Nagyszombat csendjében az egyház Jézus sírjánál időzik és imádkozik, elmélkedik szenvedéséről és kereszthaláláról. Megáll egy kicsit az idő, miközben megfordul a történelem menete.
Jézust halála után sírba helyezték: egy közeli sírboltban nyugodott a teste egészen addig, amíg húsvétvasárnap hajnalban feltámadt. Nagyszombat tehát a sírban fekvés napja: a templomokban kialakított szentsírba a halott Krisztust ábrázoló szobrot helyeznek, a legtöbb templom pedig reggeltől estig (de legalább a nap bizonyos szakában) nyitva van, imádságra, elcsendesedésre várva a híveket.
Nagyszombat még a gyász napja: a sírbolt elé követ hengerítettek, a Mester halott, lelke alászáll a poklokra, hogy ott is hirdesse Isten dicsőségét. Miközben a feltámadás örömünnepére, legnagyobb ünnepünkre készülünk, célszerű, ha otthonainkat, egész napunkat betölti a csend.
Nem önmagáért való csendesség, hanem az, aminek mélyén keressük és megleljük az Urat.
A szív megrendül, amikor azzal szembesül, hogy az érte emberré lett Isten egészen elment a végsőkig és mindent vállalt: a legnagyobb megaláztatásokat, szenvedést és a kínhalált is. Ebben a megrendültségben pedig a legőszintébb és legtisztább imánk talán nem más, mint a „Köszönöm!”.
A vigília, azaz a kitörő öröm, mert Urunk feltámadt
Nagyszombat este ünnepli az egyház az úgynevezett húsvéti vigíliamisét, ami az év legszebb szertartása. A vigíliamise a tűzszentelés szertartásával kezdődik, majd a húsvéti gyertya szentelése és meggyújtása következik. A pap a még teljesen sötét templomba ennek a gyertyának a fényével lép be és énekli: „Krisztus világossága!”, majd a lángot átadja a híveknek. Lassan kigyúlnak a fények és minden hívő kezében ég a gyertya, mire a húsvéti örömének, az Exultet felhangzik, már teljes pompájában ragyog a templom. Mindez Krisztus világosságának elterjedését fejezi ki, vagyis azt, hogy a bűn és halál sötétjében Krisztus feltámadásának ereje kiterjed az egész emberiségre, mindannyiunkra.
A fény liturgiája után következik az igeliturgia, amelynek olvasmányai az üdvösségtörténet nagy mérföldkövein vezetnek végig, eljutva az Újszövetségig.
Az újra felhangzó Dicsőség közben ünnepélyesen ismét megszólalnak a harangok és a csengők, az orgonajátékkal együtt Krisztus győzelmét hirdetik, az ünnepélyes alleluja pedig Isten népének örömujjongását.
Nagyszombat estéjének szép hagyománya, hogy a felnőtt korukban megtérőknek az egyház ilyenkor szolgáltatja ki a keresztség szentségét, a hívő közösség pedig megújítja keresztségi fogadalmát, hitét a Szentháromságban és ellene mond a sátán minden csábításának.
A feltámadási körmenet, amely egy gyönyörű közép-európai hagyomány, a hívő közösség tanúságtétele a világ előtt, a feltámadás örömének megosztása a nagyvilággal, az ünnep templomfalakon kívülre terjedő megélése, egyszersmind meghívás arra, hogy ennek a mindent megváltoztató eseménynek az ünneplésében mindenki részt vegyen.
Nagyszombat este „a húsvéti öröm kiárad az egész Földre, a nagyvilág örvendezve ujjong”. Legyen a mi szívünk is ujjongó, a feltámadás örömében megújuló szív! Áldott húsvétot!
„A nagyszombat a rejtőzködő Isten napja, ahogyan az ókori szerző szentbeszédben olvashatjuk: »Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király… Isten halt meg a testben, és megfutamította az alvilágot« (Szentbeszéd Nagyszombat szent napjára, PG 43, 439). Az apostoli hitvallásban megvalljuk: »szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül«.
Korunkban az emberiség különösen érzékennyé vált a nagyszombat misztériuma iránt. A mai ember lelkiségének része a rejtőzködő Isten, létfontosságú, szinte öntudatlan része, mintha egyre növekvő űr lenne a szívében. A XIX. század végén ezt írta Nietzsche: »Isten meghalt. Megöltük«. Ez az idézet szinte szó szerint a keresztény hagyományból ered, gyakran ismételjük mi is a keresztút során, talán fel sem fogjuk teljesen, mit mondunk. A két világháború, a koncentrációs táborok, a gulág, Hirosima és Nagaszaki után korunk egyre nagyobb mértékben nagyszombattá vált. E nap sötétsége mindenkit az életről faggat, különösképpen minket, keresztényeket. Nekünk is van közünk ehhez a sötétséghez.
Isten Fia, a Názáreti Jézus halálának azonban van egy másik oldala, egészében pozitív oldala, nevezetesen: a vigasz és a remény forrása. És ez ébreszti bennem a gondolatot, hogy a lepel olyan, mint egy fényképes dokumentum, van egy »pozitív« és egy »negatív« oldala. A hit legsötétebb misztériuma egyúttal a soha véget nem érő remény legfénylőbb jele is. A nagyszombat a »senki földje« a halál és a feltámadás között, de erre a senki földjére eljött Valaki, az Egyetlen, az emberért viselt szenvedés jeleivel ment át rajta: »Passio Christi. Passio hominis« (Krisztus szenvedése, az emberek szenvedése). A lepel ezt a pillanatot mutatja, pontos tanúsága az emberiség és a világegyetem egyedülálló és megismételhetetlen köztes állapotának, amelyben Isten Jézus Krisztusban nem csupán halálunkban, hanem a halálban maradásunkban is osztozott. Ez a legmélyebb szolidaritás.”
(XVI. Benedek pápa elmélkedése nagyszombatról a torinói lepel előtt, 2010. május 3.)
Cikkünk írásához felhasználtuk a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtóanyagát, valamint a szerző korábban e témában írt szövegeit.
Nyitókép: Shutterstock
