Sokféle hang és vélekedés látott napvilágot az október 7-i, izraeli civilek ellen intézett terrortámadás óta. Ezek lényegében a zsidó államot és annak reakcióit támogató és ellenző végletek között helyezkednek el. Ezen belül a keresztény megszólalások jelentős részét egy határozott Izrael párti álláspontot jellemzi, bár azt is észrevehetjük, hogy ez az Izrael iránti szimpátia felekezetenként is eltérő méreteket ölthet. Mi lehet ennek az oka? Miért fontos a keresztényeknek Izrael? És ha fontos, akkor miért nem fontos minden kereszténynek ugyanannyira? Ezekre a kérdésekre a választ az Izraelről alkotott teológiai nézetek áttekintésével kaphatjuk meg.
Észak-Amerikában jellemző például a diszpenzacionalista felfogás, mely olyan értelmezési keret vagy bibliai narratíva, mely az tanítja, hogy Istennek két egymástól elkülönült népe van, ami nem más, mint Izrael és az Egyház. Ez a teológiai rendszer úgynevezett „diszpenzációkat” vagyis az üdvtörténet egymás után következő korszakait vázolja fel és különíti el. Hét ilyet nevez meg és jelenleg a hatodikban (kegyelem korszaka) járunk. A legutolsó, ami még hátra van a Szentírás talán legnehezebben értelmezhető része a Jelenések könyve 20. fejezete alapján az ezeréves királyság korszaka lesz majd. Ez azért fontos, mert szerintük a keresztény Egyház nem váltotta fel Izraelt Isten globális üdvtervében, amiből az következik, hogy az ígéretek, melyeket Isten a zsidóságnak tett (pl. földterület, sok utód és különböző áldások), végül be fognak teljesedni! Ennek egy részét – gondoljunk csak Izrael 20. században megalakult államára – már látjuk.
Ha egyszerűen és érthetően szeretnénk megfogalmazni ezt a kissé bonyolultnak tűnő hozzáállást, azt mondhatjuk, hogy ez a viszonyulás határozott szimpátiával szemléli Izrael országa sorsának alakulását.
Hangsúlyossá válik egy erős eszkatológiai (végidőkről szóló) távlat, mely szerint újszövetségi korunkban bár Isten figyelme nagyrészt a kereszténységre irányul, a végső időkben ez ismételten ószövetségi népe – a zsidóság felé fordul. Legfontosabb igei indoklásuk a Római levél 11. fejezetében van: „…üdvözülni fog az egész Izrael” (26a vers). A bibliai próféciák szó szerinti értelmezésére hajlamos rendszer premillenista, vagyis úgy tartja, hogy Jézus Krisztus az ezer éves időszak előtt jön majd vissza és a nagy nyomorúság korszakát megelőző elragadtatás mellett teszi le a voksát. A diszpenzacionalista nézet leginkább tehát az USA és Kanada protestáns keresztényei között elterjedt jellegzetes teológiai irányzat. Most már talán jobban érti a kedves olvasó azokat a teológia okokat, amik vezérlik a tengerentúli keresztények (ha ráadásul republikánus, akkor kétszeres eséllyel is, mint, ha demokrata) egy jelentős részének támogató attitűdjét a Szentföld irányába.
Ezzel szemben áll a szubsztitucionista vagy helyettesítő nézet, mely szerint Isten Izraelt végleg elvetette. Mivel nem fogadták el Isten fiát Jézust, ezért – állítják egyesek – az Egyház Izráel helyébe lépett.
Ez a szubsztitúciós nézet ellentétes az Újszövetség tanításával, még akkor is, ha a kereszténység kezdeti évszázada(i) több olyan korabeli történelmi eseményt jegyeznek, melyek kétségtelenül alátámasztani látszanak ezt a vélekedést.
Példaként szokták felhozni, hogy kr.u. 70 húsvétján Titus római hadvezér seregei körülzárták Jeruzsálemet, mely közel fél évnyi ostrom után elesett. A gyönyörű zsidó templomot lerombolták (csak a nyugati oldal maradt meg, amit ma Siratófalként ismernek), a zsidóság pedig közel két évezredes diaszpórába kényszerült. Igen ám, de ott van a Római levél vagy az Apostolok cselekedetei, mely ennek a felfogásnak ellentmond, nem is beszélve a 20. század történelmi fordulatairól (lásd: 1948, Izrael államának megalakulása)! Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy ez a helyettesítő felfogás szélsőséges és nem állja meg a helyét a Biblia mérlegén. Vannak, akik e nézet hirdetőit azonosítják az ún. „szövetségi teológiát” tanítókkal. Ugyanakkor ez téves vélekedés.
E másik jellegzetes – főleg kontinentális, református körökben ismert és követett – nézet a szövetségteológia, mely nem lát olyan éles elválasztást Isten ószövetségi és újszövetségi népe között, mint a korábban tárgyalt diszpenzacionalizmus. Ez a nézet kevésbé teológia, mint inkább értelmezési keret. Arról van szó, hogy időrendben két fő szövetség, a cselekedetek, illetve a kegyelem szövetsége követik egymást. Leegyszerűsítve köthetnénk az elsőhöz az Ószövetséget, azon belül is a Tízparancsolatot, az utóbbihoz az Újszövetség, vagyis Jézus Krisztus tanításait. E nézet szeret párhuzamot vonni az első Ádám és a második Ádám (Jézus) között – kiemelve persze e két személy közti különbséget is. Hasonló módon gondolkodik a szövetség jelével kapcsolatban is, az ószövetségi körülmetélés újszövetségi párjának gondolja a keresztséget! Ezen okok miatt is fontos sok keresztény számára az a háttér és gyökérzet, amit a judaizmus jelent. Ez a fajta kontinuitás (korrelációs modell) nem feltétlen jelent extrém keresztény cionista attitűdöt, de annak ellentétét, bármilyen zsidógyűlöletet sem. Semmiképpen! Szólnunk kell itt még röviden Luther kapcsán – kicsit védelmében is – a nagy reformátor egyes megnyilvánulásairól. A mellett, hogy nem tudjuk és nem is akarjuk mentegetni a zsidókról szóló olykor erősen negatív hangvétele miatt, annyit azért fontos látnunk, hogy rögtön farkast ordítani, rasszistának vagy fajgyűlölőnek titulálni, hova tovább „náci” címkével ellátni legalább is túlzás, de minimum a történelmi – főleg 20. századi – események utólagos vissza- vagy beleolvasása lenne rá nézve.
A hazai teológiai körökben alapos kutatást végzett Tatai István református lelkész, aki PHD disszertációját is e témának szentelte (címe: Egyház és Izrael). Ebben kitér a katolikus teológia egyik fontos művére, a Nostra Aetate (A mi időnkben – Nr 4) kezdetű zsinati dokumentumára is. A Katolikus Egyház 1963-as kiadványának az a jelentősége, hogy „elutasítja az antijudaista teológiai polemizálást, elítéli az antiszemitizmus minden megnyilvánulását, lefekteti az alapját annak a látásmódnak, amely a zsidó népet továbbra is Isten üdvtervében látja”. (Tatai, 2008:42) Továbbra is! Zsidók és keresztények. Izrael és az Egyház.
E kapcsolat kulcskérdés, hiszen míg Isten népe az Ószövetségben Izráel volt, addig az Újszövetségben az Ő népe az Egyház, amelyhez – és ezt kimondani kardinális – nem zsidók (pogányok) és zsidók együttesen tartoznak!
A keresztény Egyház nem lépett Izráel helyére, még akkor sem, ha Pál apostol „Isten Izráelének” szólítja az Egyházat (Galata 6,16b). Az első zsidó személy, Ábrahám hitbeli utódai alkotják a nagybetűs Egyházat, hiszen „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Galata 3,28-29). Izraelhez és a zsidósághoz való viszonyulás témája kapcsán tehát akár különböző korszakokban gondolkodik egy keresztény, vagy szövetségek kontinuitásában látja a témát, akár cionista gondolatok hatják át, vagy éppen egyfajta helyettesítő nézetet vall, a kérdés nem változik: miért fontos a keresztényeknek Izrael? Ezt nem kerülhetjük meg. De akkor mit tehetünk?
Zárjuk gyakorlati alkalmazással. A távolság miatt valószínűleg effektíve nem sok fizikális beleszólásunk lehet most az izraeli eseményekbe, de imádkozhatunk a szenvedőkért, a döntéshozókért, a békéért, illetve mi magunk is dönthetünk arról, hogyan gondolkodunk és hogyan nyilvánulunk meg a témakörben. Ez pedig nagyon is számít! Bárhogy is állunk a kérdéshez, egy biztos. A Biblia kijelenti a címben feltett kérdés kapcsán, hogy fontos a keresztényeknek Izrael! Hogy miért? Egyrészt, mert Megváltónk, aki saját vérét adta értünk, Jézus Krisztus is tagadhatatlanul zsidó családból származott – édesanyja, Mária és örökbefogadó apja, József ágán. De nem csak Jézus, hanem tanítványai, a későbbi apostolok is zsidó emberek voltak. Másrészt – és ez az alapítók hátteréből következik – a zsidóság a kereszténység idősebb testvére. Olyanok vagyunk, mint az ág és a törzs vagy a fa és a gyökér! Éppen ezért egy keresztény soha nem lehet antiszemita. Tehát az, hogy „keresztény antiszemita” az körülbelül olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy lehet e Jézus sátánista – véli találóan Mike Sámuel baptista lelkipásztor.
A háború és a terrorizmus között óriási különbség van – fogalmaz a lelkész – mindkettő borzalmas és szörnyű, de az egyikben katonák harcolnak katonák ellen, a másikban ártatlan embereket mészárolnak le… Ezen örömtáncot lejteni és ünnepelni (mint, amit ma sokan a világban tesznek, nem csak egyes arab országokban, de nyugati progresszív körökben is) az sátáni és démoni! Most a történtektől kölcsönösen szenved a zsidóság és szenved a palesztin lakosság is. Számunkra egyébként mindkettő csoport fontos! Ez lenne az igazi, személyválogatás nélküli, keresztényi szeretet. Mike Sámueltől tudom, hogy példának okáért vagy egy tucat baptista gyülekezet van kint Izraelben és meglepő, hogy még kicsit több (17 db) a jóval kisebb méretű palesztin területeken.
Döbbenetes, hogy vannak hittestvéreink most mindkét oldalon, akiknek imatámogatást van szükségük! Van tehát valami mélyebb kötelék népek és nemzetek között. Minket a vér köt össze igazán!
