Miként él tovább máig a marxi eszme?

Tudtad, hogy Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság előző elnöke szobrot avatott Marxnak? Vajon miként lehetséges, hogy Churchill szobrait megrongálják Londonban, Marxnak és Leninnek viszont szobrot emelnek Németországban?

Antonio Gramsci olasz marxista politikus író volt az, aki a forradalmi terror helyett a kultúrán keresztül hirdette meg a hatalomváltást. És lám, hiába bukott meg a kommunizmus, a marxizmus reneszánszát éli: áthatja a médiát, a felsőoktatást, a nagyvállalatokat, a civilszervezeteket, sőt a bürokráciát és olykor még az egyházakat is.

Meglepő volna? Pedig ezeket tételesen tanította Karl Marx. Kritikus eszméje szisztematikusan formálta át generációk viszonyát a nemzethez, családhoz és Istenhez. A marxizmus nem más, mint az eredeti „cancel culture”, az eltörlés kultúrája.

Amikor marxistákról beszélünk, nem csak a Kínai Kommunista Pártra, az észak-koreai vagy a venezuelai rezsimre gondolunk. A probléma sokkal közelebb jött, mint gondolnánk.

A kommunizmus bukása után Marx kísértete Magyarországon is újra felbukkan a kultúrában, a felsőoktatásban, sőt egyes pártprogramokban. A marxi eszme a kiszolgáltatottnak tartott csoportokra mutogatva nálunk is sikeresen álcázza magát progresszivizmusnak és társadalmi igazságosságnak. Amerikában már erővel is készek ennek érvényt szerezni. Nevezik még antifasizmusnak, identitáspolitikának, vagy éppen posztmodernizmusnak is. Ezzel sikeresen elhomályosították azt a világos határvonalat, ami őket a liberálisoktól világnézetileg elválasztja. Pedig sokkal többről szól Marx tana, mint szociális érzékenység vagy gazdasági és társadalmi reform!

Nézzük meg, miként hódít napjainkban az az eszme, ami úgy tűnt, hogy már a múlté.

1. Először is, Marx szerint a tőkések elnyomják a munkásosztályt, ezért eltörlendőek, és még azt is előre jelezte, hogy a liberálisok eleinte készségesen segítenek majd ebben. Erről szólnak az érzékenyítések, a vagyonadók és a polkorrektség, amit már nem csak bevallottan szocialista politikusok képviselnek. Amerikában egyes vezetők még polgárháborús, forradalmi retorikától sem riadnak vissza céljaik elérése érdekében.
   Persze a marxi tan szerint, ha átveszik az állam fölötti kontrollt, majd felszámolják az egyenlőtlenségeket. Ám ezáltal olyan önkényes és korrupt berendezkedések jönnek létre, amelyet Orwell révén jól ismerünk.

2. Másrészt, Marx és Engels szerint a forradalom folyamatos – így előbb-utóbb olyanokat is elér, akik addig bele sem gondoltak abba, hogy el lennének nyomva. Ezért ma már nem osztályharcról és proletárforradalomról beszélünk, hanem vagyonkülönbségekről, rendszerszintű rasszizmusról vagy éppen patriarchátusról. A szakzsargon változott, lényeg, a hierarchiával szembeni forradalom! Pedig a tekintély sem a társadalomban, sem a munkaerőpiacon, sem a családban nem eltörlendő – amivel vissza lehet élni, önmagában még nem feltétlenül rossz!
3. Harmadrészt, Marx és Engels a családot is elvetette. Mivel magántulajdon alapú, eltörlendő, gondolták. Meghirdették a hagyományos család, tehát az apa-anya-gyerekek modell lebontását. Ezt a programot a ma divatos genderideológia viszi tovább, ami szintén a tradicionális család felszámolását tűzte ki célul.
4. Negyedrészt, Marx a zsidó-keresztény civilizációt és erkölcsöt a mindenestül eltörlendő kategóriába sorolta. A jelenlegi társadalmi stabilitás egyik pillére ugyanis egy moralitáson alapuló társadalmi kiegyezés. Ennek eltörlését Marx politikai fegyverként használta, ahogy a mai nihilista ateista értelmiség is szeretné.
5. Ötödrészt, Marx rasszista is volt – a sors fintora, hogy úgy lett a Black Lives Matter szellemi atyja, hogy magánlevelezéseiben kirívóan fajgyűlölő megjegyzések szerepelnek. Ezt követői inkább elhallgatják.
6. Végül pedig, A marxizmus mélységesen nemzetellenes, ahogy számos mai balos irányzat is. Ésszerűnek tűnhet globális problémákra globális megoldásokat keresni, de ez rendre központi irányítású, nem éppen demokratikus egységesülésbe torkollik. A marxisták ennek ellenére ragaszkodnak a nemzetek fölötti ellenőrzéshez. Ennek pedig egyik fő eszköze jelenleg a klímapolitika. Olyan ez, mint egy finom dinnye: kívül zöld, belül vörös.

Yoram Hazony kortárs filozófus szerint ezen a ponton „a liberálisok táncba kezdenek a marxistákkal.” Mivel a liberalizmus nem adhatja meg mindenkinek a teljes egyenlőséget és szabadságot, a marxisták állandóan új jogokat követelnek, amit lelkiismeretfurdalásukban azok meg is adnak nekik. Így lehetséges, hogy például egy ateista gyerek miatt az egész osztályban betiltják a Miatyánkot, és egy transznemű miatt férfiak indulhatnak női versenyszámokban!

A liberálisok válaszút előtt állnak: vagy beolvadnak az általuk megágyazott kultúrmarxizmusba vagy tudatosan kiállnak klasszikus értékeikért, vállalva, hogy ezért konzervatívnak bélyegzik őket. Mi egyébért rúgtak ki annyi liberális újságírót a New York Times-ból idén nyáron? Úgy látszik, ott a baloldalnak már nem elég az sem, ha az ember liberális.

Itt az Axiómán nemrég Douglas Murray brit író emlékeztette a posztkommunista nemzeteket, köztük minket, magyarokat is azon felelősségünkre, hogy tájékoztassuk a marxizmus veszélyeiről azokat, akik talán csak most értek el a saját októberi forradalmukhoz. És persze mi se hagyjuk magunkat megtéveszteni, nehogy ugyanolyan helyzetbe jussunk, amit még ki sem hevertünk!

Láthatjuk tehát, hogy a „liberális demokrácia” legprogresszívebb képviselői valójában olyan rendszerért küzdenek, aminek köze sincs sem a liberalizmushoz, sem a progresszióhoz, sem pedig a demokráciához.

Surjányi Dávid, az Axiómán