Már a Kr. e. 5. századi görögöknél találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy az egyén két részre van osztva: az egyik a cselekvő, a másik az, aki figyeli a cselekvést.[1] A lelkiismeret eszerint egyfajta belső tanúként véleményez bennünket. A Pál apostol által használt szüneidészisz főnév éppen ezt az együttlátást fejezi ki: a lelkiismeret a cselekvésünk mellett áll és bírálja azt. Immanuel Kant belső ítélőszékről beszélt, amelyben a lelkiismeret az embert a kötelességére illetve kötelességszegésére emlékezteti.[2]
A lelkiismeret az ember néma szövetségese, ugyanakkor üldöző, ádáz ellenfele is: még a legelvetemültebb gonosztevő is megreszket a hangjára. Talán az öröm keresését leszámítva nincs is mélyebb emberi motiváció, mint a vádló lelkiismeret elhallgattatása.
A lelkiismeret olyan, mintha szüntelen magunkkal cipelnénk vádlónkat és bíránkat, aki minden alkalommal kellemetlen, lelki fájdalmat okozva jelzi, ha valamit rosszul tettünk, sőt, adott esetben akkor is jelez, ha nem tettünk semmit, vagyis mulasztottunk. C. G. Jung a lelkiismeret furdalását csendes kis hangnak nevezte, amely akkor szól, ha a lelkünkben valami elhangolódott. H. L. Mencken szerint ez a csendes kis hang egyenesen arra figyelmeztet, hogy valaki figyel bennünket. A lelkiismeret furdalása olyasfajta kellemetlenség, mint egy szálka a körmünk alatt, vagy mint a cipőnk talpába fúródott rajzszög: zavar, ingerel, felőröl bennünket és mihamarabb meg akarunk tőle szabadulni. Hogy ez a vágy olykor mennyire sürgető, arra jó példa a B kategóriás amerikai filmek visszatérő, meglehetősen idegesítő mozzanata, amikor az egyik szereplő a másikat szinte a másodperc törtrésze alatt biztosítja, hogy ami történt, nem az ő hibája („It’s not your fault!”). A tiszta lelkiismeret igénye egyidős az emberiség bukásával.
Azonban ha figyelembe vesszük a lehetőségeket, a tagadáson kívül mindössze három elképzelhető módja van annak, hogy a vádló lelkiismerettől megszabaduljunk, és ezek közül csak kettő magától értetődő. A harmadik a keresztény evangélium. A lelkiismeret vádjától való megszabadulás első módja az, ha megpróbálunk megfelelni a követeléseinek. Ez a moralizálás rögös ösvénye. Sokan indultak el ezen az úton és sokan találták járhatatlannak. Kierkegaard etikai stádiumnak nevezte az emberi létezésben azt az időszakot, amikor a lelkiismeret parancsának igyekszünk megfelelni. A Vagy-vagy[3] második felében a B. nevű jogtanácsos ezt az utat állítja szembe az esztétikai szférával, amelynek a csábítás mesterei, Don Juan és Faust az ikonjai. A moralizáló élet szimbóluma nem a csábítás, hanem a törvénytisztelő, hűséges házasság. De éppen Kierkegaard mutat rá, hogy ez a létmód előbb vagy utóbb kétségbeeséshez vezet, mégpedig azért, mert a lelkiismeretet lehetetlen megelégíteni. Egyszerűen túl sokat követel.
A lelkiismeret elhallgattatásának másik ismert módja az, amikor megpróbáljuk eltörölni a követelményrendszert, amelyre a lelkiismeretünk az ítéletében hivatkozik. A lelkiismeret ugyanis csak akkor tud jogosan vádolni, ha a vád megalapozott. A vád alapja mindig valamiféle törvény. A törvény kultúránként változhat ugyan, de ahogy C. S. Lewis Az emberiség felszámolása[4] című könyvében bizonyítja, valamiféle interkulturális stabilitás is jellemzi (Lewis nyolc területet sorol fel, ahol ez nyilvánvaló). Valamiféle törvény (tóra, nomosz, taó) tőlünk függetlenül is létezik. Az öntörvényűség határeset, hiszen két dologra is utalhat. Egyrészt jelenthet egy belső, de mégis egyetemes categoricus imperativust, amely még az istenérveket elvető Kant szerint is szükségessé teszi egy Törvényadó (Isten) tételezését. Ugyanakkor az öntörvényűség utalhat ennek az ellenkezőjére is, arra, hogy rákényszerítjük a lelkiismeretet döntéseink feltétlen helyeslésére. Ez valójában a törvény eltörlése.
A lelkiismeret bűntudatot és szégyent gerjesztő folyamatait sokan úgy fordítják meg, hogy lényegében megszüntetik a törvény követelését. A Pride mozgalmak végső soron ennek az eltörlésnek a mai példái, amikor korábban szégyellnivalónak tartott cselekvésmintákat büszkeséggel tűznek zászlóra.
Hasonló a pro-choice (abortuszpárti) aktivisták szándéka is, hogy a magzat megölésének vádját a reproduktív jogok melletti kiállássá fordítsák át. A vád ejtését úgy érik el, hogy a törvényt mint egy gúlát a feje tetejére állítják. Ennek az egyénre és a társadalomra gyakorolt demoralizáló hatásai beláthatatlanok, vegyük észre azonban ezekben a törekvésekben a lelkiismeret feloldására tett elemi vágyat. Ha nem tudunk megfelelni a lelkiismeretnek, máshogy kell megszabadulnunk tőle, és minél súlyosabb a lelkiismeret vádja, annál erőteljesebben jelentkezik az igény, hogy a morális térkép átrajzolásával szüntessük meg a vád alapját. Képtelenség hosszú távon együtt élni azzal, hogy elfajult[5] és gyilkos generáció tagjai vagyunk. A lelkiismeret ráadásul azt jelzi, hogy a bűn általános[6] és a gyökere mély.
A lelkiismeret elhallgattatásának fenti két útja magától értetődő: vagy megpróbálunk megfelelni a törvény követelésének, vagy a törvény követelését igyekszünk eltörölni. Vagy-vagy. Vagy A. vagy B. Vagy moralizálunk, vagy demoralizálunk. Vagy Calcuttai Teréz és Jordan Peterson rendje, vagy Szamoszi Epikurosz és Lakatos Márk kertje. Vagy, vagy. Ha végignézünk az emberi történelmen, vajon nem e kettő folyamatos küzdelmét látjuk? Moralizáló időszakokban igyekszünk megfelelni a lelkiismeretünknek, majd fellázadunk ellene és el akarjuk pusztítani a vádlót. Aztán amikor a törvénytelenség is élhetetlenné válik, bevetjük az ágyunkat, rendet csinálunk a szobánkban és elkezdjük újra a lelkiismeret kegyeit keresni. Hogy aztán megint kétségbeesetten állapítsuk meg: nem szabadulhatunk bíránktól.
Egy ilyen fordulóponton, amikor Athénben épp a sztoikusok vitáztak az epikureusokkal, megjelent egy keresztény rabbi és mindenkit meghökkentve azt mondta: az ítélet az által a férfi által lesz, akit Isten feltámasztott a halálból![7]
Ugyanez a rabbi, aki nem más, mint a farizeusi múlttal rendelkező tarzuszi Pál, maga is átélte a törvény vádló szerepét: ő is vádolt másokat, őt is vádolta a parancsolat. A Római levélben azt írja, hogy amikor megértette a tizedik parancs („Ne kívánd…”) követelésének lelki mélységét, az gyakorlatilag megölte őt. A lelkiismeret legyőzte és bizonyos értelemben kivégezte benne a farizeust. Hogy aztán Jézus Krisztus halála és feltámadása által éledjen újjá. A harmadik út ugyanis a keresztény evangélium, amelynek a szívében Jézus halála és feltámadása áll.[8] A keresztény evangélium nem magától értetődő, hanem a történelembe ékelődő megoldás, amely többek között a lelkiismeret problémáját oldja meg. A megoldás a következő. Isten emberré lesz, emberként magára veszi a vétkeinket, felviszi a keresztfára, ott elszenvedi a nekünk járó büntetést, feltámad a halálból annak jeleként, hogy a bűn kérdése tényleg rendezve van, majd azt hirdeti, hogy aki hisz benne, az bűnbocsánatot nyer. Az apostolok ezt úgy fogalmazták meg, hogy Jézus vére tisztára mossa a szívet és megszabadítja a lelkiismeret vádjától.[9] Elhallgattatja a lelkiismeretet, hiszen hiába igaz a vád, a büntetést már végrehajtották.
Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!
Ha hiszünk Jézusban, átmentünk az ítéleten a halálból az életre.[10] Ez a keresztény válasz a lelkiismeret problémájára. A keresztény nem azért keresztény, mert megpróbál megfelelni a lelkiismeretének, noha nem is hagyja azt figyelmen kívül. Istennek kedves életet akar élni, mégsem az engedelmesség által hallgattatja el a vádat, hanem Jézus vérével.[11] János apostol szerint hazudik, aki azt mondja, hogy nincs benne bűn, de aki megvallja a bűnét, azt Jézus Krisztus vére megtisztítja minden bűntől.[12]
A keresztény nem a törvény követelését törli el, hanem Krisztusra néz, aki betöltötte a törvényt és elszenvedte annak büntetését.
Nem kell moralizálnia, az pedig eszébe sem jut, hogy demoralizáljon, hiszen aki Krisztusban van, azon nincs többé ítélet.[13] Nem kell mentegetnie magát, és nem kell elpusztítania a törvényt, mert ismeri az evangéliumot. A valódi keresztény megtisztított lelkiismerettel áll Isten és emberek előtt. Hálából akar jó lenni.
[1] Richard Sorabji: Moral Conscience Through the Ages (Oxford: Oxford University Press, 2014), 12.
[2] Immanuel Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése (1785) (Raabe Klett, Budapest, 1998).
[3] Søren Kierkegaard: Vagy-vagy (Budapest: Osiris Kiadó, 2019).
[4] C. S. Lewis: Az emberiség felszámolása (Budapest: Harmat Kiadó, 2023).
[5] Az Újszövetség gyakori kifejezése, Jézus is használta: pl. Mt 17,17; Lk 9,41; ApCsel 2,40; Fil 2,15.
[6] Pál a Római levélben így ír erről: „Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. Nyitott sír a torkuk, nyelvükkel ámítanak, kígyóméreg az ajkukon; szájuk átokkal és keserűséggel van tele. Lábuk gyors a vérontásra, romlás és nyomorúság jár a nyomukban, és a békesség útját nem ismerik: Isten félelmével nem törődnek.” (Róm 3,12-18)
[7] ApCsel 17, 16-32.
[8] „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint” (1Kor 15,1-4)
[9] Pl. Zsid 10,22; 1Jn 1,7-10; 3,20;
[10] Jn 5,24
[11] Jel 12,9-11
[12] 1Jn 1,8
[13] Róm 8,1