A december közepén megjelent szentszéki dokumentum jelentős vitákat váltott ki a katolikus egyházon belül, a nyilatkozat ugyanis bizonyos feltételekkel ugyan, de megnyitotta az utat az azonos nemű párok spontán lelkipásztori megáldása előtt. A Hittani Dikasztérium a világszerte tapasztalható ellenállás következtében januárban magyarázó sajtónyilatkozatot adott ki, amely azonban további heves reakcióknak ágyazott meg.

A Fiducia Supplicans-szal kapcsolatban terjedelmes véleményt fogalmazott meg Robert Sarah bíboros mellett Gerhard Müller bíboros is, aki korábban hosszú ideig prefektusként állt a Hittani Kongregáció élén. Kritikáját Sallai Gábor fordította magyar nyelvre.

„A Fiducia supplicans című nyilatkozattal, mely az áldás lelkipásztori jelentésével foglalkozik, a Hittani Dikasztérium prefektusa olyan álláspontot foglal el, amely példátlan a katolikus egyház tanításában” – vezeti fel észrevételeit Müller bíboros. A főpásztor emlékeztet: a katolikus tanítással ellentétes, hogy a pap – ha nem is liturgikus keretek között, hanem spontán módon – megáldhatja azokat a párokat, akik a házasságon kívül élik meg a szexualitásukat, a homoszexuális párokat is beleértve. Felhívja a figyelmet arra is: a kérdéses dokumentumot sem a bíborosi kollégium közgyűlése, sem a Hittani Dikasztérium püspökei nem vitatták meg és nem hagyták jóvá, az abban előterjesztett tanítás teljesen új és leginkább Ferenc pápa lelkipásztori tanítására épül.

Szabad újítani?

Müller bíboros emlékeztet arra, hogy a katolikus hit szerint a pápa és a püspökök meghatározhatnak bizonyos lelkipásztori hangsúlyokat, és a kinyilatkoztatás igazságát találékonyan a mindenkori új kihívásokhoz igazíthatják például a társadalmi tanítás vagy a bioetika területén oly módon, hogy közben a keresztény emberkép sarokigazságait is tiszteletben tartják. Az ilyen újítások ugyanakkor „nem léphetnek túl azon, amit az apostolok nekünk mint Isten népének egyszer s mindenkorra kinyilatkoztattak”, márpedig

a Fiducia supplicans végkövetkeztetéseit „a Biblia egyetlen szava, az egyházatyák, illetve az egyháztanítók egyetlen szövege, a Tanítóhivatal egyetlen korábbi dokumentuma sem támasztja alá”.

Holott  – mutat rá Müller bíboros – a tanítás radikális megváltoztatásáról van szó, annak szerves fejlődéséről ugyanis csak abban az esetben beszélhetünk, ha „az új magyarázat legalább burkoltan benne van a kinyilatkoztatásban, és ami a legfontosabb: egyetlen dogmatikai meghatározásnak sem mond ellent. A tanbéli fejlődés pedig, amely a tanítás mélyebb értelmét tárja fel, mindig fokozatosan, hosszú érlelődésen keresztül valósul meg.” Az utolsó tanítóhivatali állásfoglalást erről a témáról ráadásul ugyanez a Hittani Kongregáció fogalmazta meg 2021 márciusában, határozottan elutasítva az ilyen kapcsolatok megáldását, egyaránt kizárva a bűnös életállapotú emberek nyilvános és magánjellegű megáldását is.

Hogy olyan helyzeteket is meg lehessen áldani, amelyek ellentétben állnak az evangéliummal, a Hittani Dikasztérium szokatlan megoldást javasol, éspedig az áldás fogalmának kiterjesztését. Annak érdekében tehát, hogy azok útját is kísérhessük, akik bűnben élnek, az áldás új fogalmára van szükség, amely túlmutat a szentségeken – érvel most a dikasztérium, azonban a szentségeken túlmutató áldás már a szentelményeknél is jelen van: az Egyház nem ugyanazokat az erkölcsi feltételeket kívánja meg egy áldás esetében, mint a szentségek fogadásakor.

Mit tesznek most zárójelbe?

Kritikai érvelésében Müller bíboros rámutat: a Római Szertartáskönyv pontosan bemutatja az áldásokat, azok lehetőségeit és módjait. A hagyományos értelemben vett áldás ugyan túlmutat a szentségeken, de csak olyan „dolgok, helyek és körülmények” megáldását teszi lehetővé, „amelyek nem mondanak ellent az evangélium tanításának és szellemének”. Ez az a pont, amellyel az új áldásteológia szakítani kíván, mivel ez esetben „olyan körülményeket akarnak megáldani, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának és szellemének, például az azonos nemű emberek tartós kapcsolatát.”A német bíboros arra figyelmeztet; az Egyháznak ugyan lehetősége van arra, hogy bővítse a jelenlegi szentelmények körét, „a jelentésüket azonban nem változtathatja meg úgy, hogy a bűnt bagatellizálják, különösen olyan ideológiailag terhelt kulturális helyzetben, amely még a híveket is megtéveszti”.

Márpedig  – így Müller bíboros  – pontosan ez az a jelentésváltozás, amely a Fiducia supplicans esetében végbe megy, „mivel az áldás olyan új kategóriáját találja fel, amely túlmutat azon, ami a szentségekhez vagy a szentelményekhez kötődik, ahogy azokat az Egyház mindeddig értelmezte. A Fiducia supplicans kijelenti, hogy itt nem liturgikus áldásról van szó, hanem olyanról, amely a népi jámborságra jellemző.”

És hol érhető tetten a progresszió?

A rendkívüli teológiai felkészültséggel rendelkező főpásztor hármas tipológiát vázol fel a most kialakult helyzetben:

a) a szentségekhez kötődő imádságok, amelyek azt kérik, hogy az illető a kegyelem állapotában legyen, hogy részesülhessen a szentségben, vagy azt, hogy szakítson a bűnnel.

b) A Rituale Romanumban (Római Szertartáskönyv) szereplő áldások, ahogyan azokat a katolikus egyház mindig is értette, és amelyekben olyan embereket is lehet részesíteni, akik bűnben élnek, olyan „dolgokat, helyeket vagy körülményeket azonban nem, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának vagy szellemének” (a Fiducia supplicans 10. pontja a Rituale Romanumra hivatkozva). Az abortuszon átesett nőt például meg lehet áldani, az abortuszklinikát azonban nem.

c) A Fiducia supplicans által javasolt új áldások lelkipásztori jellegű áldások, nem liturgikus vagy rituális áldások, ezért a „b” típusú áldások Rituale Romanumban szereplő korlátozásai nem vonatkoznak rájuk. Nemcsak a bűnben élő embereket lehet megáldani velük – ahogyan az a Rituale Romanumban szereplő áldások esetében van –, hanem olyan dolgokat, helyeket és körülményeket is, amelyek ellentmondanak az evangéliumnak.

Az újdonságot ez utóbbi kategória képezi, azaz a „lelkipásztori jellegű áldás”, amely a nyilatkozat szerint nem érinti az evangélium tanítását, és ezért az erkölcsi normákkal, valamint a katolikus tanítással sem kell összhangban lennie, hiszen nem liturgikus jellegű, hanem inkább a „népi vallásosságot” szolgálja.

Rendben, de mit mondhatunk erről?

„Az első megjegyzésünk az, hogy sem a hivatkozott bibliai szövegekben, sem a Tanítóhivatal korábbi nyilatkozataiban nem látjuk ezen új áldás alapját, sőt azok a szövegek sem támasztják alá ezt az újfajta áldást, amelyeket Ferenc pápa tár elénk” – írja Müller bíboros. „Az új lelkipásztori áldás túllép azon, amit Ferenc mondott, hiszen az ilyen áldással olyan valóságot is meg lehetne áldani, amely ellentmond az Isten törvényének, mondjuk egy házasságon kívüli kapcsolatot. Ezen lelkipásztori áldás kritériumai szerint ez a fejlődési irány végül teljes abszurd helyzetet eredményezhet: akár egy abortuszklinikát vagy maffiacsoportot is meg lehetne áldani vele” – szól a figyelmeztetés.

Gerhard Müller arra is felhívja a figyelmet, hogy

„az áldásnak megvan a maga objektív jellege, és nem lehet a jelentését úgy megváltoztatni, hogy olyan szubjektív szándéknak feleljen meg, amely ellentmond az áldás lényegének, különben teljesen önkényesen lehetne élni vele”.

A főpásztor szerint „úgy tűnik, hogy ezt a lelkipásztori áldást direkt az olyan helyzetek megáldására hozták létre, amelyek ellentmondanak az evangélium tanításának és szellemének”, a Hittani Dikasztérium érvelése legalábbis helytelen, mivel a „b” és „c” kategória közötti különbség nem a spontaneitásban és nem is a népi vallásosságban gyökerezik: ezen igényeket a már létező áldások és azok alkalmazása teljes mértékben kielégíti.

„Figyeljük meg, hogy itt nemcsak bűnös embereket áldanak meg, hanem a pár megáldásával magát a bűnös kapcsolatot is megáldják” – figyelmeztet a bíboros.

De Müller kitér a kegyelmi élettel kapcsolatos következményekre, illetve ezek elmaradására is, amikor kifejti: „Isten azonban nem tudja kiárasztani a kegyelmét olyan kapcsolatra, amely szöges ellentétben áll az akaratával, és amely nem Őrá irányul.

A házasságon kívüli nemi kapcsolat képtelen arra, hogy az embert közelebb vigye Istenhez, és ezért Isten áldására sem tud megnyílni.”

A most lehetővé váló áldásoknak „az egyetlen hatása az lenne, hogy összezavarja azokat, akik azt fogadják, vagy akik az áldásban részt vesznek, hiszen azt gondolják, hogy Isten megáldotta azt, amit semmilyen körülmények között nem áldhat meg”.

Müller bíboros reflektált a Hittani Dikasztérium élén álló, a dokumentumot kézjegyével ellátó Fernández bíboros – és nyomában a nyilatkozat támogatóinak – érvelésére is, akik azt hangsúlyozzák, hogy a kapcsolatot továbbra sem szabad megáldani, kizárólag a párt. Müller szerint ez „játék a szavakkal, hiszen a két ember pontosan azért alkot egy párt, mert kapcsolatban vannak egymással”.

Ellenszegül a teremtés rendjének

Mint jelzi, a homoszexualitás esetében a kapcsolat megáldásának nehézsége különösen is szembeszökő, hiszen a Bibliában az áldás az Isten által teremtett rendhez kapcsolódik, amelyet Ő jónak tart, ez a rend pedig a férfi és a nő nemi különbözőségére épül, akiknek az a hivatásuk, hogy egy testté legyenek. „Olyan valóságot megáldani, amely ellenszegül a teremtés rendjének, nemcsak lehetetlen, hanem istenkáromlás is” – húzza alá a bíboros. Müller elismeri, hogy az azonos neműek kapcsolatainak is lehetnek természetesen pozitív elemei (amint arról a nyilatkozat említést tesz), ám ezek az elemek (például a másik személy megsegítése betegség idején) másodlagosak, és „mit sem változtatnak a kapcsolat szexuális természetén, amely semmiképpen sem tud Istenre irányulni, amint azt már a Hittani Kongregáció 2021-es válasza is hangsúlyozza”.

Mivel a pap Krisztus és az Egyház nevében jár el, a Fiducia supplicans által kialakított rendszerben az áldás és a tanítás szétválasztására tett kísérlet szembeállítja egymással azt, amit az egyház tesz, és azt amit az egyház mond, a jelek és szavak szétválasztására azonban az egyház igehirdetése sem képes, mivel a kinyilatkoztatás ezek által történik és ezek elválaszthatatlanul összekapcsolódnak. „Éppen az egyszerű emberek esetében, akiknek a dokumentum a népi vallásosság előmozdításával kedvezni akar, áll fenn leginkább a veszély, hogy a tanításnak ellentmondó jel megtéveszti őket, hiszen a jelben foglalt tanítást ösztönösen is megértik” – értékeli a helyzetet a bíboros.

Elfogadhatja-e a keresztény ember a nyilatkozat tanítását?

„Mivel a keresztény hitben a jel és a szó egyetlen egységet alkot, csak akkor fogadhatjuk el jónak ezen kapcsolatok bármilyen módon történő megáldását, ha abból indulunk ki, hogy az ilyen kapcsolatok nem ütköznek objektíve Isten törvényébe” – kezdi a választ Müller bíboros, majd hozzáfűzi: „ha tehát Ferenc pápa továbbra is hangsúlyozza, hogy a homoszexuális kapcsolatok mindig ellentmondanak Isten törvényének, akkor ezzel azt is állítja, hogy ilyen áldást nem lehet adni.” Következésképpen a Fiducia supplicans tanítása ellentmond önmagának. Az Egyház nem tehet mást, mint amit tanít, hiszen Jézus Krisztus az a tanító volt, „aki szólott és lett” (Ef 15,1), és amit tett, az nem választható el attól, amit mondott.

Aki pedig ilyen áldást ad, az nem Krisztus papja, hanem olyasvalaki, aki éppen megtagadja Krisztus tanítását – figyelmeztet Müller. Mint írja,

„az a pap, aki ezeket a kapcsolatokat megáldja, ezen cselekedetével úgy mutatja be őket, mint a Teremtőhöz vezető utat. Ezért a Teremtő terve és Krisztus értünk való halála ellen irányuló szentségtörő és istenkáromló tettet követ el.”

Nagy felelősségük van a püspököknek

Gerhard Müller bíboros szerint mindebből egyenesen következik a megyéspüspökök felelőssége is. Nekik mint a helyi egyház legfőbb pásztorainak meg kell akadályozniuk ezeket a szentségtörő cselekedeteket, különben maguk is részesei lennének azoknak, és Krisztustól kapott megbízatásukat elhanyagolva nem erősítenék meg testvéreiket a hitben.

„A papoknak minden embernek hirdetniük kell Isten szeretetét és jóságát, azokat a bűnösöket és gyengéket pedig, akiknek nehezükre esik a megtérés, tanácsaikkal és imádságaikkal kell támogatniuk. Mindez egészen más dolog, mint saját maguk által kitalált megtévesztő jelekkel és szavakkal azt sugallni, hogy Isten nem is olyan szigorúan bánik a bűnnel és elhallgatni, hogy a gondolattal, szóval és cselekedettel elkövetett bűn eltávolít minket Istentől.” – hangsúlyozza. Hozzáfűzi: „Sem nyilvánosan, sem magánszinten nem áldhatók meg az Isten szent akaratának ellentmondó bűnös élethelyzetek. És az sem az egészséges hermeneutika jele, hogy a keresztény tanítás bátor védelmezőit rigorózus embereknek nevezik, akiket jobban érdekel erkölcsi normáik törvényközpontú teljesítése, mint bizonyos emberek megszabadulása.”

„Olyan korban, ahol az egy férfi és egy nő alkotta házasság és a család isteni intézményét hamis emberkép ássa alá, az egyháznak Ura és Feje szavait kell emlékezetébe idéznie”

 – mutat rá Müller bíboros, aki Szent Máté evangéliumának egy szakaszával zárja értekezését: „A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.“ (Mt 7,13-14)

Forrás: Facebook, Sallai Gábor oldala

Nyitókép: katholisch.de