Kultúrkereszténység: Épít vagy rombol?

Amikor egy olasz politikus rózsafüzért csókolgatott a pártja rendezvényén, már köztudott volt, hogy a magánélete kevésbé szeplőtelen. Ez a Bibliát lobogtatni szerető, amerikai elnökre is igaz, akinek személyesen valószínűleg nem sok köze van az abban írottakhoz.

Mi bennük a hasonlóság?

“A képmutatás.” Legalábbis ezt gondolja sok baloldali és liberális. Szerintük a kulturális kereszténység nem több, mint a valódi hittől megfosztott vallás, amelyet a populista politikusok kizárólag szavazatszerzésre használnak fel.

“Ez azonban tévedés.” - mondják erre a konzervatívok, mert a kulturális kereszténység nem egyenlő a személyes istenhittel, de segíti annak kibontakozását.

Azt állítják, hogy a társadalomnak jobb egy bűnös magánéletű politikus, aki a közjót szolgáló törvényeket hoz, mint egy magánéletében erényes, aki a politikából kizárja hitének alapvető elveit.

De miért olyan fontos a jogrend?

A törvények azért fontosak, mert a kultúrához hasonlóan formálják az emberi cselekvést. A jó törvények jól, a rosszak rosszul. Semleges jogalkotás nem létezik.

Egy keresztény kultúráját ápoló társadalomban márpedig igazságos törvényeket hoznak. Gondoskodnak a betegekről és a szegényekről. Védik az életet a fogantatástól a természetes halálig, és az ünnepeken keresztül az örökkévalóság reményét keltik a közéletben. A keresztény kultúra gyümölcseit nem csak a rendszeresen templomba járó kisebbség, hanem a más vallásúak, sőt, a nem hívők is szabadon élvezhetik.

A konzervatívok azt is állítják, hogy a hagyományos kereszténység a történelem során több volt, mint magánügy, hiszen a széles néptömegek vallásáról van szó, és ebből fakadt a nyugati civilizációt átformáló kultúra.

De mégis mi alapján állítják ezeket? Három példát említenek.

Az első példában Jézus Krisztus alakja jelenik meg, akinek üzenete nem egy kicsi és makulátlan elithez, hanem mindenkihez szólt, és bár a tömegek küldték a keresztre, mégis, vállalta értük a kínhalált.

A második példa szerint a keresztények száma az üldöztetések alatt is növekedett, de csak akkor nőtt meg robbanásszerűen az arányuk, amikor Konstantin császár védelmet biztosított nekik. A folyamat Nagy Theodosius idején teljesedett ki, amikor a Római Birodalom és a keresztény egyház már együttműködött egymással. A hit közügy volt.

Végül rámutatnak arra, hogy Szent Ágoston sem ítélte el a római elitek „politikai” megtérését, mert sokkal emberségesebb, keresztényibb jogrendet tartottak fent, mint az elődeik. Amikor a politikai vezetők betiltották a gladiátorjátékokat, vagy templomépítéseket és zarándokhelyeket finanszíroztak, akkor a közjót szolgálták. Még akkor is, ha néha súlyos vétkeket követtek el.

Természetesen a birodalom “megkeresztelése” nem jelentette azt, hogy minden ember megtért volna, de olyan alapokat fektetett le, amelyek megkönnyítették ezt. Ezzel a hit nem változott meg, csak teljesebb lett, mert létrejöttek a keresztény népek.

Mi ebből a tanulság?

Az, hogy a kulturális kereszténység ma sem rossz, csak nem elég. Nem a cél, hanem az eszköz. Nem a város, hanem a várfal. Ezért a kultúrkeresztényeknek nem szabad elfelejtenie: az igazság mércéje nem a hitelesség, de mindig a hitelesség teszi vonzóvá az igazságot.