Dar al-iszlám vagy dar al-harb. Két idegenül csengő rövid szó, de végső soron összefoglalják mindazt, ahogy az iszlamizmus tekint a világra.
Az iszlamizmus Mohamed korát tartja aranykornak, amikor az iszlám drámai gyorsasággal terjedt el három kontinensen és egy új világrendet ígérő hatalmas birodalmat hozott létre. Ebben az időszakban a kalifák uralma alatt álló, meghódított területeket egyetlen politikai egységnek tekintették: dar al-iszlámnak („az Iszlám Háza”). A birodalmon kívüli területeket dar al-harbnak, a háború birodalmának nevezték. A vallás és a kormányzás kezdettől fogva szorosan összekapcsolódott, de a 20. században megerősödött iszlamizmus az, ami politikai ideológiát gyárt az iszlámból és külső társadalmi kényszerré teszi a vallásosságot.
Az iszlamisták szerint a muszlim társadalmak problémái nem belülről fakadnak. Szerintük a külső ellenség: a zsidók, keresztények és általában a Nyugat felelős mindenért. Még a közel-keleti nemzetállamok is a nyugati hatalmak eszközei arra, hogy megosszák az iszlám egységét. Az iszlamisták legfőbb ellensége a Nyugat mellett tehát a nemzetállam, melynek szekuláris jogrendje helyett a saríát akarják bevezetni.
A demokráciát exportáló nyugati hatalmak hibát követtek el, amikor Afganisztánban, Szomáliában, Líbiában – és az arab nacionalizmus két zászlóvivő országában, Szíriában és Irakban éppen – az iszlamizmus legfőbb gátját – a nemzetállami struktúrákat zúzták szét.
A megdöntött rezsimek helyén nem demokrácia, hanem törzsi háborúk sora alakult ki. Az iszlamizmus mint integráló erő így jelenhetett meg ezeken a területeken, mert egyszerre tudta kihasználni az állam hiányát és a törzsi harcok borzalmait. Az iszlamizmus ott tudott megerősödni, ahol az államiság gyenge lábakon állt. A nyugati demokráciaexport két dolgot intézett el az iszlamistáknak: [1] felelevenítette a nyugati ellenségképet, amellyel szemben követelhetik az egész iszlám világ összefogását [2] meggyengítették azt az intézményt, ami az iszlamizmus leghatékonyabb gátja a közel-keleten: az erős nemzetállamot. Az ellenségképre nagy szüksége volt az iszlamistáknak. Oszama bin Láden egyszer meg is kérdezte az amerikaiaktól: „Elgondolkodtatok már azon, miért nem Svédországot támadjuk meg?”
A dzsihád központi szerepére utal a Muszlim Testvérek nevű szervezet jelmondata: „Allah a célunk, a próféta a vezetőnk, a Korán az alkotmányunk, a dzsihád az utunk, a halál Allah útján a végső célunk.” Ebben a jelmondatban jól tetten érhetők az iszlamizmus belső ellentmondásai. A Korán lenne a jogrendszer alapja, de nyilvánvalóan nem alkalmas erre a szerepre, hiszen nem tartalmaz jogi normákat. A dzsihád kihirdetésére csak a kalifa lenne jogosult, ám nincsen kalifa. Egyébként, ha a Korán az alfa és az ómega, akkor sem jön ki az eredmény, hiszen a Koránban még egy szó sem esik a kalifátus intézményéről. Az iszlám világon belül is komoly vita, hogy Allah vagy Mohamed próféta mennyire jogos hivatkozási alap az iszlamisták politikai céljaihoz – bár igaz, és elég aggasztó, hogy a muszlim társadalmak többsége csak a módszereiket veti el, a céljaikat nem. Ebben a mondatban csak a halál teljesedik be.
Az iszlamizmus nem vallás, hanem kizárólagosságra törő politikai ideológia, amely saját iszlám-értelmezését akarja rákényszeríteni egész társadalmakra. Ennek az ideológiának a terrorhoz folyamodó ága a dzsihádizmus, ami (a demokráciaimport helyett) a közel-kelet regionális problémáit exportálja a világ minden pontjára.
Az iszlám a béke vallása – deklarálta az egykori republikánus elnök, George W. Bush a 9/11-es merényletek után. Békítő szavaira szüksége volt a bosszúért kiáltó átlagamerikai indulatainak lecsillapítására. Valóban, az iszlamizmussal szemben kritikát megfogalmazók alapvetően nem a világ második legtöbb követőjével rendelkező hitet veszik célba. Az iszlamizmusban sokan egy vallás tanaival visszaélő, nagyon is evilági, politikai eszközt látnak, amely ellentétben áll az európai demokratikus rendszerekkel.
Iszlamizmus: a kezdetek
A szó alatt azt a kormányzati, társadalmi rendet értjük, amely az iszlám kimondottan keményvonalas, radikális értelmezéséből táplálkozik. Az iszlamizmus ugyanis – akárcsak minden mozgalom – a kezdeti időkbe tekint mély nosztalgiával, és az akkor megvalósuló rendszert tekinti mintának. Az iszlám hivatalos történelmi értelmezése szerint az új, végsőnek tekintett vallás története a 7. században indult. A kereskedőként dolgozó Mohamed ekkor kapja Gábriel angyaltól az első kijelentéseket a mai Szaúd-Arábia területén. A Medinából kiűzött Próféta seregével mint győztes tér vissza, és rögtön vallási és nagyszabású társadalmi reformba kezd: a keresztény, pogány és zsidó vallási elemekkel átszőtt, széttöredezett törzsekben élő arabokat egységesíti az új vallás zászlója alatt. A kard nem véletlenül jelenik meg sok iszlám szimbólumban: Mohamed ugyanis – ellentétben a korai keresztényekkel – főképp katonai sikerekkel, nem pedig jámbor prédikációkkal, térítéssel tereli a nem igazhitűeket az iszlámba. Az akkor az első lépéseit megtevő iszlám hódításban a vallás és a világi hatalom szimbiózisa, sőt, egysége jelenik meg. A későbbi kalifák nemcsak a hit dolgaiban járnak el megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel, de egyben hadvezérek és államfők is.
Ebből táplálkozik az az iszlamista elképzelés, hogy az eredeti helyzet visszaállítása hozza vissza a hőn áhított, az imámok által annyiszor elmesélt aranykort.
Iszlamizmus és demokrácia
Rögtön érthető, hogy ez előbb leírt elképzelés miért áll több ponton is ellentétben az európai gondolatra épülő szabadságeszménnyel. Először is, az európai társadalmak – noha erős katolikus, majd protestáns alapokon álltak – sorban elszakították az államot az egyházzal összekötő szálakat. Már a középkorban elválasztották egymástól a teológiát és a természettudományokat, majd a vallásszabadságot beiktató tevékenységüknek hála a vallás megválasztása lassan átkerült az emberek önálló döntései közé. A szekularizáció azt jelentette, hogy a hitbeli kérdésekben az állam többé nem akart meghatározó szerepet vállalni, sőt, a második világháború óta – legalábbis Európában – a tömeges vallásgyakorlat rendkívüli mértékben lecsökkent. Másodszor az iszlamizmus az emberi jogok tekintetében is szembekerül a demokráciával: az Afganisztánt újra uralmuk alá hajtó tálibok sietve betiltották a koedukált képzést, a nőket kiparancsolták a munkahelyekről. Ha az egykori Iszlám Állam rémuralmát nézzük, ott pedig bevezették az iszlám gyakorlatból, a Koránból ismert, nem muszlimok által fizetendő „védelmi pénzt”. Ezek mind elképzelhetetlenek, sőt, a törvényekkel szemben álló gyakorlatoknak számítanak a nyugati világban. Harmadszor, az iszlamizmus végcélja más, mint a modern nyugati társadalmaknak. Míg utóbbiak az egyén boldogságkeresését, a világ megjobbítását támogatják, addig az előbbi a világot meghódítandó területnek tartja. „Ó, próféta! Szállj harcba a hitetlenek és a képmutatók ellen és legyél kemény velük szemben! A gyehenna lesz a lakhelyük. Szörnyű sors!” (Korán 9:73) Míg a Koránt békésebben értelmezők szerint ezeket a sorokat csak a nyelvi-történelmi kontextusában szabad megvizsgálni, addig az iszlamizmus ezt sokszor szó szerint veszi. Habár a Bibliában is vannak harcias mondatok és kemény történetek, a keresztény értelmezés alapja Jézus Krisztus békés, áldozatvállaló természetének kihangsúlyozása.
Az iszlamizmus mint veszélyforrás
Sokáig úgy éltek a nyugati emberek, hogy mi közük a valláshoz, az elmaradottabb, háborúkba burkolózó iszlám országokhoz? Igen ám, de a második világháború után vendégmunkások tömegei, gyarmatokon születettek milliói érkeztek egy jobb élet reményében a keresztény alapokra épült európai országokba, például Nagy-Britanniába vagy Németországba. Az új bevándorlók sikeresen beilleszkedtek, hálás és szorgalmas állampolgárokat adva a befogadó országoknak. A harmadik generáció viszont már úgy nőtt fel, hogy bőrszíne, arabosan csengő neve miatt kevesebb munkalehetőséget kapott, bizonyos társadalmi kapuk pedig meg sem nyíltak előttük. Ebben a helyzetben sokszor a szaúdi, török állami pénzből bőségesen kistafírozott hitszónokok, az újonnan felhúzott, pompás mecsetek lettek a csalódott muszlimok utolsó mentsvárai: hely, ahol otthon érezheti magát a másodrangúként élő hívő is. A külföldi imámok vetése több esetben is a gyűlölet terjesztése, a hitetlenek elleni harcokra való felszólítás, a radikalizálódás. Ebben bizony az iszlamizmusnak nagy és fontos szerep jutott: a vallás apropóján dzsihadisták jelentek meg, és Európa a 2000-es években addig példa nélkül álló, vallási alapú terrortámadásokat ért át. Amikor a rendőrség az elkövetők motivációit vizsgálta, az iszlamizmus gondolata, a hitetlenek elleni fegyveres harc, a megengedett gyilkolás, az iszlámnak alárendelt országok iránti heves vágy mind-mind előkerült.
Paradox módon az iszlamizmus áldozatai között rengeteg iszlám hitű embert találunk: a rendőrt, aki a francia vicclap elleni terrortámadásban halt meg, ennek örök mementója. Ő nem úgy értelmezte a szent iratokat, ahogy az őt lelövő hittársai. Ez a keserű tanulság: sajnos elég csak pár ember, hogy az iszlamizmusban komolyan higgyen, és kész a baj.
Dar al-iszlám vagy dar al-harb. Két idegenül csengő rövid szó, de végső soron összefoglalják mindazt, ahogy az iszlamizmus tekint a világra.
Az iszlamizmus Mohamed korát tartja aranykornak, amikor az iszlám drámai gyorsasággal terjedt el három kontinensen és egy új világrendet ígérő hatalmas birodalmat hozott létre. Ebben az időszakban a kalifák uralma alatt álló, meghódított területeket egyet...
