Jó pár éve kezdődött. Apa mesélte, hogy 1920 után kirakták a műegyetemről a zártszám törvény miatt. Arra már emlékszem, amikor 1938-ban a munkáját is elveszítette. Egy év múlva már anya sem taníthatott tovább a gimnáziumban; a testvéreit pedig kirúgták az újságtól.
Milyen nyomasztó évek… Nem is írtam sokáig, pedig előtte állandóan naplót írtam. A rádióban folyton a német Führerről beszéltek. Ennyi gyűlölet egy ilyen kis emberben! Aztán kitört a háború. Persze akkor mi ebből még nem sokat éreztünk, de 1941-ben nagybátyám házasságát érvénytelennek nyilvánították. Már nem is szerethettünk akárkit, mert… mi zsidók vagyunk. Nem értettem. Hiszen magyarok is vagyunk! Csak voltunk?
1944 márciusában jött a német megszállás. Áprilistól sárga csillagot kellett hordanunk. Májusban több százunkat egy elzárt városrészbe költöztettek, nemsokára a környék összes zsidóját összegyűjtötték. A gyermekorvosunk öngyilkos lett. Előtte azt mondta apáéknak, hogy Lengyelországban már tömegesen irtják a zsidókat. Senki nem hitt neki. Itt Európában ilyesmi nem történhet!
Július 5-én vittek ki a pályaudvarra mindenkit. A városlakók becsukták az ablaktáblákat, a szembejövők átmentek a túloldalra. Csendőrök pakoltak föl minket üres marhavagonokba. De hosszú vonat volt, és még hosszabb az út! Se víz, se étel; az állatokkal jobban bántak.
Mire megérkeztünk, már többen meghaltak. Akkor láttam először halottat. Különválasztották a férfiakat a nőktől és gyermekektől. Valakiket egyik oldalra küldtek, másokat a másikra. Anyát, Rafi öcsémet, nagypapáékat elvitték valahova – hónapok óta semmi hír felőlük. Minket, nagyobb lányokat egy csoportban a munkatáborba vittek; úgy hívták Auschwitz. Kopaszra nyírtak és egy számot tetováltak ránk – innentől ez a szám volt a nevünk.
Apát pár hét után másik táborba vitték – azt hittem belehalok. Akkor még tudtam sírni. Ma már nem tudok. Ráhelt elvitte a tífusz. Annával tartjuk egymásban a lelket. Ő is soproni és ő is egyedül maradt. Őket a szomszéd jelentette föl. A bácsit, aki bújtatta őket, lelőtték.
Hónapok óta nem fürödtem. De ha engednének is a fürdőbe, nem mennék. Aki odament, többet nem jött vissza. Azt mondják, elégetik az embereket. Tényleg egész nap füstölögnek a kémények. Ilyen szagot én még sehol nem éreztem. Azt mondják anyuékat is rég megölték.
Nekem zsákokat kell varrnom. Hajnaltól estig. Már minden ujjam sebes. És mindennap eltűnik valaki. Lassan mindenki eltűnik; csak Anna maradt nekem. Mindennap csomó halottat látni itt-ott a táborban. Minden szürke. Mindenki szürke. Csont és bőr vagyok. Bármikor lelőhetnek, de én csak egy kiadós ebédről álmodozom. Szögesdrót, őrtornyok és kutyák őriznek minket. Mint valami bűnözőket. Nem tudom, meddig bírom még…
Anna nem élte túl. Amikor meghallotta, hogy ikerhúgain emberkísérleteket végeztek és belehaltak, ő is feladta. Pár nap múlva, 1945. január 27-én szabadította föl a Vörös Hadsereg Auschwitz-Birkenaut. Most már tudom, hogy több mint egymillió ember halt meg itt. De volt még sok más tábor: Belzec, Treblinka, Chelmno, Sobibor és a többi láger az emberi történelem feketelyukaiként emésztették el testvéreinket.
A gázkamrákba egyszerre többezer meztelen embert zártak, akik 10-20 percig is küzdöttek az életükért. Holttesteiket krematóriumokban égették el, a hamut folyóba hányták vagy trágyába keverték. Hegyekben álltak a ruhák, a szemüvegek, a gyerekjátékok. 1944-re átlagosan havi 12 kg aranyat távolítottak el az áldozatok fogaiból. A szovjet katonák majd’ 8 tonna emberi hajjal töltött zsákot találtak Auschwitzban.
Magyarországon két hónap alatt 147 vonattal a teljes vidéki zsidóságot elszállították, akiknek 80 százalékát érkezésükkor kiirtották. Akiket nem vittek el, főleg a budapestieket, a nyilas rémuralom sodorta végveszélybe. A 800 ezerből a háború végére csak 350 ezren éltünk túl. Amikor hazatértünk, házainkban, földjeinken már mások éltek, és nem is kaptunk vissza semmit, amit elvettek tőlünk.
A történelemben először faji alapon próbáltak meg kiirtani egy teljes népcsoportot. Ma, a holokauszt emléknapján 6 millió zsidó, köztük másfélmillió gyermek emlékének áldozunk. Megemlékezünk azokról is, akik életüket nem féltve próbálták menteni őket. Emlékezünk a meggyilkolt romákra és minden más áldozatra. Végül pedig arra, hogy a béke és az egymás iránti tisztelet nem magától értetődő.
Ma ugyan újra békében élhetünk, már nem vagyunk sorstalanok. De harcolnunk kell az antiszemitizmus és rasszizmus minden formájával szemben, hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma.”
Bár a történet szereplői fiktív személyek, a cselekmény történelmi tényeken alapul.
Holokauszt áldozatai: a mártírok emlékezete
Sok nagyszerű történelmi emlékünk mellett a magyarországi holokauszt az a mélypont, amit nem lehet kitörölni a történelmi emlékezetből. Időről időre fel kell idézni a több, mint fél évszázada történt rettenetes hónapokat, esztendőket, levonni a tanulságokat és nem adni teret az akkorihoz hasonló, pusztító hatású gondolatoknak. A Dunánál ücsörgő költőnk szavaival: „ez a mi dolgunk, és nem is kevés”.
Régi történet
Az antiszemitizmus sajnos mindig is része volt az emberiség, ezen belül is Európa történetének. Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt római bevétele, a Nagytemplom lerombolása után júdeai zsidók milliói kerültek római hadifogságba. A kegyetlen győztesek Rómába, majd az impérium többi részére is elhurcolták a zsidókat. Ezzel elkezdődött a diaszpóralét. A hazájuktól, vallási központjuktól megfosztott izraelitákat a többség sokszor nézte szúrós szemmel: nektek miért nem ugyanolyan a nyelvetek, a vallásotok, a szokásaitok, mint a miénk? mi a titka, hogy ellentétben sok más kis néppel, ti nem akartok sem kihalni, sem beleolvadni a többi népbe? Az elkülönítés, az idegentől való irracionális gondolatok a kereszténység államvallássá tételével sajnos megerősödtek. Habár mindig voltak olyan keresztény vezetők, akik felszólaltak és tettek az antiszemitizmus ellen, a reformációig Bibliát saját nyelvükön nem olvasó tömeg könnyen elhitte, hogy ez a nép felelős Jézus Krisztus haláláért. Ez a vélekedés sokszor vezetett pogromokhoz, spontán vagy szervezett, zsidók elleni fosztogatásokhoz, tömeggyilkosságokhoz is.
Az asszimiláció leállítása
Az európai – különösen a német vagy a magyar – zsidóságban nagyfokú asszimiláció vette kezdetét a nemzeti ébredések hatására. (Világhírű rendezőnk, Szabó István 1999-es filmje, A napfény íze kiválóan bemutatja ezt a folyamatot egy család három generációján keresztül). Az ezekben az országokban sikeres üzletemberekké, művészekké és tudósokká emelkedett zsidók már elsősorban az az adott ország népeihez sorolták magukat, identitásukban a zsidóság már csak vallásként, családi szokások hordozójaként jelent meg. Adolf Hitler megjelenése azonban mindent megváltoztatott.
Bár még nem volt politikai, pláne világpolitikai tényező, de Hitler már az 1920-as években sem rejtette véka alá, hogy mit gondol a zsidóságról. Hiába bukott el hírhedt vagy éppen komikus sörpuccsa és került börtönbe, szörnyű magvetése termékeny talajra hullt az első világháború utáni, zűrzavaros weimari köztársaságban. Amikor a történelmi események szerencsétlen összjátékaként hatalomra került, radikálisan hozzákezdett az általa zsidókérdésnek hívott jelenség rendezéséhez. Az 1938-as kristályéjszaka megmutatta, hogy a Harmadik Birodalom erőszakos módszerekkel él saját zsidó lakossága ellen. Azonban ennél sokkal súlyosabb folyamat indult el.
A holokauszt áldozatai: üldözöttek mindenhol
A történelemben sokszor előfordult már előtte is, hogy egy ország területén élő népcsoport egy másikat kívánt megölni. A nácik azonban nemcsak azt üzenték a zsidóságnak, hogy „nincs jogotok köztük élni”, hanem azt, hogy „sehol nincs jogotok élni”. Ezért fordulhatott elő, hogy holokausztkutatók szerint a második világháborúban a német birodalom valójában két háborút folytatott: egyet a területszerző politikája mellett hagyományos fegyverzettel, és egy másikat, az európai, majd az afrikai, közel-keleti, ázsiai zsidóság ellen. A felfegyverkezett ország ugyanis a kor egyik hatékony szállítási módszerét, a vasutat használta fel arra, hogy a zsidóság összes tagját, bárhol is éljenek a Földön, kicsinytől fogva a legidősebbig vagonokba terelje, és az időközben félelmetes precizitással megépített koncentrációs táborokba szállítsa. Erre így még nem volt példa, és szerencsére azóta sincs párja a csúcsra járatott gyűlöletnek.
Magyarország elesik
A magyar zsidóság – hasonlóan például a hazai németséghez – elévülhetetlen érdemeket szerzett a 19. századi, modern, és azóta is csodált, középhatalmi státuszba jutó Magyarország felépítésében. A zsidó kereskedők gyárakat, üzemeket alapítottak, a művészek írtak-festettek-alkottak, a tudósok (korlátozással ugyan), de az egyetemeken is taníthattak már, mint például a magyar orvostudomány legendás alakja, Korányi Frigyes.
A magyar zsidóság többsége a 20. század elejére úgy érezte: már inkább magyar, mint zsidó. A kikeresztelkedések, vegyesházasságok aránya megnőtt, sőt, még egy speciális asszimiláns zsidó ágazat, a neológia is megjelent. A Horthy-kormány azonban 1920-ban bevezette a numerus clausus törvényt, amely korlátozta a felsőoktatásba felvehető, zsidó vallású hallgatók arányát. A jogfosztás után a magyar zsidóság helyzete többé nem volt ugyanolyan. Habár a kormányzó legendásan jóban volt a nagytőkés, zsidó származású gazdasági vezetőkkel, a korszak hangulata, az egész ország által támogatott revíziós politika egyre ellenségesebb légkört teremtett itthon. Ahogy egykor az ókorban, a középkorban, majd a Német Birodalomban, bűnbakokra volt szükség, és a zsidók kapóra jöttek. Ennek ellenére egészen 1944-ig itthon nem került sor olyan tömeges atrocitásokra, mint más, hadban álló európai országokban. 1944 márciusában azonban a német hadsereg – megelőzendő a veszni látszó háborúból történő magyar kiugrást – bevonult Budapestre. Tovább már nem tudott ellenállni a magyar vezetés a német követelésnek, és elkezdődött a vidéki magyar zsidóság rekordidő alatt megvalósított deportálása. Ezzel a magyar zsidóság életveszélyes helyzetbe került, és teljes jogfosztottsága villámgyorsan bekövetkezett.
Egyéni tragédiák a számok mögött
1941 és 1945 között a magyar területekről – a korábban a trianoni békediktátummal elszakított országrészeket is beleszámítva – körülbelül 400 000 magyar zsidó áldozata volt a holokausztnak. Szégyen, de az Auschwitz-Birkenau-i haláltáborban minden harmadik ember magyar zsidóként került oda. Az üldözés másik célpontja, a hazai cigányság a szakértők becslése szerint 20-30 000 főt veszíthetett 1944-45 folyamán.
De ezek csak számok. A nevek már beszédesebbek: a holokauszt áldozatai közé tartozik például a mai is létező KÖMAL (Középiskolai Matematikai Lapok) alapítója, a matematikus Arany Dániel, a kriptonlámpa feltalálója, Bródy György, a modern magyar gyógyszerészet megteremtője, Richter Gedeon, a zeneszerző Weisz Ferenc, a nemzetközi Olimpiai Bizottság alapító tagja, Kemény Ferenc, a budapesti tudományegyetem tanára, Mauthner Nándor. Az író Szerb Antal és Radnóti Miklós költőnk neve már ismertebb. De mellette nem szabad elfeledkeznünk a névtelenekről, a kisgyerekekről, kétkezi munkásokról, tisztviselőkről és mindazokról, akiket származásuk vagy hitük miatt öltek meg.
Az áldozatok mellett fontos megemlékezünk a Világ Igazairól is: jelenleg 876 magyarországi név szerepel azon a listán, amellyel az izraeli Jad Vasem intézet a zsidókat mentő, nem zsidó állampolgárokat ismeri el.
Jó pár éve kezdődött. Apa mesélte, hogy 1920 után kirakták a műegyetemről a zártszám törvény miatt. Arra már emlékszem, amikor 1938-ban a munkáját is elveszítette. Egy év múlva már anya sem taníthatott tovább a gimnáziumban; a testvéreit pedig kirúgták az újságtól.
Milyen nyomasztó évek… Nem is írtam sokáig, pedig előtte állandóan naplót írtam. A rádióban folyton a német Führerről beszéltek. E...
