem kísérlet arra, hogy önkényesen feldaraboljuk azt, ami eredetileg egységes egész volt. Ehelyett – a Szentháromság személyei közötti hármas megkülönböztetéshez hasonlóan – arra törekszik, hogy maga a Szentírás értelmezze a Szentírást, és tanítását értelmes egésszé integrálja.
Nyitókép: Shutterstock