A vitát a nők gyülekezetvezetői szolgálatának állítólagos bibliai tilalmai jelentik. Nem kívánok teljesen a mélyére ásni a témának, hanem csak azt a hermeneutikai ambivalenciát szeretném fókuszba állítani, amely ennek a nézetellentétnek az oka.
Amikor jómagam azon a véleményen vagyok, hogy a női lelkipásztori szolgálat biblikusnak tekinthető és megengedhető, akkor bizonyos körök rögtön liberalizmussal bélyegeznek meg. Nos, szeretném néhány pontban összeszedni, miért is jelentem ki ilyen határozottan a nők lelkipásztori szolgálatának legitimitását.
1. Korábban magam is azon a véleményen voltam, hogy a nők ilyen jellegű egyházi szolgálata nem megengedett. Hivatkoztam a sokat hangoztatott igehelyekre: „A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.” (1Tim 2,12) „az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja.” (1Kor 14,34) Azonban a Biblia betű szerinti értelmezése tévútra és ellentmondásokba vezet. Hiszen ilyen alapon nemcsak a nők prédikációját kellene tiltanunk, hanem azt is, hogy fedetlen fővel imádkozzanak, vagy ha mégis, azt csak rövid hajjal tehetnék meg. (lásd: 1Kor 11,5-6) De ki az, aki ezt ma relevánsnak tartja? Azokban a gyülekezetekben sem fejkendőben járnak a nők templomba, ahol tiltakoznak a női lelkészség ellen. Hol van hát az igazság?
2. A látszólagos ellentmondások feloldása a helyes értelmezésben rejlik, ami viszont alázatot kíván, hiszen nem biztos, hogy számunkra szimpatikus, előzetes véleményünkkel megegyező eredményre jutunk. Református lelkipásztorként a Szentírás értelmezésének azt a kálvini irányát követem, amely szerint a textus mai értelmét csakis úgy érthetjük meg helyesen, ha megvizsgáljuk, hogy eredetileg kiknek, hol és miért írták. Ez a középkori jogi egzegézisben gyökerező bibliaértelmezés liberálisnak egyátalán nem mondható, protestáns teológiai örökségünk, amely meggyőződésem szerint követendő. Egyébként minden más értelmezési kísérlet valóban csak ellenmondásokba vezet, s a végeredmény nem objektív lesz, hanem a szánk íze szerint való.
A női lelkészi szolgálat ellenzői hasonló hermeneutikát követnek, amikor tiltják a keresztyéneknek a vér fogyasztását ugyanúgy, mint a tetoválást, ugyanakkor a Törvényben hasonló súllyal megjelenő kevert anyagból készült ruhák viselésének tilalmát már nem tartják relevánsnak. (lásd: 3Móz 19,19)
Nyilván érezhető, hogy a Törvény igéi nem egyenértékű módon értelmezendők. A Törvény háromszintű értelmezése azonban elvezet bennünket az igazságra: (1) a ma is releváns erkölcsi törvények, (2) a kizárólag az ószövetségi korra vonatkozó rituális tisztasági törvények valamint (3) a megszerveződő Izrael számára adott polgári törvények elválasztandók egymástól.
3. Hasonló módon kell eljárnunk az újszövetség textusait illetően is. A nevezett problémára vonatkozó textusok egy erősen patriarchális társadalomban születtek, ahol a nőknek választójoguk sem volt. Pál soha nem lázította a keresztyéneket az aktuális társadalmi rend ellen, így nem emelte fel szavát a nők hátrányos társadalmi megkülönböztetése ellen ugyanúgy, mint a rabszolgatartás ellen sem. Ő az adott társadalmi kontextusban mutatott irányt az egyházi életvitelre, ez a kontextus viszont városonként, tartományonként is változott. Így lehetséges az, hogy Korinthusban alapvetően nem utasítja el a nők prófétai szolgálatát (lásd: 1Kor 11,5), a Timóteus által vezetett efezusi gyülekezetben viszont igen. Ennek oka, hogy ott gnosztikus tanítások terjedtek, s ezek szerint a hívővé lett asszonyoknak nem kell megmaradni családbeli házastársi-anyai szerepükben, hanem abból kilépve eksztatikus gyülekezeti prófétákká kellett válniuk. Isten teremtett rendjében azonban megvan mindenkinek a maga helye. A családban is a férfié és a nőé is. Aki ennek akár vallási okokra hivatkozva is, de a megbontásán dolgozik, az Isten akaratával szembehelyezkedik. Ezek az igék tehát sokkal inkább a családi, nemi szerepek teremtett rend szerinti védelméről szólnak, mint a női szolgálat tilalmáról. Pálnak és az éppen csak megszületett keresztyén egyháznak nem az volt a küldetése, hogy a fennálló társadalmi rendet szétzilálja, hanem hogy az adott kereteken belül élje meg hitelesen a hitét. Ezért nem arról beszél az apostol, hogy Isten rendje szerint fel kell számolni a rabszolgatartást, hanem arról, hogy ebben a meglévő társadalmi relációban hogyan lehet valaki úr vagy szolga Isten gyermekeként. Nem arról beszél, hogy a nőknek egyenjogúságot kell biztosítani polgárjogilag, hanem hogy a meglévő patriachális rendben hogyan éljen nyugodtan az egyház a nemi szerepeket a családon belül betartva, de a fennálló politikai rendet nem felbőszítve egy sokak számára irritáló liberalizmussal.
4. A végére hagytam azt az érvemet, ami számomra a legmeggyőzőbb.
Ha Isten akaratával ellentétes a nők lelkipásztori szolgálata, akkor miért ad rá áldást? Hiszen ismerünk áldott életű női igehirdetőket, akiknek szavára emberi lelkek születtek újjá.
Olyanokat is, akik gyülekezeteket építettek a semmiből olyan helyeken (például cigányok között), ahová valahogy egy férfi lelkész sem akart elmenni. Az ő szolgálatukra akkor mégis hogyan tekintsünk? Vajon mit kellene tennie Istennek azért, hogy elfogadjuk akaratát, miszerint nem mi döntjük el a saját premisszáink szerint értelmezett textusok alapján, hogy kik lehetnek az Ő kezében áldott eszközzé országa építésében?
