Nagy erejű támadások érték a közelmúltban az egyházát. Hogy viselte?

A keresztény ember számára a személyes identitása és az egyházhoz való viszonya összekapcsolódik, ezért, ha az egyházát támadják, akkor egyfajta személyes támadást is megél. Ha ez a támadás egy jogos dologra mutat rá, akkor persze ebből az egyház épülhet. Köszönjük, ha a társadalom fontosnak tartja, hogy az egyházat korrigálja. Ugyanakkor, ha a támadás nem jogos, vagy egy teljesen más értékrend szerint szerveződik, az szintén jót tehet az egyháznak, mert megerősíthet a prófétai küldetésünkben, abban, hogy fontos üzeneteket kell még közvetítenünk a társadalom felé.

Ha az utóbbi időre gondolok, világosan megmutatkozott az, hogy minden egyes eseményt és annak jelentőségét az a kontextus határozza meg, amiben értelmezzük. Egy értelmezési keretben nyernek értelmet az események, ez esetben pedig két értelmezési keret jelenik meg. Az egyik narratíva a politikai elköteleződésből indul ki, ezt a szemüveget feltéve pásztázza a világot, és néz rá a helyzetre. És van egy másik, egy egyházi, teológiai keret, aminek kiindulópontja, hogy van valaki, aki lehet, hogy nem bűnös, akkor sem, ha ezt harsogják róla. Egyik álláspontot sem tudjuk a maga mélységében megismerni. Mindenhol vannak homályossági pontok. Végső soron ez a helyzet egy bizalmi kérdésre egyszerűsödik le: kinek hiszünk? Annak, aki a mi lelkipásztor-társunk, egy hívő keresztény ember, aki hasonló értékrenddel, világszemlélettel rendelkezik, vagy pedig azoknak, akik, hogyha olyat mondunk, ami nekik tetszik, akkor megsimogatnak, de ha ellentmondunk nekik, akkor belénk rúgnak?

Az egyházon belüli embereknek fel kell tenniük azt a kérdést, hogy van-e jelentősége annak egy helyzetben, hogy valaki keresztény, annak, hogy egy keresztény ember mit mond. Több bizalmat adunk-e egy keresztény testvérnek, vagy pedig megvonjuk tőle a bizalmat, és az ő álláspontja ugyanannyit ér, mint egy olyan személyé, aki nem keresztény értékrend alapján éli az életét? Szerintem van különbség a kettő között. Jézus pontosan arra hív bennünket, hogy az igenünk legyen igen, a nemünk pedig nem. Ez azt jelenti, hogy a keresztény ember alapvetően kiszámítható kell, hogy legyen – kiszámítható abból a szempontból, hogy a saját mércéje alapján számonkérhető: ha valamire igent vagy nemet mond, akkor azt úgy is gondolja. Én annak adom oda a bizalmamat, aki Krisztust Úrnak tudja mondani, és aki ugyanúgy elfogadja azt a keretrendszert, hogy el fogunk számolni minden egyes szavunkkal.

Végső soron mi teszi a keresztényt? Mitől lesz a keresztény ember valóban krisztusi?

A kereszténység alapvetően egy történelmi tényhez kapcsolódik, ahhoz, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Ez persze olyan tény, ami nem könnyen hihető még a keresztény ember számára sem. Kezdetben a tanítványok is foggal-körömmel tiltakoztak az ellen az álláspont ellen, hogy Krisztus feltámadt. De minden jel arra utalt, hogy az, akit láttak meghalni, újra él. A tagadásuk ellenére is újra kellett írniuk a maguk elképzelését, ami nem saját erőből ment, hanem az Isten Szentlelkének volt a munkája. Tehát a kereszténység ebből indul ki: Jézus, aki meghalt és feltámadt, az Isten fia. Ezért az emberi élet értelme azon keresztül tárul fel, hogy ezzel a feltámadt Krisztussal találkozunk és az ő igazsága és tanítása határoz meg bennünket.

A keresztény Krisztus-követő. Ennek azért van jelentősége, mert ez egy kapcsolatot hangsúlyoz: Krisztust úgy követem, hogy kapcsolatban vagyok vele, megyek utána.

A Biblia is használja a széles és a keskeny út képeit. Ma szeretjük, ha szélesek az utak, ha valahová többsávos autópálya vezet, amin gyorsan lehet haladni. Ez a haladás létezik szellemi értelemben is. De a keresztény út egy keskeny ösvény, olykor nehéz, de hitünk szerint ez a jó út, mert ez Krisztus útja. Törekednünk kell rá, hogy minden helyzetben megtaláljuk, kérnünk kell a Szentlélek megvilágosító erejét, hogy a hibáinkat fel tudjuk ismerni és tudjunk bocsánatot kérni, megújulni – ez szerves része a keresztény életnek. Ahogy az is, hogy keresztényként, mivel Krisztust követjük, nem mondhatjuk arra, amit Krisztus elítél, hogy jó, hanem azt kell képviselnünk, amit ő mond jónak és el kell utasítanunk azt, amit ő is.

Az elmúlt hónapok hullámverései után nem lenne érdemes az egyháznak kissé hátrébb lépnie, a politikát a politikusokra, a társadalmi kérdések megválaszolását a közélettel foglalkozókra bízni és sokkal inkább a hitéleti, lelkiségi kérdésekre összpontosítani?

Az ilyen összeütközések azért jók, mert lehetőséget adnak átgondolni, hogy mit csinálunk. Az egyház nagyon rossz úton jár, ha az alapján határozza meg a szolgálatát és a pozícióját, amit a társadalom elvár tőle. Az egyház attól egyház, hogy Isten szolgálatába áll bele, és Isten ügyét képviseli ott, ahova Isten állítja őt. Tehát a politikához való viszonyunkat nem ez az ügy kell, hogy meghatározza, mert az valójában teológiai kérdés; azt kell vizsgálni, hogy a Biblia mit mond arról, hogy Isten hova állít bennünket ebben a világban.

A kálvini protestáns teológia egészen határozott bibliai álláspontot képvisel. Abból indul ki, hogy a teremtett világ Isten dicsőségének színtere. Nem csak az egyház, nem csak a gyülekezet, hanem az egész világ. Éppen ezért Isten dicsőségét képviselnünk kell az egyházon belül és azon kívül is. A Helvét Hitvallás 30. cikkelye például beszél arról, hogy nagyon jó, hogyha a hatalmat képviselő személy az egyház barátja vagy tagja, mert segíteni tudja az egyház küldetését, de sokat tud ártani akkor, ha értékrendje ellentétes az egyházéval.

A közélethez, a politikához való hozzáállásunkat alapvetően nem az aktuális politika, a pillanatnyi politikai berendezkedés határozza meg, hanem maga Isten, aki azt mondja, hogy az ő igazsága objektív igazság, ami azt jelenti, hogy nincsenek olyan terek, amelyekben Isten igazsága nem érvényes:

a vasárnapi istentiszteleten belül is, és azon kívül is az. Ha ezeket komolyan vesszük – azt tehát, hogy a világ Isten dicsőségének a színtere, Isten igazsága pedig objektív igazság – akkor nem tehetjük meg azt, hogy nem képviseljük mindezeket akár a közéletben is. Hogy milyen szinten tesszük ezt, az egy másik kérdés. A keresztényeknek személyesen is szerepet kell vállalniuk a politikai életben, mert ha a politikus nem keresztyén, akkor a politika valami más igazságot fog képviselni. Nincsenek légüres terek vagy szellemi vákuumok, mindent betölt valamilyen igazság, valamilyen világnézet.

Objektív igazságról és emberi méltóságról beszél, de az eutanázia-vitában az intézményes gyilkosság gyakorlatát pártolók éppen azzal érvelnek, hogy a szenvedő beteg, vagy idős ember méltósága a tét, a keresztény megközelítés pedig pont, hogy megtagadja tőle a méltóságát, amikor további szenvedésre kényszeríti…

Amikor elvetjük az emberi istenképűséget, a bibliai világképet, akkor felmerül a kérdés, hogy mi alapján tudunk általános emberi méltóságról beszélni. Mi az, ami összeköti mondjuk a csecsemőt, a magzatot, a hajléktalant, a haldokló mellett állót, a haldokló kilencven évest, és mondjuk a Nobel-díjas professzort? Mi a közös ezekben az emberekben? Ha a létezés fizikai szempontjából nézzük, akkor semmi. Az egyik egy életerős, a másik egy leépülőben, a harmadik egy fejlődésben levő személy. Ha a mentális szempontot vizsgáljuk, szintén nem találunk semmit: az egyikük emberi életeket változtat meg, a másikuk pedig gondoskodásra szorul. A közös pont a méltóságunk forrása: onnan ered, hogy az életünk Istentől származik, az emberi élet ajándék. És itt van az alapvető ellentét: az eutanázia nem emberi méltóság, különösen nem annak a megerősítése.

A szekuláris gondolkodás abból indul ki, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy én élek. A nyugati kultúrkörben, ahol rendkívül fejlett a szociális ellátórendszer, tenned kell azért, hogy meghalj, ha nem teszel semmit, életben tartanak. Ez pedig azt az illúziót kelti, mintha az élet egy természetes dolog lenne és járna nekünk. A Biblia kiindulási pontja más: az élet ajándék, „az anyaméh gyümölcse jutalom”. Az ajándék kezelését pedig az ajándékozó határozza meg. Nem élhetünk vissza az ajándékkal. A mi kiindulási pontunk az, hogy úgy tudunk jól élni vele, ha az ajándékozónak megfelelően viszonyulunk hozzá, ő pedig védi az emberi életet, és már kezdettől fogva olyan értékességet tulajdonít neki, amiben az élet kezdetét és végét Isten maga határozza meg.

Nincs mozgásterünk? Ez van, törődjön bele mindenki? Az embernek van mozgástere, mondhatja azt, hogy véget vet az életének. Isten még erre is biztosítja a szabadságot, de ez nem az ő rendjének megfelelő. Öngyilkosságok mindig voltak a történelemben, ami viszont az eutanázia legalizációja esetén egy nagyon veszélyes újdonság lenne, hogy a halál mint „megoldás” jelenne meg a társadalom előtt. Ha a halál az emberi élet problémáinak megoldása, akkor az élet értékessége, méltósága egyébként is csorbát szenved.

Óhatatlanul ide kapcsolódik az a kérdés, hogy miért tart igényt még mindig a kereszténység Európában is arra, hogy befolyásolja a társadalmi folyamatokat, akár a jogszabályok, a döntések szintjén. Egyre többen mondják azt, hogy az rendben van, hogy a keresztények gondolkodnak valahogy, vagy hisznek valamit, szívük joga, na de ne az alapján hozzunk szabályokat. Ezt a színtiszta liberális érvelést még önmagukra művelt teológusként hivatkozó szerzők is kritikátlanul átvették. Sőt, most már azt is mondják, hogy ne az alapján hozzunk szabályokat, hogy mit gondol a kisebbség…

Az, hogy most ki a kisebbség, nagyon nehéz meghatározni, már csak azért is, mert a média szerepe felértékelődött, és jelentősen torzítja az emberek gondolkodását.

Azaz egy marginális kisebbség, az újságírók és a mögöttük levő tulajdonosok határozzák meg, hogy mi legyen a szabály.

De azoknak, akik temetik a kereszténységet itthon, érdemes megvizsgálniuk, hány embert mozgat meg még mindig hétről hétre, mert egy bődületesen nagy szám jön ki. Gondoljunk csak bele, melyik az a társadalmi szervezet, amelynek minden településen van legalább egy „telephelye”, heti szinten programot szervez az adott településen, és meg tud mozgatni embereket, ráadásul évtizedek, évszázadok vagy évezred óta! Ha keressük, hogy melyek a települések legrégebbi közösségalkotó tényezői, akkor nem a nyugdíjaskör, nem a sportklub, hanem a keresztény egyházak a megoldás. Az egy másik kérdés, hogy ez alapvetően nincs jól exponálva. A keresztény egyházak a legnagyobb emberi tömegeket mozgatják meg a mai napig is, kellene egy keresztény kutatóintézet, ami feltárná ezeket a számokat!

A kérdés lényegéről: amikor politikai életről beszélünk, akkor mindig igazságokról beszélünk. Azaz van egy norma, ami alapján a társadalmi életet berendezzük, irányítjuk és meghatározzuk. A politika alapvető kérdése pedig mindig az, hogy mi legyen ez a norma. Minden kultúrának egy értékrend a gyökere és minden értékrend egy világnézet, egy vallás következménye. Ezeket rendszerben kell látni és rendszerben kell gondolkodni róluk. Ha elvetjük a kereszténységet, akkor egy keresztényellenes nézetet, vagy egy nem keresztény értékrendet emelünk be a helyére.

Akik problémaként élik meg, hogy a kereszténység közéletformáló tényező, vizsgálják meg azt is, milyen társadalmi fejlődést eredményezett az elmúlt kétezer évben!

Az a közeg, amiben szárba szökkent, a Római Birodalom volt, egy olyan pogány kultúra, amelyben bizonyos emberek életének volt értéke, másokénak nem. Az általános emberi méltóság éppen a konstantini fordulat után kezdett megjelenni az európai gondolkodásban olyan, azóta magától értetődő dolgokban például, hogy nem lehet billoggal megjelölni a gladiátorok arcát, mert ekkor gondolták először azt, hogy az emberi arc hordoz egy általános méltóságot, ezért nem szabad elcsúfítani. Aztán betiltják a gladiátor viadalokat, mert már nem szabad ölni: az emberi élet értékesebb annál, minthogy szórakozzunk vele. Ezek után jutunk el oda, hogy a betegeket is ápoljuk, majd szociális intézményeket, árvaházakat, kórházakat hozunk létre. Később megjelenik az általános oktatás és így tovább: a kereszténység hatására szépen kiépül az az európai élet, amit szeretünk, és amiben később megjelenhet az a kritikai gondolkodás, ami akár a kereszténységet is képes kritika tárgya alá venni, ráadásul büntetlenül. Ha mindezt elvetjük, ha erről az útról le akarunk térni, akkor ne felejtsük el, hogy az, amihez visszatérhetünk, csupán a pogány életmód. Ha nincsen Isten, amikor eltűnik az élet láthatatlan valósága, amiből például az emberi méltóság ered. Akkor lesznek olyanok, akik méltók az életre, és lesznek olyanok, akik nem, tehát egy sokkal embertelenebb világ várható.

Világos, kell egy normarendszer, ami alapján rendeződik a társadalom és ami alapján szabályokat hozunk. De miért ne lehetne ez a norma például a liberalizmus által magasba emelt szabadság-fogalom és különböző szabadság-konstrukciók, ami alapján mindenki szabadon megválaszthatja azt, hogy vasárnap megy-e templomba vagy nem, hogy milyen a szexuális irányultsága, fogyaszt-e drogot, kivel és hogyan él együtt, és a saját szabadságában mindenki jól érezheti magát?

A szabadság nem olyan fogalom, ami a liberalizmusban jelenik meg, csak a liberalizmus ad neki egy nagyon sajátos értelmezést. Hangsúlyozom, nem is annyira a klasszikus liberalizmusról beszélünk, sokkal inkább a progresszív liberalizmusról. A progresszív liberalizmus szabadságértelmezése a kötődésmentesség: akkor vagyok szabad, ha azt csinálok, amit akarok. A kereszténység is beszél a szabadságról. Azt mondja, hogy az igazi szabadság nem az, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem az, hogyha minden a helyére kerül, ha az igazság tud megvalósulni, mert az a legjobb számomra. Akkor valósul meg az igazi szabadság, ha rend lesz. Képzeljünk el egy szobát, amiben minden a helyén van, de aztán mindent szétdobálunk. Melyik az, ami harmonikusabb, ami élhetőbb? Ha a kötődésmentességet tesszük meg a fő rendezőelvünknek, akkor egy nagyon vetélkedő társadalmat fogunk kialakítani. És bár mondhatjuk azt, hogy én elmehetek addig, amíg a másiknak nem ártok vele, de ezen a ponton elfelejtjük, hogy nem egyenlő súlycsoportú személyekből és nem egyenlő cselekvési terekből áll a társadalom. Van, akinek a befolyása nagyobb, van, akinek kisebb.

A progresszív szabadságértelmezés az erősek uralma, ez pedig nem nagyobb mozgásteret vagy nagyobb jólétet eredményez, hanem egy sokkal igazságtalanabb rendszert.

Egy közelmúltban megjelent írásában a modern teológiát kritizálta, arra mutatott rá, hogy a lelki élet rovására a külvilág igényei hódítottak teret. Mi a probléma gyökere?

Az utóbbi évtizedekben a vallás fogalma nagy átalakulásának voltunk tanúi. A vallás hagyományosan arról szólt, hogy mi a hit tárgya, mit hiszünk, mit vallunk, milyen igazságokat tudunk elfogadni, és ebből kifolyólag hogyan tudunk majd élni. De pont a felvilágosodás következtében, amikor az ember került a középpontba, már nem az igazság iránti érzék vagy érdeklődés, hanem a vallásos tapasztalat áll a középpontban. A hangsúly az igazságokról, a láthatatlan valóságról, a tartalomról a tapasztalás, a fizikai világ felé tolódott el. Mondok egy példát: elmegyek a templomba, hogy feltöltődjek. Ha pedig szembesítenek a bűnömmel, akkor nem feltöltenek, hanem pont, hogy lemerítenek, hát inkább elfordulok onnan. Az empíria válik az elsődleges mércéjévé annak, hogy valami igaz, jó, szép. A modern pszichológia szemlélete is a jóllét, abban akar nekem segíteni, hogy alapvetően jól érezzem magam, koherens legyek önmagammal, és ebbe belezavar, ha valami lelkiismeretfurdalást okoz, vagy olyan érzést kelt, ami a szenvedéssel és nem a jólléttel kapcsolódik össze.

De hát a kereszténységnek nem az az elsődleges célja, hogy itt és most, pillanatnyilag és mindig jól érezzem magam, hanem hogy az Isten igazsága valahogy találkozzon az életemmel.

Szembesít a korlátaimmal, szembesít az elégtelenséggel. Viszont, ha ezekkel szembe tudok nézni, akkor annak következtében felragyog előttem az a tény, hogy van egy Megváltó, egy Szabadító.

A kereszténység mindig az igazság, illetve a törvény és a kegyelem feszültségében válik érthetővé. Hogyha nincs igazság, hogyha nincs törvény, ami alapján egy szabadítóra lenne szükségem – ahogy ma mondanánk: nincs diagnózis –, akkor honnan tudjuk, hogy mi az, ami a megoldást eredményezi? Sokan azért nem mernek orvoshoz sem elmenni, mert nem akarnak szembenézni a diagnózissal. Az egy fájdalmas dolog és óriási lelkierő kell ahhoz, hogy az ember vállalja annak a kockázatát, hogy bármi kiderülhet róla. De ha nem tudjuk, milyen állapotban vagyunk, akkor azt sem tudjuk, mit kell tenni ahhoz, hogy jobban legyünk.

Az Istennek van diagnózisa az emberrel kapcsolatban, mert ő teremtette, és tudja, hogy milyennek kéne lennie, ezt mutatja meg a törvény. Az igazság az, hogy menthetetlenül romlottak vagyunk az eredeti tervhez képest, és ebben a helyzetben Krisztus szabadítása, a Megváltó az, aki egy más életet eredményezhet. Az egyház elsősorban az Isten láthatatlan világából kapott igazságok, információk, az alapítás következtében működik. Ha ez megváltozik, akkor az egyház megtagadja a saját identitását, és teológiai értelemben lehet, hogy már nem is egyházként működik a továbbiakban. Talán megmarad, mint közösség, de hogyha nem az Isten által kínált igazságot képviseli, nem az alapján hívja megtérésre az embereket, vagy nem az isteni igazság mellett áll ki a társadalomban, és nem azt utasítja el, amit az Isten rossznak mond, akkor megszűnt betölteni azt a küldetését, ami miatt egyháznak nevezhetjük.

A teológiai és politikai szempontok közötti feszültségre is figyelmeztetett. Egyre erősebb tapasztalat?

Ez alapvetően egy szellemi harc. Amikor az egyház eltéveszti, hogy isteni örök igazságokat képvisel, hanem politikai vagy a társadalmi „igazságok” mellett köteleződik el, amik nem esnek egybe az Isten igazságával, akkor baj van, és már inkább politikai egyházról, mint teológiai értelemben vett egyházról tudunk beszélni.

Látjuk ennek a feszültségét itt Európában, Finnországtól Skóciáig. A feszültség abból fakad, hogy a teológiai és politikai szempontok ütközéséből a politikai szempontok kerültek ki győztesen. Ha az a kérdés, hogy miként tud az egyház az igazsága mellett megmaradni, a válasz az, hogy olyankor is föl kell szólalnunk, amikor az egész társadalom egyetért valamiben, ami eltér az igazságtól, amikor már megszokott a társadalom egy olyan „igazságot”, ami nekünk nem fér bele, akár a házasság, a szexualitás témájában.

Nem csak az LMBTQ-tematikára gondolok, ahol magától értetődően elleneznünk kell a folyamatokat, de az egyház azzal sem tud egyetérteni, hogy a válás általánossá válik, hogy a házasságon kívüli szexualitás alapvető.

Ezeket mind olyan problémának látja, ami lázadás az Isten ellen, és hirdetnie kell, hogy van megújulás. Nem az a furcsa, ha a romlott emberi természet ezekbe beleesik, a probléma abból fakad, amikor ezeket már észre sem vesszük, és nem látjuk, hogy elhomályosult, mi az, amit az Isten mond. Ez végzetes az egyház számára!

Írásában számos további válságjelet felsorolt, az egyik éppen az, amiről most kezd beszélni, hogy a kérész életű világi népszerűséget a teljes kiüresedés és a feleslegessé válás követi… Beszéljünk most szigorúan a hazai egyház helyzetéről: már látja ennek jeleit, vagy preventív célú megjegyzést tett?

Teljes egyházakról még nem beszélhetünk, inkább egyes személyekről, megmozdulásokról. Vannak, akik elmossák a határt a bibliai igazság és a társadalmi normák között. Ez eleinte nagyon népszerű dolognak tűnhet, mert olyan visszajelzéseket hallhatunk, hogy milyen modern az egyház, halad ezekkel a gondolatokkal és változik. Nyilvánvalóan fontos is, hogy az egyház tudjon változni, de lássuk, hogy miben kell változnunk, és miben nem szabad. Isten diagnózisa az emberrel kapcsolatban nem változik, ahogy a megoldási javaslata sem. Ez adja az identitásunk lényegét, az igehirdetés tárgyát, amiket kiábrázolnak a sákramentumaink, a szentségeink. Viszont az, hogy ezt miként éljük meg, hogyan kommunikáljuk, hogyan tesszük érthetővé, e téren szabadságunkban áll, sőt, kell is változnunk. A tartalom állandó, a forma változik.

Ha a tartalom igazodik a külső elvárásokhoz, kiüresedik és feleslegessé válik az egyház.

Kérte, hogy a magyar viszonyokról beszéljünk, de a magyar egyház előtt figyelmeztetésként ott áll a nyugati, ahol kezdetben nagyon népszerű volt, hogy a modernista társadalomfelfogást közvetítették, volt egy rövid felfutási időszak, azután elkezdtek kiürülni az egyházak, mert az emberek rájöttek, hogy nem kell elmenni a gyülekezetbe, ha ezt akarják hallgatni, elég bekapcsolni a tévét, fölmenni a Facebookra.

Akkor irány a katakomba?

Azért ott még nem tartunk, de igaz, hogy még eljuthatunk oda. A katakomba önmagában a hűség vállalásáról szól egy ellenséges környezetben. Viszont most még nem abban a közegben vagyunk, a mi felelősségünk pedig nem arra vonatkozik, hogyan fogunk akkor élni, amikor majd minden megváltozik, hanem az, hogy hogyan élünk a jelenlegi helyzetünkkel, a szellemi konfrontációval. Ez azért rendkívül fontos, mert ezen keresztül tudjuk felmutatni, hogy az Isten és a társadalmi normák ellentétesek. Nem a mennyei paradicsomban élünk, hanem egy romlott világban, ahol szellemi harc folyik. És ahol harc van, ott van konfrontáció, van összeütközés. Nagy bölcsesség szükséges, hogy meglássuk, hol a leghevesebb ez az összeütközés. Ahogy a fizikai háborúra igaz, hogy a leghevesebb harcok és a legnagyobb áldozatok mindig ott vannak, ahol valami nagy veszíteni való van, hogy leginkább oda koncentrál a média és a szembenálló felek is, ahol valami stratégiailag rendkívül fontos területről van szó, a szellemi harcban is ugyanígy van ez.

Miket azonosít stratégiai területekként?

Az egyik például éppen az emberi méltóság kérdése, ami a keresztényeket arra hívja, hogy részt vegyenek az abortusz- és az eutanázia-vitákban: ezekben egyszerűen nem lehet megalkuvásunk, nem köthetünk kompromisszumot, nem ringathatjuk magunkat abba a téves elképzelésbe, hogyha a társadalom többsége nem ért egyet velünk, akkor ne is beszéljünk erről, mert a miénk egy népszerűtlen álláspont.

Mi nem azért beszélünk erről, mert népszerűek akarunk lenni, hanem azért, mert ez az Isten igazsága, és hisszük, hogy ez jó az ember számára. Ugyanez a helyzet a szexualitás körüli vitákkal is, amik egyébként ugyanúgy az emberi méltóságról szólnak.

Azt már látom, hogy nem Ön lesz az, aki kiadja a jelszót: „Keresztény, lépj vissza a politikától!”.

Sőt, még bátorítom is azokat a keresztény testvéreimet, akiket Isten arra hív, hogy a politikai életben vállaljanak szerepet. A politikában értékrendek, igazságok jelennek meg, nincs légüres tér. Mi abból indulunk ki, hogy az Isten kijelentése az objektív igazság, ezért ezt képviseljük. Természetesen nem bármilyen eszköz árán, tehát a cél nem szentesíti az eszközt, mert hisszük azt is, hogy az igazi megváltás nem a politika jóvoltából következik be, hanem Krisztusban már megtörtént. Ez azért fontos álláspont, mert gyakran vádolnak bennünket, és olvassák a fejünkre, hogyan tudunk odaállni bizonyos emberek mellé, akik nem tökéletesek, hibákat követnek el, sőt még bűnöket is, vagy olykor egyetértenek rossz dolgokkal. Mi azonban nem várunk messiási teljesítményt a politikusoktól. Nem várjuk a tökéletességet, mert tudjuk, hogy az irreális elvárás. Ezért keresztényként megvan az a szabadságunk – ugye, ismét a keresztény szabadság! –, hogy a programja alapján értékelhetjük, ki mit vall, és azt tudjuk választani, akinek a programja a legközelebb van az Isten igéjéhez. Ha egy politikus szeretne minél több keresztényt megnyerni, mert a kereszténységnek van egy erős társadalmi bázisa – és én biztatok minden politikust arra, hogy akarjon sok keresztényt megnyerni –, akkor nagyon egyszerű dolga van: a programját közel kell vinnie az Isten igazságához. Minél inkább ezt teszi, annál több keresztény szavazóra számíthat. Örülnék annak, ha ebbe a versenybe minél több politikai csoport részt tudna venni.

Egy kérdésfeltevéssel, belső dialógussal zárta a szövegét: mit lehet tenni akkor, amikor a politikai egyház már ellene megy a teológiai egyháznak. Azt a választ adta, hogy elkezdődhet végre a teológiai munka, Isten Szentlelkének jelenlétében. Pontosan milyen teológiai munka elvégzését várja most a hitvalló keresztényektől, az egyháztól?

Az egyház folyamatos feladata, hogy mindenre teológiailag reflektáljon. Létező csábítás, hogy először cselekedjünk és utána gondolkodjunk, ám ez nem kifizetődő, de még csak nem is egyházi működés. Nem az alapján kell kialakítani a működési rendünket, hogy mit vár el tőlünk egyik vagy másik oldal. Azt a kérdést kell feltennünk, hogy „Uram, hol akarsz bennünket látni? Mi a mi feladatunk?”. És ez nem csak egy elvi kérdés, hanem itt következik a teológiai munka, mert Isten önmagát a Bibliában jelenti ki, tehát ott vannak válaszok a Biblia teljes kontextusában. Helyre kell állítani a Biblia tekintélyét, hogy a végső igazság nem egy politikai termék, hanem Isten igazsága, amely tévedhetetlenül ott van a Szentírásban. Először is, meg kell ismerni, hogy Isten mit mond az ő igéjében.

A Szentlélek világossága pedig azért szükséges, hogy mindezt tudjuk alkalmazni a mai élethelyzetünkre, képesek legyünk meglátni, hogy ezen keresztül milyen harcokat kell megvívnunk, és mik azok a harcok, amikbe nem szabad beleállnunk.

Mondok egy példát. Nekünk nem feladatunk, hogy a világ szegénységét fölszámoljuk. Nem feladatunk az, hogy minden éhezőnek enni adjunk. Keresztyénként a feladatom az, hogy aki az én felebaráti körömben van, számára kifejezzem Isten gondoskodását, de Jézus mondta, hogy „szegények mindig lesznek veletek”. A mi elsődleges feladatunk, amit rajtunk kívül senki nem fog elvégezni, az Isten igazságának hirdetése, az evangélium továbbadása, a megtérésre hívás. Ez az egyház fő feladata! Ha e mellett van kapacitásunk másra, nyilván tegyük a jót, de semmi más nem mehet ennek a rovására! Ez nagy önfegyelemre kell, hogy indítson bennünket. Nem kell minden színpadra fölmenni, de vannak olyan színpadok, amikre igen, és ki kell állni az igazság mellett, akkor is, ha ez pillanatnyilag nem népszerű. Hosszú távon az Isten igazsága a legvonzóbb, a legnépszerűbb, a legélhetőbb, mert egy olyan történelmi végkifejlet felé haladunk, amikor csak ez fog maradni és semmi más. És ez alapján újul meg az a világ, amiben hitünk szerint a tökéletes szabadság fog megvalósulni.

A nyitóképet Molnár Ambrus bocsájtotta rendelkezésünkre.