Mit jelent a migrációs válság a családok és a nemzetek számára? – Wael Taji Miller, szenior kutató beszéde

Örömmel tesszük közzé a washingtoni magyar nagykövetségen elhangzott beszéd átiratát. Az eseményen bemutattuk két legújabb szakpolitikai tanulmányunkat. A beszéd kiemeli azokat a főbb témákat és szakpolitikai megállapításokat, amelyek jelenlegi munkánkat meghatározzák.

Köszönöm. Tisztelt panelisták, kedves vendégeink, Magyarország barátai, Amerika barátai, jó estét kívánok! Wael Taji Miller vagyok, az Axioma Központ szenior kutatója és kutatási koordinátora. 

Legfrissebb kutatásaink a migráció és a család kérdését vizsgálják a keresztény hagyomány szemszögéből – abból a hagyományból kiindulva, ahogyan azt Keleten és Nyugaton egyaránt megélik. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét megállapításokra, szeretnék egy pillanatra elidőzni magán a keresztény hagyomány fogalmán, és azon, mit jelent számunkra, mint keresztény közpolitikai műhely számára, hogy ezt a hagyományt követhetjük. 

Mi, keresztények hisszük, hogy hagyományunk Jézus Krisztus személyében nyilatkoztatott ki számunkra. Előtte a prófétákon keresztül érkezett meg hozzánk. Végső soron a Szentírás tanítása szerint pedig hagyományunkegészen az idők kezdetéig nyúlik vissza. Nemzedékről nemzedékre öröklődik. Alapvető értékeket közvetít, mint a szépség, az igazság és a jóság. Megéljük és megtapasztaljuk vasárnapról vasárnapra templomainkban ésimaházainkban szerte a világon. A hagyomány mindmáig formál bennünket: egyéneket, családokat, nemzeteket és hitközösségeket. 

Éppen ezért kulcsszó az, hogy „mindmáig”. A hagyomány lényegéhez tartozik a folytonosság. 

Folytonosság nélkül nincs hagyomány.

Nem adható tovább apáról fiúra, anyáról lányra. Nem tanítható a vasárnapi iskolákban, ésnem képes alakítani a jövő nemzedékeinek gondolkodását. Ha a folytonosság megszakad, a hagyomány kiszakad az időből és a térből; s legjobb esetben elvont, megszentségtelenített eszmévé válik, és elszakad azoktól azegyénektől és családoktól, amelyek létrejöttének szükséges előfeltételeit jelentik. 

Egy ilyen, a keresztény hagyomány folytonosságát megtörő folyamat nem is olyan régen Libanonban már lezajlott. Ez az intő példa szerepel a Migráció etikájáról szóló white paperünk első fejezetében is. Elias Peter Hoayek, Antiochia 72. maronita katolikus pátriárkája a francia kormányhoz írt levelében így fogalmazott: 

„A libanoni állam létrehozásának alapgondolata az volt, hogy menedéket nyújtson a Kelet valamennyi kereszténye számára.”

Libanon azonban alig tíz évvel az 1943-as függetlenség elnyerése után súlyos válságba került. Izrael függetlenségi háborúját követően túlnyomórészt szunnita muszlim palesztin menekültek tömegei érkeztek az országba. 1950-re legalább 127 ezer menekült telepedett le Libanonban – ez akkor az ország teljes lakosságának mintegy tíz százalékát jelentette. 

A libanoni társadalom reakciója megosztott volt. Sokan – különösen politikai és egyházi vezetők – szeretettel és vendégszeretettel fordultak az érkezők felé, ahogyan az a keresztény hagyományból következik. Mások úgy vélték, hogy a befogadás és az integráció csak akkor lenne valóban lehetséges, ha vallási és kulturális értelemben is megtörténne az asszimiláció – ami az iszlám jog és erkölcs szerint gyakorlatilag kizárt, hiszen az iszlám elhagyásahalálos bűnnek és halállal büntetendő cselekménynek számít. Megint mások félelemmel és bizonytalansággal figyelték a demográfiai átalakulást, de nem léptek fel ellene. 

A következmények ismertek. Libanon vallási összetétele fokozatosan megváltozott, párhuzamos társadalmak alakultak ki, majd megszilárdultak. 1975-ben egy kelet-bejrúti maronita templom elleni fegyveres támadástkövetően az ország polgárháborúba sodródott. A konfliktus 15 évig tartott, és több mint félmillió keresztény végleges elvándorlását eredményezte. 

Ennek az lett az eredménye – 2026-ra –, hogy Libanon már nem tekinthető keresztény hazának.

Kulturális és vallási mozaikká vált, ahol maga az állam és a hadsereg sokkal gyengébb és kevésbé meghatározó szereplő, mint a Hezbollah iszlamista terrorszervezet, amely egyúttal az Iráni Iszlám Köztársaság proxyjaként is szolgál. 

Ez a történet nem történelemóra céljából hangzott el, hanem azért, hogy rávilágítson egy nagyon fontos tanulságra: bár a keresztény hagyomány időtlen, annak megélése nem magától értetődő. Az, hogy egy társadalombanszabadon és folyamatosan jelen lehessen, feltételekhez kötött. 

Mindenekelőtt a keresztény családok megerősödésétől és a gyermekvállalástól függ. Ezt részletesen vizsgáltuk a keresztény társadalmi tanítás fényében, a Család és családpolitika című white paperünkben empirikus adatokratámaszkodva, különösen a magyar családpolitika tapasztalatait elemezve, amelyeket Orbán Viktor magyar miniszterelnök családbarát politikai „kísérlete” is alátámaszt. 

Ugyanilyen fontos a tágabb közeg: létezik-e olyan társadalmi, kulturális és politikai környezet, amelyet a keresztény hívő otthonának nevezhet: egy közös tér, amelyet közös jellemzőkkel bíró emberek laknak, akik talán nemértenek egyet mindenben, de közös értékeik vannak. Ezzel a kérdéssel foglalkozik részletesen a Migráció és etika című tanulmányunk is. 

A keresztény hagyomány életerejének e két feltétele – az egészséges családok és az egészséges közös otthon – mélyen összefonódik, és mindkettő nélkülözhetetlen.

Ugyanakkor – óvatosan fogalmazva – rövid távon a közösotthon stabilitása, életképessége és fennmaradása hangsúlyosabb, mint a család kérdése. Egy keresztény erkölcs által vezérelt kormány költhet milliókat, sőt milliárdokat is a családok támogatására, a házasságon belüligyermekvállalást ösztönző adókedvezményekre és a családalapításhoz szükséges egyéb javakra, ám ha maga a nemzet veszít a stabilitásából és a keresztény hagyomány folytonossága veszélybe kerül, akkor a kereszténycsaládok arra kényszerülhetnek, hogy elhagyják hazájukat és száműzetésben éljenek. 

Félő, hogy Európa ma azt az utat járja be, mint Libanon a 20. században. A tét nem is lehetne nagyobb. Az a kontinens, amely az első világháború előtt még egységesen képviselte az evangéliumot, most annak kockázatával nézszembe, hogy elveszíti egységét, keresztény örökségét, sajátos és csodálatos nemzetállamait, sőt magát a folytonosságát is. Amit white paperünkben „keresztény oikosznak” nevezünk – vagyis a közélet rendezett kapcsolatiterét, ahol család, közösség és hit találkozik –, ma halálos veszélyben van. A bűnözés, a mentális egészség, a jövőbe vetett bizalom és a családalapítás releváns statisztikai mutatói egy irányba mutatnak: rossz felé haladunk. 

Hogyan nézzünk szembe ilyen hatalmas kihívásokkal? Milyen eszközöket kellene – és egyáltalán szabad – használnunk ebben a feladatban? Az, hogy az európai politikai elit több mint egy évtizede képtelen koherens válaszokatadni ezekre a kérdésekre, azt a benyomást kelti, mintha az európai keresztény hagyomány képtelen volna választ adni ezekre a nagyon is valós problémákra. Mi az Axiománál ezzel nem értünk egyet. 

Ahhoz, hogy a hívőkkoherens szakpolitikai választ tudjanak adni a tömeges migráció kihívásaira újra el kell merülnünk a keresztény gondolati hagyományban – vagyis abban, amiről ma itt beszélünk –, amely bőséges precedenst kínál az etikuskeresztény kormányzásra a számunkra releváns kérdésekben. 

Erre példa Szent Jusztiniánusz császár is, aki a 6. században uralkodott a Kelet-római Birodalomban, járványok és tömeges népmozgások idején. A latin nyelvű menekültek beáramlása súlyos feszültségeket okozottKonstantinápolyban. Jusztiniánusz ezt egyszerre tekintette a menekültek méltóságát sértő helyzetnek és a közjó elleni veszélynek. Ezért korlátozta a belső migrációt, és ösztönözte a visszatelepülést. Törvényeiben arrafigyelmeztetett, hogy 

„ne hagyják el szülőföldjüket, és itt nyomorúságos életet éljenek, talán úgy haljanak meg, hogy megfosztják őket attól, ami az övék, s még őseik temetkezési helyének előnyétől is”.

Ez erőteljes példája egy etikus, migrációra adható keresztény válasznak, amely talán ma aktuálisabb számunkra, mint a történelem bármely korábbi pillanatában. 

Egy másik példa, amely a magyarokhoz talán még közelebb áll, Szent István király, akinek – II. Szilveszter pápa általi – megkoronázása Kr. u. 1000-ben a magyar keresztény nemzet megalapítását jelentette. Szent István királyIntelmeiben – amelyeket white paperünk részletesen bemutat – lefekteti az erkölcsös keresztény királyság és kormányzás alapelveit, és ebben a migráció kérdésére is kitér. Szent István megközelítésének középpontjában a keresztény szeretet és irgalom egyensúlya áll, valamint annak fontossága, hogy a keresztény királyságban a közjó elsőbbséget élvezzen annak eldöntésekor, ki maradhat, és ki nem. 

Zárásként néhány rövid gondolatot szeretnék megosztani a beszédemben érintett kérdésekről. 

Az első gondolatom az, hogy maga a folytonosság érték, és annak is kell tekinteni. A feltámadásról tanúságot tevő apostolok nélkül egyikünk sem lenne ma itt. A keresztény hagyomány folytonossága erősíti a keresztényországok családi, társadalmi és kulturális életének folytonosságát. A kettő egymással nem szemben áll, hanem kiegészíti egymást. 

A második megfigyelésem az, hogy a közpolitikával foglalkozó szereplőknek és intézményeknek – az Axiomát is ideértve – a folytonosság elvét be kell építenie a szakpolitikai munkába. Keresztények vagyunk, nemkommunisták. Világlátásunkat a nemzedékről nemzedékre szálló fény világítja meg, nem pedig az ötéves tervek logikája. Ha őszintén hisszük, hogy a hagyományunk az üdvösség lehetőségét közvetíti az egész emberiségszámára, fajra, bőrszínre, és igen, még hitvallásra való tekintet nélkül is, akkor kötelességünk biztosítani, hogy az ehhez vezető kapu – vagyis a keresztény hagyomány – soha ne záruljon be. 

Harmadik és egyben utolsó gondolatom pedig a következő. 

A keresztények többé nem háríthatják el erkölcsi felelősségüket, amikor a migrációs válság a nemzeteket és a családokat is eléri.

Ahogyan egy orvos sem fordíthathátat egy betegnek arra hivatkozva, hogy a gyógyítás Isten munkája, úgy mi sem fordíthatunk hátat a migrációs válság egyre mélyülő sebeinek azzal a gőgös elvárással, hogy a Mindenható majd eljön, és kijavítja a hibáinkat. Hagyományunk bőséges példát kínál, és valódi bölcsességet – agia sophia-t – közvetít, amelyet újra felfedezhetünk, életre kelthetünk és alkalmazhatunk társadalmaink megmentésére, még a 21. században is.