Hemzsegnek ma reggel a véleménycikkek, a megmondások, bölcselkedések és káromlások. Kinek kinek vérmérséklete szerint „üt be” az ünnep, nemzeti ünnepünk, amikor fontos lenne megélni valamelyest az együvé tartozásunkat, függetlenül attól, mit gondolunk a világról. Lapok vezető publicistái készültek erre a napra vitriolos véleménycikkekkel, politikusok ékesszólása visszhangzik már hajnal óta, véleményvezérek mondják a tutit, mi meg kapkodjuk a fejünket.

Március 15-én talán még azoknak is eszükbe jut a „haza” fogalma, akik egyébként nem gondolnak vele, akiknek az sokkal inkább Európa, mint Magyarország, akiknek fontosabb London, Oslo, Berlin, mint Budapest vagy Jánossomorja. Talán még azok is töprengenek egy sort ilyenkor égető kérdésekről („Mi végre a szabadság?”, „Mi az, amiért még az életemet is feláldoznám?”, „Miért van, hogy megfoghatatlan, nagy dolgokért tudunk csak igazán lelkesülni?”, „Mit szeretek én igazán?” és végül: „Ki vagyok én?”), akiket végletesen beszippantott már a konzumkultúra és a korszellem háttérsugárzása (a kifejezést köszönöm Czopf Áronnak) mostanra veszélyes dózisban károsította elképzelését arról, milyen világot érdemes berendeznünk magunk körül.

Éljünk ezzel a lehetőséggel! Először is, hasítsunk ki egy kis időt a mai napból és gondolkodjunk el mi magunk. Ne szégyelljünk közben érezni, kissé akár vitába szállni önmagunkkal, végső soron mégsem arra való elsősorban ez a szabadnap, hogy elpazaroljuk. Azután ismerjük fel, hogy küldetésünk van, feladatunk, aminek meg kell felelnünk; bátran legyünk a föld sója és a világ világossága!

A nemzeti ünnepre sokan sokféleképpen készültek. Az én egyik kedvencem az a kezdeményezés, amely arra hív, hogy ma, március 15-én 15 órán át imádkozzunk a hazánkért, annak békéjéért, lelki megújulásáért, éltető közösségeiért. Végezhetjük ezt egész nap, vagy bekapcsolódhatunk akár rövid időre is, csak kapcsolódjunk, mert égető szükségünk van az imára, Istenre, a fent sorolt szándékok pedig rendkívül fontosak!

Valahogy ez körvonalazódott bennem is, ahogy március idusa közeledett:

ha igazán tenni akarunk a nemzetünkért, a hazánkért, az ima és a böjt a mi fegyverünk. A szellemi harc tombolásának idején egyre nagyobb jelentősége van annak, hogy mi magunk felvállaljuk-e egyéni küldetésünket és beleállunk-e ebbe a küzdelembe.

A legelső teendőnk ugyanis, hogy imádkozunk, ha éppen a magyarságról és Magyarországról van szó, hát megannyi imát ajánlunk ezért a sokat küzdött országért és nemzetért.

Imádkozzunk a politikai élet szereplőiért, azokért, akik a közvéleményt formálják! Imádkozzunk pedagógusainkért, akik a jövő nemzedékeit nevelik, orvosainkért, akik az életünkért küzdenek, ha kell, lelkipásztorainkért, hogy tisztán lássanak az egyre homályosabb világban és mindig Jézus Krisztus és az Ő evangéliuma mellett maradjanak (a korszellem elvárásaival szemben)! Imádkozzunk egymásért!

Szentelődjünk meg, hogy megszentelődjünk a nemzetünk is! Az ima a mi fegyverünk. Minden politikai felhangtól függetlenül ez számomra az elsődleges üzenete egy nemzeti ünnepnek. Imára, magyarok!

Nyitókép: Shutterstock