A szerelem nem alapjog

A szerelem nem „alapjog”, a hagyományos házasság védelme nem „csak” vallási kérdés, érzelmekkel nincs dolga az államnak.

A házasság nem azonos a szerelemmel (bár utóbbi része az elsőnek, legalábbis többnyire és eleinte). A házasság hagyományos, férfi és nő kapcsolataként felfogott értelmezése nem keresztény sajátosság, és ateistaként is belátható, civilizációkon és vallásokon átívelő felfogás.

A házasság hagyományos felfogásának része a szerelem, de nem korlátozódik arra, vannak objektív kritériumok is.

Kérdés: mi alapján korlátozzuk a pusztán az érzelmeken nyugvó házasságot két személy kapcsolatára? Mi van a többnejűséggel, a többférjűséggel, a poliamorus kapcsolatokkal, több ember romantikus kapcsolatával, a korhatárokkal?

Ha pusztán az érzelem a házasság alapja, akkor nem lehet felhozni olyan érveket a poligámia, poliamória ellen, hogy azért korlátoznánk két emberre a házasság intézményét, mert mindig is így volt – ami pontosan az az érv, amelyet a melegházasság pártolói visszautasítanak a házasság különneműekre való korlátozása kapcsán.

Figyelembe véve, hogy az LMBTQ-nézet pusztán az érzelmekre alapozna, ugyanakkor hangsúlyozza a házasság változását, azt is figyelembe kell vennünk, hogy ebből az álláspontból az következik, hogy az érzelmi alapú házasság elé egyéb korlátokat sem állíthatunk: el kell törölnünk az alsó korhatárt, valamint a rokonsági fokok alapján nyugvó korlátokat. Miért ne házasodhatna össze apa és lánya, anya és fia, anya és lánya és apa és fia (esetleg mind a négyen)? Ez sem pusztán elméleti okoskodás: 2015 januárjában interjú készült egy, a 12 éve nem látott biológiai édesapjával két éve együttjáró, s vele a házasságot tervező, 18 éves lányról, s ennek kapcsán a beszélgetést közlő lap megjegyezte, hogy az egymást régen nem látott rokonok közt gyakran alakul ki ilyen kötődés, amit „felfedezőjéről”, aki maga a másnak örökbe adott fiával találkozott 26 év után és lett belé szerelmes, „genetikai szexuális vonzódásnak” (GSA) nevezett el.

Fel lehet hozni – a klasszikus álláspont híveihez hasonlóan –, hogy ilyen korlátok, mint a rokonsági fog és a kor alapján való tiltás, mindig léteztek; ám a forradalmi nézet képviselőinek érvelése szerint ezeket nem vehetjük figyelembe, mivel történelmileg változó attribútumokról van szó – ami az ő szemükben annyit tesz, hogy érvénytelen és szabadon megváltoztatható tényezők.

Aztán kérdés, hogy miért számít az érzelmek intenzitása? Miért nem számít házasságnak barátok baráti kapcsolata, egy szerzetesközösség közössége, közösen albérlő haverok albérlete, és így tovább.

Egy emberi kapcsolat pusztán az intimitása okán nem tarthat számot állami elismerésre, maximum békén hagyásra. A barátságokat sem méltatja figyelemre a jogrend. Ha a házasság pusztán magánügy, ahogy sokan állítják, akkor az államnak semmi keresnivalója a házasság körül, maximum a házassági szerződést ismerhetné el ugyanolyan módon, mint minden más magánjogi szerződést. A melegházasság bevezetéséért és annak a közvéleménnyel való elfogadtatásáért való küzdelem azonban azt mutatja, akármennyire is két (vagy több?) ember magánügyének tüntetik fel a házasságot a melegházasság szószólói, mégsem tartják annak.

A házasság a gyerek miatt közügy.

Egy különnemű pár struktúrálisan alkalmas a gyermekvállalásra, egy melegpár strukrúrálisan alkalmatlan rá (ezért a meddő különnemű párok is alkalmasak rá, hiszen struktúrálisan alkalmasak, csak akcidentális okokból nem lehet gyermekük, de a melegpároknak nem akcidentális okból nem lehet gyermeke, hanem strukrúrális okból).