A felszabadítási teológia egy Dél-Amerikában a hatvanas években megjelent teológiai irányzat, melynek célja a szegénységben élő tömegek élethelyzetének javítását, az átfogó társadalmi reformot, akár forradalmat elősegítő teológia kidolgozása volt.
1968-ban a kolumbiai Medellínben latin-amerikai püspöki konferenciát tartottak, mely a II. Vatikáni Zsinat (1962-65) elképzeléseinek helyi megvalósítását volt hivatott megvitatni. A püspökök egyetértettek abban, hogy előnyben kell részesíteniük a szegényeket („preferential option for the poor”) és áldásukat adták az úgynevezett bázisközösségekre is, melyek a szegények viszonylag autonóm keresztény közösségei voltak. A medellíni konferencia erős inspirációt jelentett a felszabadítási teológia kialakulásához.
A felszabadítási teológia legfontosabb alapító szerzője Gustavo Gutiérrez perui dominikánus szerzetespap, de további fontos szerzői között szerepel Frei Betto, Leonardo Boff, Hugo Assmann, Juan Luis Segundo és Jon Sobrino is. Van pár protestáns szerzője is, mint például Rubem Alvez és José Miguez Bonino. Ugyanakkor a felszabadítási teológia nem egységes.
Gutiérrez 1971-es, A felszabadítás teológiája: perspektívák című könyve alapozta meg az irányzatot. A perui szerzetes sokat tanult Európában és úgy érezte, hogy a klasszikus teológia nem reflektál Latin-Amerika sajátos viszonyaira, arra, hogy a lakosság 60 százaléka (akkor) szegénységben él, többségük ráadásul mélyszegénységben. Egyébiránt a szerzetes Európában beleásta magát a marxizmusba, a freudizmusba és az evolúciós pszichológiába is, és nagy hatással voltak rá kora modern (egyes esetekben progresszív) teológusai is (Henri de Lubac, Yves Congar, Marie Dominique Chenu, Christian Ducoq, Edward Schillebeeckx, Karl Rahner, Hans Küng, Johann Baptist Metz, stb.). A katolikus egyházban ez optimista kor volt: a hangsúly a modern világgal való párbeszédre helyeződött, folyt a katolikus-marxista párbeszéd.
Miközben elméleti szinten képzett akadémikusok fogalmazták meg a felszabadítás teológiáját, erősen, de nem egyformán befolyásolva a marxizmus által, aközben a latin-amerikai hétköznapokban az elmélet a szegények melletti kiállásban nyilvánult meg.
A marxista hatást 1984-ben helyesen elítélte a Vatikán Hittani Kongregációja (melynek prefektusa ekkor Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa volt), az álláspontok valamelyest finomodtak az irányzatot 1986-ban újra értékelő vatikáni dokumentumig.
Érthető módon, az érintett tömegeket nem az elméleti viták érdekelték.
Gutiérrez teológiája ugyanakkor, habár hatással volt rá a marxizmus, inkább európai-latin-amerikai párbeszéd volt, melyet erősen áthatott a népi vallásosság tapasztalata és a szociális érzékenység. Később is „politiko-pasztorálisnak”, majd csak „pasztorálisnak” hívja saját álláspontját. Ez jól tükröz egy helyén való „felszabadítási teológiát”, mely a lelkipásztori gyakorlatra összpontosít, és a hívek lelki felszabadulását szolgálja.
A felszabadítási teológia segítette a strukturális bűn (társadalmi bűn, szociális bűn) fogalmának ötvenes évek óta zajló kikristályosodását is. A fogalmat végül II. János Pál emelte be végleg a katolikus teológiába, és a katekizmus is használja, mely olyan társadalmi-intézményi-állami struktúrákra, gyakorlatokra utal, melyek bűnösek, és az egyén aligha tud ellenállni nekik (ha például a drogkartellek olyan gazdagok, hogy mindenkit megfenyegetve korrumpálnak az államigazgatásban, a bíróságon és a rendőrségben, akkor nem csak egyéni bűn, ha egy rendőr nem áll ellen az „ólom vagy ezüst” közti választásnak, hanem bűnös struktúrákat takar).
Ugyanakkor strukturális bűn nincs egyéni bűnök nélkül, ezért nem kezelhető valamiféle misztikus jelenségként, és azt is észben kell tartanunk, hogy mivel az ember bűnös lény a bűnbeesés óta, ezért valószínűleg véglegesen a strukturális bűnöktől sem tudunk megszabadulni a történelemben.
Gutiérrez egyes feszültségek ellenére egységben cselekedett az egyházi elöljárókkal és Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció XVI. Benedek által kinevezett korábbi vezetője 2011-ben (még kinevezés előtt) úgy nyilatkozott, hogy Gutiérrez a barátja, akinek a teológiája ortodox. (Gutiérrezt sosem ítélte el az egyház, de teológiája egyes pontjainak módosítását viszont kérte tőle.)
Nem így történt Boffal, aki nem pusztán a szegények lelki-társadalmi és akár politikai felkarolását értette felszabadítás alatt, hanem meg akart szabadulni az egyházi hierarchiától is, amit ósdinak és elnyomónak tartott – csakhogy a katolikus egyház nem lenne katolikus, ha megszűnne hierarchikusnak lenni és radikálisan átalakítani az egyházszerkezetét. Úgyszintén nem fogadható el azon felszabadítási teológusok törekvése, akik progresszív ideológiai reformot szeretnének megvalósítani az egyházban a felszabadításra hivatkozva. Boff mindent átpolitizált és természetesen a legtöbb kérdésben baloldali álláspontot foglalt el.
Amennyiben a felszabadítási teológia az egyház és az egész társadalom szegényekhez való fordulását segíti elő és hozzájárul a szegények társadalmi helyzetének javításához is, addig üdvös teológiai iskoláról van szó, mely az egyetemes teológia egyes tanításaira helyezi a hangsúlyt, kibontja őket jobban, és figyelmeztet a pasztorális gyakorlat fontosságára.
Elgondolkodtató, hogy a felszabadítási teológia prominensei hangsúlyozni szokták annak helyi mivoltát, hogy mindig egy adott régió igényeire dolgozzák ki azokat, akár még Latin-Amerikán belül is, amelynek nyomán felmerül a kérdés, hogy akkor miért is tekintsük azt egyetemes igényűnek; ha az a latin-amerikai problémák kezelésére volt hivatott, miért adoptáljuk Európában?
Nem fogadhatóak el viszont azok a felszabadítási teológiai törekvések, melyek teljesen át kívánják alakítani az egyházat, mint intézményt, esetleg annak tanítását is valamiféle utópikus egyenlőség vagy szabadság nevében; vagy amelyek élesen csak a szegényekre, esetleg más elnyomottként meghatározott csoportokra koncentrálnak (pl. amerikai fekete teológia, LMBTQ-ideológia, stb), figyelmen kívül hagyván, hogy a krisztusi örömhír mindenkinek szól, beleértve a középosztályt, a gazdagokat és a többségi társadalmat is. Emellett érdemes észben tartani, hogy végső soron (a strukturális bűnre vonatkozó kitétellel együtt) nem a rossz társadalom rontja meg az embereket, hanem a bűnös emberek alkotnak tökéletlen társadalmat, végső felszabadulás tehát a keresztény tanítás szerint halálunk után, a boldogító istenlátásban várhat ránk.
