A terapeuták túlnyomó többsége ma nő. Ahogyan a klienseik túlnyomó többsége is. De korábban szinte mind férfiak voltak – hívja fel a figyelmet Mary Harrington, az UnHerd oldalon. Sigmund Freud a csecsemőkori fejlődéssel kapcsolatos nézeteit a fiúk számára jobban kidolgozta, mint a lányok számára. Akkoriban az apa központi szerepet játszott mind a kultúrában, mind a gyermekek fejlődésében. Ő képviselte a tekintélyt, a hierarchiát, a határokat, és segítette a gyermek függetlenedését. Egyszerre volt példa és versenytárs a fejlődő fiú számára. Mára viszont a férfiak szinte teljesen kivonultak a terápiákból, mind kliensként, mind szakemberként. Számít ez? Abigail Shrier, a Wall Street Journal írójának új könyve szerint igen: ennek messzemenő következményei lehetnek.
A férfiakkal együtt a tekintély is eltűnt
A Bad Therapy: Why The Kids Aren’t Growing Up (Rossz terápia: Miért nem nőnek fel a gyerekek?) című könyv az úgynevezett terápiás gyermeknevelésről szól az egyéni terápia, a pedagógia, és az egész kultúra területén. A könyv szerint a ma elterjedt gyakorlatok távolról sem segítenek, inkább csak ártanak. Azok a gyerekek és fiatalok, akiket a „haladó világnézettel” átitatott, a határokat engedékenyen értelmező, a traumákat feltáró, „beszéljük meg” típusú szülők és pedagógusok nevelnek, neurotikusak, szorongóak és önzőek, mindenekelőtt pedig boldogtalanok.
Shrier nem sugall ok-okozati összefüggést a férfiak terápiából való visszavonulása és a terápiás nevelés megjelenése között. De meglátása szerint, mindkettő az apátlan világ tünete.
Ez pedig azt eredményezte, hogy a gyereknevelés ma jellemzően anyai stílusú: csak a gondoskodás, a megértés, a határtalan empátia mutatkozik meg. Ahogy a Bad Therapy bemutatja, a tekintélytől való elfordulás nem nagyobb érzelmi intelligenciát vagy több kedvességet eredményezett, hanem szorongó, fékezhetetlen fiatalokat.
Shrier könyve szerint a határok felállítása és a büntetés nem traumatizálja a gyerekeket. Általában a korai nehézségek sem traumát, hanem rugalmasságot eredményeznek. A trauma nem „tárolódik a szervezetben’”. A gyerekek érzéseinek validálása nem kölcsönöz nekik nagyobb biztonságérzetet. Ha állandóan megkérdezzük a gyerekeket, hogy hogyan érzik magukat, azáltal nem lesznek magabiztosabbak.
A könyv borítója. Forrás: Catholic Vote
Ezek a hiedelmek mégis „szentírássá” váltak a liberális Amerikában – és ezáltal mindenhol, ahol az amerikai kultúra terjed. A tehetősebb amerikaiak körében a terapeutákat rendszeresen felbérlik, hogy segítsenek a gyermeknek feldolgozni egy háziállat elvesztését, vagy bármilyen érzelmi problémát. Azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy magánterapeutát hívjanak, ugyanezt a világnézetet a pedagógusok közvetítik.
A liberális nevelés boldogtalan gyermekeket eredményez?
Abigail Shrier rámutat, hogy az alig serdülő gyermekkel rendszeresen olyan kérdőíveket töltetnek ki, amelyek a szüleiket kritizálják, arra ösztönzik őket, hogy mentális betegnek vallják magukat, és időnként olyan sok információt adnak az önkárosító módszerekről vagy öngyilkossági kísérletekről a kérdezés során, hogy egy befolyásolható gyermek könnyen azt hiheti, hogy ezek „utasítások”.
Mindez boldog, kiegyensúlyozott generációt hozna létre? Nem igazán.
Shrier szerint ez a rendszer nem ösztönzi a rezílienciát és az érzelmi intelligenciát, sőt éppen abban az életkorban számolják fel a határokat és elvárásokat, amikor arra a fiataloknak a legnagyobb szükségük lenne.
A jómódúak fiataloknál pedig azt eredményezi a rendszer, hogy terapeutára van szükségük ahhoz, hogy mondjuk merjenek telefonálni egy hivatalos ügyben, vagy hogy felkészüljenek arra, hogy barátokat szerezzenek a középiskolában vagy a főiskolán. Kutatások szerint a 40 év alatti brit munkavállalók jóval nagyobb valószínűséggel vesznek ki szabadságot mentális egészségügyi nehézségek miatt. Ez is arra enged következtetni, hogy valami hasonló már a fiatalabb felnőtteknél is elterjedt az Egyesült Királyságban.
A Bad Therapy továbbá azt állítja, hogy a terápiás szülői magatartás a pszichés zavarok és az iskolai rossz viselkedés robbanásszerű növekedésével jár együtt:
„A gyerekek teljesen összeomlanak, hisztiznek, sikítoznak, kiabálnak, dobálóznak, sírnak, öngyilkossággal fenyegetőznek” egy olyan iskolai rendszerben, amely nem követel önfegyelmet a diákoktól, és úgy véli, hogy bármiféle elvárás ésszerűtlen.
Shrier egyenes vonalat húz a szülői tekintély elvesztésétől a politikai szélsőségességig, megjegyezve, hogy a szélsőséges mozgalmak a BLM-től a szélsőjobboldaliakig gyakran azokat a fiatalokat vonzzák, ahol hiányzik a tekintélyelvű nevelés.
Mit kell tehát tenni? A könyv központi üzenete talán így foglalható össze: kevesebb technológia, erősebb határok. A Bad Therapy szerint, ha valakinek (jó) terápiára van szüksége, azok nem a gyerekek, hanem a szüleik.
Axioma könyvajánló – Ezeket a könyveket ajánljuk a téli szünetre
Nyitókép: Shutterstock
