Az izraeli-palesztin konfliktusról a tények alapján

Az izraeli-palesztin konfliktus háttere, azaz mítosztalanítási kísérlet

Izrael. Zsidók. Arabok. Szentföld. Kiből-kiből vérmérséklete, neveltetése, olvasmányai miatt erősebb vagy gyengébb érzelmeket csal elő ez a néhány szó. Azonban egy biztos: kevés olyan egyet nem értés létezik a politikai témák közül, amely ekkora erővel, jelentőséggel bír. Izrael Állam olyan kicsi, hogy szinte alig látszik a térképeken, mégis, a modern történelmet erősen befolyásolja, ami e kis földterületen történik.

Az izraeli-palesztin konfliktus médiabeli reprezentálását, narratíváját sok konzervatív egyenlőtlennek, igazságtalannak tartja, amelyben a „gonosz, elnyomó, hatalmas és fejlett, kolonizáló” Izrael elvette a „szegény, elnyomott, jogfosztott” palesztinoktól ősei birtokait, és azóta is vasmarokkal fogja őket, eltiporva szabadságukat.

Mi sem áll távolabb a valóságtól, mint ez az állítás, és ezért most néhány, ezzel a forró témával kapcsolatos mítoszt szeretnénk megcáfolni.

Első mítosz: Izraelnek semmi köze Palesztinához

Elgondolkodott-e már azon, hogy mit jelent: zsidó? Eredetileg Jákob 12 gyermeke közül a legtekintélyesebb törzs, Júda nevét rejti a szó. Júda – testvéreivel együtt – az ókori Közel-Keleten, a „tejjel-mézzel folyó” Kánaánban telepedett le. A zsidó honfoglalás után, a kevés viszonylagos békeév után az ország két részre szakadt: Júdára és Izraelre. Kr. előtt 586-ban azután az új regionális birodalom, Babilónia az északi országrészt elfoglalta, a jeruzsálemi templomot lerombolta, és fogságba vitte az akkori zsidók nagy részét. Ebből a deportálásból csak két törzs jött vissza: Júda és Benjámin.

Amikor tehát valaki zsidó, az azt jelenti, hogy a mai Izrael területén élt ősöktől származik.

Ezzel szemben az arabok a 8. századig, az arab-iszlám expanzió idejéig nem tűntek fel arrafelé, hiszen az Arab-félsziget volt az otthonuk. Az ő betelepedésük későbbi fejlemény, amikor az őslakosok már cirka 1700 éve éltek Palesztinában.

Második mítosz: a földterületnek a nevében is benne van, hogy palesztin

Jól hangzó, és logikus érv, igaz? Hiszen Németországban németek, Bulgáriában bolgárok, Ausztriában pedig többségében osztrákok laknak, ugye? A helyzet a Palesztina név esetében azonban más igazságot rejt.

Történt ugyanis, hogy Krisztus után 135-ben, a rómaiak által elfoglalt Júdeában a sokadik zsidó lázadás után – hiszen, ahogy az első mítosznál láttuk, ez a föld eredetileg a zsidóké volt – Hadriánusz római császár annyira megharagudott a rebellis népre, hogy még a tartomány zsidóságra utaló nevét is megszüntette. Így lett Júdeából Syria Palaestina, amely a Philistia görög névből származik, és egy, a valamikor Izrael földjén élő ókori tengeri népre utal.

Még egy érdekesség a Palesztina névvel kapcsolatban: egészen 1948-ig, az újkori Izrael Állam kikiáltásáig az ott élő zsidók a „palesztin” jelzővel látták el saját sajtójukat, érmeiket, sport- és egyéb egyesületüket – utalva az ókori terület elnevezésre.

A palesztinok arabok, ahogy a környező népek is, és semmi közük a palesztin névvel illetett dél-európai néphez.

Harmadik mítosz: a zsidók csak az alijával érkeztek Palesztinába

A 19. század végén új zsidó érdekvédelmi szerveződés alakult meg a svájci Bázelben. Az első cionista mozgalom célja az volt, hogy az évezredes üldöztetések miatt saját állama legyen a Biblia népének. Bár több helyszín is szóba került, de logikusnak tűnt, hogy a Föld azon részére költözzenek vissza, ahonnét nemcsak őseik származnak, de kimutatható a zsidó lét csaknem három évezredes, folyamatos jelenléte. Az ígéret földje ugyanis soha nem vált lakatlanná: Titus császár Kr. u. 70-ben történt jeruzsálemi pusztítása után is mindig fennmaradt a zsidó lét Palesztinában. Rengeteg palesztinai rabbi, híres zsidó ember nevét ismeri a történelem, míg arab-palesztinokról a 8. század előtt semmit sem tudunk.

Alija: így nevezték el azt a folyamatot, melynek keretében a diaszpóra tehetősebb hittestvéreinek támogatásával a korai cionisták földet vásárolhattak legálisan, sokszor épp az arab lakosság tagjaitól az éppen az Oszmán Kalifátushoz tartozó egykori Izraelben, Palesztinában.

Negyedik mítosz: az izraeliek csak háborút akarnak, a békére képtelenek

Aki csak kicsit elmélyedt a 20. századi történelmében, az tudja, hogy ez az állítás nem igaz. Amikor Izrael modernkori államát David Ben Gurion, az első vezető kikiáltotta 1948. május 14-én, több szomszédos arab ország támadt a fiatal, szervezetlen, brit uralom alól éppen felszabadult, holokauszt-túlélőkkel és menekültekkel teli országra. (A zsidó vezetés előzőleg elfogadta az ENSZ-ben megszavazott, Palesztina két államra történő felosztását is.)

Az események logikájából gyors arab győzelem következett, és az új állam területén élő palesztinok vezetőik kérésére tömegével hagyták el lakásaikat, falvaikat, és elmenekültek a közeledő harcok elől. Izrael pedig azt tette, amit egy létében fenyegetett, hihetetlen csodát átélő nép tehet: megnyerték a háborút, és új státus quót teremtve hozzáláttak az állam megerősítéséhez. Ettől kezdve beszélhetünk táborokban élő palesztin menekültekről, akiket egy arab ország sem kíván befogadni.

Az izraeli közgondolkodás azonban békére vágyott, ezért állandóan a kiegyezést kereste: a kormány az egyiptomiaknak visszaadta 1967-ben a Sinai-félszigetet, 1993-ban Oszlóban békét kötött a palesztin vezetéssel, 1999-ben a Hezbollah támadásai miatt korábban Libanonba bevonult egységeit visszarendelte, 2000-ben pedig még Jeruzsálem egy részéről is képes lett volna lemondani – de Jasszer Arafat, a palesztinok legendás vezére elutasította a történelmi békejobbot.

2005-ben a zsidó telepek felszámolásával, saját állampolgáraik erőszakos kitelepítésével Izrael egyoldalúan átadta a Gázai-övezetet. És mit kapott cserébe? Rakétatámadásokat, amelyek azóta is rendszeresek Gázából. Emellett a palesztinok elkezdték az Intifáda elnevezésű fizikai ellenállásukat is, amelyet Palesztina felszabadításáért indítottak – mellyel békét még nem, csak áldozatokat tudtak felmutatni.

Ahogy az izraeliek megfogalmazzák: mi készen állnánk a békére, de ki hajlandó erre a másik oldalon? A Gázai övezetben az Unió és több ország által terrorszervezetnek minősített Hamász az úr, a diplomácia által elismert palesztin vezető, Mahmúd Abbasz pedig – aki egyébként holokausztot relativizáló, antiszemitizmustól sem mentes doktori disszertációt írt és védett meg egy szovjet egyetemen – már hosszú évek óta nem ír ki választást.

A palesztin emberek így két malom, az iszlám fundamentalizmus és a szekuláris elnyomó állam között örlődnek. Természetesen szó sincs arról, hogy az izraeli kormányok mindig, mindenben jól döntöttek: éppen ezért Izraelben, a Közel-Kelet egyetlen valódi demokráciájában igen fejlett a palesztin ügyek mellett elkötelezett izraeli, zsidó szerveződések kezdeményezése, a katonaság és a hatóságok általi túlkapások kivizsgálása is. (Egyébként több nem zsidó, arab és drúz állampolgár tölt be magas tisztséget a zsidó államban.)

Ötödik mítosz: az izraeliek Európából jöttek, ott is a helyük

Izrael 20. századi újjáalapítóik valóban Európából, az üldözések földrészéről érkeztek: az első pionírok Németországból, Lengyelországból és főleg Oroszországból jöttek egy normálisabb élet reményében. De hogyan kerültek oda? Pont a már említett Titus-féle vereség után, amikor milliószámra hurcolták szét a zsidó foglyokat a hatalmas Római Birodalom európai területeire.

Ennél a pontnál az érzelmek, a hagyományok már kitüntetett szerepet játszanak. Jó példa erre a zsidó esküvők gyakori kelléke, a pohár, amit a fiatal pár összetör a násznép szeme láttára. Ez a szimbolikus cselekedet emlékezteti a zsidó embereket arra, hogy a jeruzsálemi templomot elpusztították. Maga a zsidó vallás is ezer szállal kapcsolódott Izraelhez, Salamon király templomához. De milyen tények kötik még össze a világon szétszórva élő zsidóságot az egykori Izraeli Királysághoz? Pár érdekesség:

• a modern héber nyelv az egykori Izrael területén beszélt és írott nyelv 20. századi reformjának eredménye, ezért a kiásott izraeli leleteket egy mai izraeli kisgyermek is el tudja olvasni,
• az utóbbi évtizedekben szinte minden évben menetrendszerűen kerülnek elő az ókori zsidó jelenlét dokumentumai, régészeti tárgyai,
• a szétszórtságban élő zsidóság, ahol csak lehetett, zsinagógáinak bejárati részét Jeruzsálem felé fordítva építette,
• a zsidó állam földje tele van ókori emlékekkel, melyek alaptörténetének nagy részét a Biblia tartalmazza, egy részét pedig már a régészet is alátámasztja.

Az izraeliek nemzettudata tehát egyértelmű: azon a földön élnek, ahol őseik egy kisebb része már több mint háromezer éve. Arra is hivatkoznak, hogy Palesztina soha nem volt más nép földje, csak egy ország volt itt városokkal, fővárossal, saját pénzzel, nyelvvel és vallással, hadvezérekkel és költőkkel: Izrael. Emellett azért a most velük élő, nem a Palesztin Hatóság területein élő araboknak, drúzoknak állampolgárságot adnak, és a jog nem tehet zsidó és arab közt különbséget.

A palesztin-izraeli konfliktus hátterében egy régi történet folytatása áll. Kié a föld, ki volt itt hamarabb, melyik népnek van joga államalkotóként fellépni? Ezek ráadásul nemcsak politikai, hanem gazdasági kérdésekben is megjelennek, például a Földközi-tengerben feltárt izraeli energiamezők esetében.

A békéhez még hosszú út vezet. Addig is érdemes ezt az utat igazságokkal, tényekkel kikövezni, és ezek ismeretében véleményt formálni.