Veszélyes fétisek – Czopf Áron írása

A technika a szemünk láttára fetisizálódik. Nap, mint nap használjuk, dicsérjük, szidjuk – a digitális eszközök szinte már-már „családtaggá” váltak, mégis, ahogy az élet „hogyanjára” adott válaszaink dróthálót fonnak szubjektivitásunk köré és ahogy a technika tökéletesedik, úgy csökken azok száma, akik átfogó tudással rendelkeznek az egyes gépek, vagy az egész „rendszer” működését illetően.

Mielőtt tovább mennénk, rögtön fontoljuk is meg a szavainkat! Technikáról kezdtünk el beszélni és erre jó okunk is van, de ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor inkább azt kell mondanunk, hogy a gép az, ami fetisizálódik, nem a technika. A gép már sokkal többet jelent számunkra, mint puszta eszközt, ám dacára megnövekedett jelentőségének, a vele kapcsolatos tudás csekély és felületes, sőt, még a szakértők körében is elaprózódik. Egyfelől tehát azért fetisizálódik a gép, mert szerepe messze túllép a puszta instrumentalitáson, másfelől pedig azért, mert a vele kapcsolatos tudásunk töredékes. Ehhez képest a technika, amelyet felületesen a géppel szoktak azonosítani, még ennél is átfogóbb szerepet játszik az életünkben: a gondolkodásunk és az érzéseink légkörét adja. A fétistárgy a gép, annak varázsa viszont a technikában rejlik.

Azért fontos megkülönböztetni a technika általánosságát a gépek szűkebb világától, mert a technika mechanizmusai egyszerre vannak jelen az emberi gondolkodásban és a gépek világában, s míg a gép egyedi eset, addig a technika társadalomszervező elvvé képes válni, az emberek és gépek valóságát átfogva valóságos közvetítő és integráló elemként funkcionál.

Ahogy Jacques Ellul írja, a modern társadalmakban a technika az a médium – más szóval a gondolkodásnak az a közege -, amely elősegíti a gépek beilleszkedését a társadalomba. Ez az integrációs folyamat természetesen nem egyirányú, hiszen a technikai gondolkodás révén nem csak a gépek integrálódnak az emberi társadalomba, hanem az elmúlt évszázadok során az ember is kétes értékű polgárjogot nyert a technoszférában: „A technika integrál mindent. Kerüli a megütközést és a feltűnést. Az ember nem idomult az acél világához, ezt az adaptációt a technika viszi végbe.” (Jacques Ellul: The Technological Society)

Nem a kohászati üzemek vulkanikus szörnyei és a bányák acéltitánjai formálják át az életünket, nem is azok a veszélyes sugárzást kibocsátó laboratóriumi eszközök, amelyeken figyelmeztető jelzések sorakoznak: csak szkafanderben, gondos előkészületeket követően vehetjük őket használatba, kizárólag szakértői felügyelet mellett. A technika ennél kifinomultabb, életformánkba hézagmentesen integrálódott formái váltak igazán meghatározóvá, amelyekkel nap mint nap szembesülünk anélkül, hogy meglepne minket az idegenség érzése. A technikai médium egészen áttetszővé, szinte az elemünkké válik, úgyhogy az okostelefon, a laptop és az internet egytől-egyig olyan eszközök, amelyeket védőfelszerelés nélkül veszünk használatba. Ezeket a gépeket a technika integrálja és teszi az életünk részévé. Semmi sem jelzi, hogy veszélyben lennénk, vagy hogy bizonyos távolságot kellene tartanunk tőlük, holott ezek formálják át a gondolkodásunkat, ezek alakítják át drasztikusan a kultúránkat és nem a figyelmeztetőjelzésekkel ellátott gépek. Rendben van, hogy rikító piktogramok, sárgán villogó lámpák és éles hangjelzések figyelmeztetnek minket, ha veszélyes üzemi területen járunk – de ki figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyek minden léptünket kísérik és mindenhol jelen vannak egy technika által integrált társadalomban?

Természet és technika

A modern élet technikai apparátusa azon hosszú küzdelem eredményeként jött létre, amelyet az ember a saját testi létezéséért folytatott a természet erőivel. A technika elidegenítette az embert a természettől, beékelődött az emberi szubjektum és a természet közé, ugyanakkor fel is erősítette az emberi hatóerőt a természetben. Így az ember a technika erejét sokáig saját erejének érezhette. Ha most önmagában nézzük az embert mindenfelől körülvevő technikai „állványzatot” (Martin Heidegger) akkor azt látjuk, hogy ez a harcban kiépült struktúra nem csak az olyan transzcendens szempontokat mellőzi, amelyek túlmutatnának a létfenntartás küzdelmén, de apránként magát a küzdelmet is megváltoztatva a célszerűségek egészen új rendszerét teszi általánossá a társadalomban. Ahogy Simmel briliáns esszéjében a nagyvárosi emberről olvassuk, a létfenntartás harca a mi nagyvárosi és technicizált társadalmunkban gyökeresen megváltozott és egyúttal át is tevődött egy új színtérre. Az embernek többé nem a természet nyers erőivel kell megküzdenie – hiszen a technika bizonyos értelemben „felfüggesztette” a természetet – hanem immár a civilizáció önsúlya nehezedik szubjektivitásunkra. Nem a természettel kelünk birokra nap mint nap, hanem a várossal, a technika új objektivitásával, s ha ugyanezt Marx nyelvén akarjuk kifejezni, akkor az elidegenedéssel.

A technika fenyegető súllyal dübörgött be az ember és a természet között húzódó ősi frontra, elválasztva egymástól az embert és a vele szemben nyersanyaggá, környezetté degradált természetet.

Ugyanígy választotta el az embert a transzcendenciától is, sőt, ember és ember közé is beékelődött, miközben látszólag mást sem tett, mint összekötötte, szervezte és homogenizálta a társas viszonyokat.

Hogyan lehet valami a legfőbb elválasztó és legfőbb médium is egyben? Ez a kérdés a technika egyik legfontosabb tulajdonságát érinti. Jól gondoljuk, ha ezen a ponton titkot sejtünk. A technika révén egyszerre lesz közvetlenebb egy viszony, de bizonyos idegenség és távolság is jelentkezik benne, hiszen a bányász és az őslénykövület relációját intenzívebbé és idegenszerűbbé is teszi a köztük munkába lendülő fúrógép, a gyár falán lógó óra összeköt az idővel, de el is választ attól, a mobiltelefon növeli konnektivitásunkat, ugyanakkor el is szigetel mindattól, ami körülvesz minket. Az említett titok valószínűleg az emberi szubjektum és a szemlélet tárgya közötti szubtilis viszonyban rejlik, hiszen ez az a viszony, amely korunkban gyökeresen technicizálódott.

Lényegében arról van szó, hogy a technika mediálissá vált – beékelődött a viszonyainkba és a figyelmünkbe, ugyanakkor a legfőbb közvetítő és integráló erő is lett a társadalmunkban. Amikor az eszközök, viszonyok és tárgyak e roppantul összetett rendszere totális médiumként lepleződik le, már régen nem pusztán eszközökről és gépekről van szó, hanem technikaivá vált gondolkodásról, technicizált társiasságról és medialitásról (köztesség). Bár a technika sokkal összetettebb jelenség és sokkal mélyebben áthatja az emberi életet, mint a gép valósága, fantáziánk még mindig az olyan csikorgó objektivitásokkal köti össze a technikát, amelyek a létért folytatott gigászi küzdelem után egyszer majd roncstelepeken térnek végső nyugalomra. Ez az elavult nézet valójában soha nem is volt helyes.

A nagy küzdelem átalakult, a külsőként felfogható (transzcendens) értelemadó célok nyomtalanul eltűntek a horizonton és a technika mint az emberi viszonyok mediális rendszere egészen önreferenciálissá vált. Segít meghatározni a helyzetünket, ha tudatosítjuk, hogy az a csodálat, amellyel a gépeknek adózunk, valójában nem a gépeknek mint eszközöknek szól, hanem a feszesen önmagába záródó technoszférának. A gép azért fetisizálódik, mert a régebbi front – ember és természet oppozíciója – mellékhadszíntérré vált, a technika ostromgyűrűbe zárta szubjektivitásunkat. Úgy csodáljuk a gépeket, mint a gyermekek egy hódító hatalom régi, kopott fegyvereit, melyekkel egykor fennhatóságot szerzett fölöttünk, most pedig már csak győzelmi jelként viseli őket.

A gépek fetisizálódása

Mint mondottuk, a technika gondolataink légkörévé és az emberi viszonyok legfőbb közvetítőelemévé vált. A gépek, tehát a technika objektív struktúrái viszont eközben fetisizálódnak és ténylegesen olyanná váltak, mint egy már rég eldőlt háború fegyverei. Felszabadultunk a „természet” alól – most hálás csodálattal vagy utálattal szemléljük a felszabadító, a természeti erőt felfüggesztő, az emberi társadalmat újraintegráló technika külsődleges jeleit, hadijelvényeit és fétiseit. Ezekből az eszközökből azért lett fétis, mert a dolgok megtörténtjét úgy éljük meg, mintha nem mi hódítottuk volna meg a világot – az immanencia síkját – hanem mintha rajtunk hajtották volna végre a hódítást. A gép az emberi szubjektum passzív elernyedése nyomán fetisizálódott. Az árnyékában lapító emberben természetesen nőttön-nő a frusztráció, hiszen a technikai társadalom részeként már saját magát is csak egy nagyobb összesség haszontalan alkatrészének érzi. Fejében teret nyernek a géppel kapcsolatos a rajongó és gyűlölködő tévképzetek, a gép lesz az istene, ördöge, eszköze, céljainak nosztalgiája, polgártársa és testvére. Mindenkinek mindene lesz a technikai társadalomban.

Fetisizmusról beszélünk, és a fetisizmus mindig egy horizont megtörését jelenti. Ez a gép esetében sincs másként. Úgy funkcionál, mint a transzcendencia horizontja előtt terpeszkedő bálvány: e saját körében pangó részlegesség teljes odaadást, sőt, a szubjektum önkéntes degradációját követeli. És valahogy így viselkedik a fétistárgy is: a szubjektumot átfogva visszacsatol önmagához. A fetisizmus a tárgyak önössége, szinte mágikus jelenség, amely persze a mi hozzájárulásunk nélkül nem volna lehetséges. A töredék úgy viselkedik, mintha egész lenne és arra kényszerít, hogy akként is kezeljük. Így az eszközből kvázi-cél lesz, az aktualitásból hideg melankólia, a reményből titokzatos értelmű megfosztottság, hiány.

Ha a fetisizmus mindig megtör egy horizontot, akkor gép fetisizálódása az értelemadó célok horizontját töri meg.

A technikának ezt a hatását itt nem szükséges beható fenomenológiai vizsgálódás tárgyává tennünk, elég, ha egyetlen jelenségre utalunk, amely szinte mindenhol felüti a fejét. Ki ne ismerné a technikusok vállrándítását, amellyel azt mondják, „ez nincs benne a fizetésemben”? Bővített változatban: „nincs benne a fizetésemben, hogy ezzel foglalkozzak”. Szinte lehetetlen olyan területre tévedni, amely fölött ne ez a célracionalitásra redukált gondolkodásmód uralkodna – s éppen ebből tudhatjuk, hogy valóban egy technikai társadalom polgárai vagyunk. Hogy éppen miről szól ez a mindenható és mindenütt jelenlévő vállrándítás – a környezet kíméléséről, a nagylelkűségről, a szépről vagy az ember üdvösségéről -, az most másodlagos. A lényeg az, hogy ez a vállrándítás a technopolisz alkotmánya.

A technika által integrált emberi viszonyok önmagukba, a funkcionalitásba és az immanens hatékonyságba záródnak. Miért nem mondják rögtön: „A személyi méltóság nincs benne a fizetésemben.” „A transzcendencia nincs benne a fizetésemben.” A célszerűségekre és technikai automatizmusokra hangolt gondolkodás ilyen vallomásokban is kifejezhetné magát. A reneszánsz egyetemes embere helyett specialistáink vannak, a formát és funkciót különválasztó barokk helyett pedig minimalizmusunk. Így tűnnek el mind az olyan „fölösleges” dolgok, amelyek nincsenek benne a technikusok fizetésében. Problémákat kötünk össze megoldásokkal, egész figyelmünket az élet „hogyanjának” szenteljük és már igen mélyen járunk a célracionalitás övezetében, ahol a földet a hódító technika fegyverzete borítja.

A gépek fétiskaraktere igazán azért érdemli meg a figyelmünket, mert nemcsak a technikai társadalomba asszimilált gépek helyzetéről árul el sokat, hanem a technikai társadalomba integrált emberről is. Utóvégre az értelemadó célokkal szemben közömbös gép és az ugyanilyen közömbössé vált ember, egyenjogú polgártársak lehetnek ebben a társadalomban.

Az ember helye a technikai társadalomban

A polgártárs szóhoz ebben az összefüggésben keserű íz tapad. Hiszen egy rátekintésben a technikai társadalom, egy másikban pedig a kapitalizmus éppen a társiasságot rontja meg, s éppen az emberek közötti viszonyt alakítja olyanná, mintha csak áruk és gépek közötti kapcsolatról lenne szó. Funkcionalitás és csereérték mindenütt. „A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét” – áll a gúnyos kitétel a Kommunista Kiáltványban, válaszképpen arra a vádra, miszerint a kommunisták legszívesebben a termelőeszközökkel együtt a nőket is közjószággá nyilvánítanák és nőközösséget akarnának. A kiáltvány szerint ez az elgondolás csupán egyetlen dolgot leplez le: hogy a burzsoá mentalitásban milyen közel áll egymáshoz a termelőeszköz és a feleség. Most a konkrét polémiánál, hogy mit is akartak a kommunisták fölösleges lenne leragadni. Ennél fontosabb, hogy a gép, tehát a termelőeszköz, a burzsoá és az ő felesége, Marx és Engels, az olvasó és e sorok írója – micsoda társaság! – ugyanannak a technikai társadalomnak vagyunk az építőelemei. Ez a technika által integrált társadalom ugyan sokat változott, légiesült, kevesebb benne az acél és több a műanyag, de a lényeget illetően ugyanaz maradt.

Hogy hol az ember helye a maga teremtette technikai rendszerben, azt épp a társadalom felbomlásának virtuális formája, tehát az online pornóipar működése tárja fel. El is érkeztünk ahhoz a területhez, ahol az emberi méltóság, a lélek és a psziché állandó fenyegetésnek van kitéve, ahol viszont erre semmilyen jel nem figyelmeztet.

Nem kötelező a védőfelszerelés, nincsen kint a tábla, hogy „üzemi terület”, mégis abban a zónában járunk, ahol a társadalom alkata igazán drasztikus mértékben roncsolódik. A pornóiparban az ember csakugyan termelőeszközzé változik, belekeveredik az „állványzatba” és megköt benne. A gépek pedig, a maguk közvetítői semlegességét sugározva és sajátos fétisjellegüknél fogva képesek elfedni azt, hogy itt emberekről és emberi viszonyokról van szó. „A spektakuláris viszonyok tiszta objektivitásának fetisizálása elfedi a tényt, hogy azok lényegük szerint emberek és osztályok közötti viszonyok; olyan ez, mintha egy második természet terjesztette volna ki fatális törvényeit a környezetünkre” – így Debord.

A technika által integrált társadalom a szexualitást is gépesíti és mediatizálja úgy, hogy a „reprodukció” már távolról sem ugyanazt jelenti, mint amit egykor a biológiában. Itt technikai reprodukálhatóságról van szó, amely, noha látszólagos, a végtelenbe nyúlik. A pixelek formájában szétporzó testiség helyén mélyhűtött szerverparkok, vezetékek, stúdiók és képernyők végeláthatatlanul szétterülő rendszerét találjuk. Ezen a tájon élünk. A közösségek helyén is a közösségi média terpeszkedik, annak nyilvánvaló jeleként, hogy nem a szent, de nem is valamiféle világi humanizmus adja a jelenkori társadalom integrációs elvét, hanem a technika. Az interakciók nem meghitt szinkronitásban zajlanak, hanem kizárólag a technikai médium révén valósulnak meg. Kell-e több bizonyíték, hogy a technikai társadalomban élünk? Még a szexuális aktus is objektív megvilágításban, állványok között megy végbe. És ugyan ki az, akinek a szexualitásról alkotott elsődleges képzeteit ne a „termelőeszközzé” degradált személy képe határozná meg?

Itt vagyunk most. Épp csak egy pillantást vetettünk a technika, a gép és az ember bonyolult viszonyrendszerére. Vállalkozásuk természetéből adódik, hogy nincs megoldás; hogy nem kapunk meg mindent azonnal – ellentétben a technikai úton közvetített ingerekkel és a technikai gondolkodás automatizmusaival – tehát még várnunk kell és valószínűleg sok mást is kell tennünk a várakozáson kívül. Olyan hosszú és szívós harc áll előttünk az emberi személy védelmében, amely csak a természet nyers erőivel folytatott évezredes harchoz fogható. Ez a harc valószínűleg nem a gépek elpusztítását jelenti majd, hanem azon életelvek feltámasztását és rehabilitálását, amelyek a technikai gondolkodásnak estek áldozatul.