Kapitalizmus vagy kommunizmus?

Manapság egyre többen bírálják a kapitalizmust a világon. Főként olyanok, akik sosem éltek kommunizmusban. Nézzük meg, hogyan lehet egyensúlyt teremteni a szélsőségesen piacpárti és a tervutasításos berendezkedés között.

Kezdjük a hetvenes évekénél. Vegyünk egy amerikai, magyar és kínai munkást, akik reggel egyszerre indulnak a gyárba. Ki ki a maga járművével. Majd vegyük a gyerekeiket. Azt látjuk, hogy az amerikai John Smith Juniornak csak apja régi autója jutott. Míg ifjabb Kovács János Suzukival közlekedik, de a legnagyobb változást a kínai Wang Bo fia érzékeli.

Na de, mivel magyarázhatjuk ezt?
Míg az USA-ban 40 év alatt reál értelemben megduplázódott a GDP, a bruttó átlagbér csupán 8 százalékkal nőtt, az is úgy, hogy a John Smith-hez hasonlók helyzete semmit sem javult.
Magyarországon a GDP megháromszorozódott, miközben a nettó reálbérek 71 százalékkal növekedtek: 2010-ig összesen 7,6 százalékkal, azóta 58,5 százalékkal.
Kínában pedig a GDP hússzorosára nőtt és az életszínvonal is növekedett. 

John Smith, Kovács János és Wang Bo fiainak helyzetében szerepe van annak, hogy a kormányok eltérően gondolkodnak saját gazdasági szerepükről.
Dani Rodrik, a Harvard University professzora, török- amerikai közgazdász ingahasonlattal szemléltette az eltérő állami szerepvállalást. 

Felfogása szerint koronként változik, hogy a politikusok és a közgazdászok a kisebb állami beavatkozásban és a nagyobb piaci szabadságban hisznek vagy fordítva.
A mainstream ugyanis hajlamos végletekben gondolkodni:
Az egyik véglet a tervutasításos gazdaság, a kommunizmus, ahol szinte mindent az állam határoz meg, kevés teret hagyva a vállalkozói kedv és a kreativitás kibontakozásának. Ezt láttuk a Szovjetunióban és a kelet-európai szocialista országokban.

A másik véglet a piacgazdaság, ahol az állam feladata mindössze az, hogy csak annyi szabályt hozzon, ami lehetővé teszi a szabad versenyt. Ennek veszélye, hogy így a legbefolyásosabb üzleti szereplők, hatalmi- gazdasági körök szabadon manőverezhetnek, és saját érdekeik szerint alakíthatják a piac játékszabályait.
Valójában az így torzított gazdasági rendszer már nem piacgazdaság, hanem ahogyan Robert B. Reich, volt amerikai munkaügyi miniszter mondja, szuperkapitalizmus.

Mivel ebben az értelmezési keretben minden, az állam megerősödését szolgáló kezdeményezés a kommunizmus rémképét vetíti előre, a szocializmus bukása utáni évtizedekben az inga a másik szélsőség irányába lengett ki.

Azt gondolom, hogy az igazság, ahogy mindig, most is a két véglet között van. Igenis létezik harmadik típusú állam-gazdasági viszony, ezt tartom a valódi piacgazdaságnak, amit hívhatunk patrióta gazdaságpolitikának is.

Az ingahasonlatnál maradva, a patriotizmus az, amikor az inga nyugvópontjához közel, kis kilengésekkel ingadozik. A gazdaságpolitika feladata ennek az egyensúlynak a biztosítása vagy legalábbis törekvés az egyensúlyi állapot elérésére a nemzeti érdekek szem előtt tartásával.

Mert az egyensúlyban sem az állam, sem a legtőkeerősebb – sok esetben multinacionális – vállalatok nem rendelkeznek túlhatalommal – ez az erőegyensúly biztosíthatja, hogy úgy a hazai vállalkozások, mint munkavállalóik együtt, egyszerre gyarapodhassanak.
A patrióta gazdaságpolitika a szabad piacon alapul, azaz akinek kedve van, vállalkozhat, miközben az állam támogatja a nemzeti tulajdonban lévő vállalkozások megerősödését és az exportot is. Ez a dolog piacpárti része.

Másik oldalról ugyanakkor kis, nyitott gazdaságként az állam feladata megvédeni saját piacát a neoliberális erőfölénytől: ezért a stratégiailag fontos ágazatokban megvédi a hazai termelést, de kifejezetten támogatja a tőke beáramlását is, amennyiben azzal tudás, technológia és exportképesség érkezik az országba.