Egy nyugtalanító bírósági ítélet: amikor a pluralizmus felszámolja önmagát

Van valami mélyen nyugtalanító abban, amikor egy bíróság nem csupán jogvitát rendez, hanem nyílt vita nélkül civilizációs alaptételeket jelöl ki. Az Európai Unió Bíróságának C-769/22. számú ítélete ilyen pillanat.

Van valami mélyen nyugtalanító abban, amikor egy bíróság nem csupán jogvitát rendez, hanem nyílt vita nélkül civilizációs alaptételeket jelöl ki. Az Európai Unió Bíróságának C-769/22. számú ítélete ilyen pillanat. A határozat szerint Magyarország megsértette az uniós jogot, mert a gyermekvédelmi törvény módosításai olyan tartalmakhoz való hozzáférést korlátoztak, amelyek a homoszexualitást, a nemváltást vagy a születési nemtől eltérő önazonosságot jelenítik meg vagy promotálják. A Bíróság ezt nem egyszerűen aránytalannak, hanem az emberi méltóságot, az egyenlőséget és az uniós alapértékeket sértő, „különösen súlyos” jogsértésnek minősítette. Sőt, első alkalommal külön Európai Unióról Szóló Szerződés 2. cikkének, vagyis az Unió alapvető értékeinek sérelmét is megállapította egy tagállammal szemben.

A modern antropológia szerint az ember identitása belülről kifelé nyilvánul meg, és a külső rendnek, mint a család, a társadalom, az állam, vagy éppen a jog, ehhez a belső önmeghatározáshoz kell igazodnia és ha addig valamiért nem igazodott, akkor át kell formálni.

Carl R. Truman ezt nevezte meg korszakunk egyik alapdrámájaként a Modern én felemelkedése és diadala című könyvében: a modern Nyugaton az „én” pszichologizálódott, a közösséget pedig kötelezte arra, hogy ezt az önértelmezést nyilvánosan elismerje. Ha ezt nem teszi, akkor „homofób, transzfób, gyűlölködő, megbélyegző, elnyomó”. Ez a döntés ennek a logikának szinte tankönyvi példája.

A Bíróság érvelésének egyik kulcsmondata az, hogy a magyar szabályozás abból a „premisszából” indul ki, hogy a gender-kérdést érintő tartalmak bármilyen megjelenítése önmagában káros lehet a gyermekre, és a Bíróság szerint ez „preferenciát” mutat egyes identitásokkal és orientációkkal szemben mások rovására. A döntés ebből azt a következtetést vonja le, hogy az állam nem hivatkozhat a gyermek legjobb érdekére, ha közben ilyen különbségtételt alkalmaz.

De éppen itt mutatkozik meg a probléma. A bíróság a semlegesség nyelvét használja, miközben valójában nem semleges. Mert a kérdés nem az, hogy védhetők-e a gyermekek az életkoruknak nem megfelelő szexuális tartalmaktól – ezt maga a Bíróság is elismeri. A kérdés az, hogy ki mondja meg, és milyen világnézeti alapon, hogy mi számít ártalmatlannak és mi számít egy olyan világnézeti-antropológiai állításnak, amelyet a családoknak és közösségeknek joguk van vitatni. Európa a keresztyén világnézeti alapon, erkölcseit a keresztyénségből levezetve épült fel és lett az, amit jelenleg is mind a keresztyének mind a nem keresztyének élveznek, talán követendőnek is tartanak. (Erről ír Tom Holland történész a Keresztyén Világ című könyvében). A bíróság egy új ideológia mentén önkényesen szembefordul ezzel az örökséggel.

A döntés burkolt axiómája az, hogy a homoszexualitás és a genderidentitás modern nyilvános keretezése egyszerűen az emberi sokféleség semleges leírása, sőt az a gyermek jólétét mindenképp szolgálja, ha ilyen tartalomnak van kitéve. Ha ezt valaki nem így látja, hanem azt mondja: „ez vitatható erkölcsi és antropológiai állítás és az én közösségem (országom) más állásponton van”, akkor a Bíróság jogerős ítélete szerint ő már a pluralizmus ellenfelévé válik.

A bíróság tehát a pluralizmusra hivatkozva törvényen kívülre helyezte a mainstreamtől eltérő véleményt.

A Bíróság ráadásul külön hangsúlyozta, hogy Magyarország nem hivatkozhat a „nemzeti identitására” sem, ha az általa megjelölt uniós értékeket sértő szabályozást alkot. Ez jogilag konzisztens lehet az uniós rend saját logikáján belül, de politikafilozófiai értelemben rendkívül súlyos állítás: azt jelenti, hogy az EU már nem egyszerűen gazdasági és jogi együttműködés, hanem egyre nyíltabban morális-antropológiai (vallási) közösség is, amely meghatározza, mi számít legitim emberképnek a nyilvános térben.

Truman egyik legerősebb felismerése az, hogy a modern ember az identitását nem egyszerűen magánügyként éli meg. A belső érzés társadalmi elismerést követel. Innen rövid az út ahhoz, hogy az el nem ismerés ne egyszerűen tévedésnek, hanem erőszaknak tűnjék. Ebben a keretben a szülő, aki óvni akarja a gyermekét bizonyos tartalmaktól, nem felelős nevelőnek, hanem elnyomó figurának látszik. A nemzet, amely az iskolai és médiatartalmak ügyében visszafogottságot kér, nem szuverén közösségnek, hanem stigmatizáló gépezetnek minősül.

Lehet vitatni a magyar törvény egyes elemeit. Lehet arról beszélni, hogy a szövegezés pontatlan volt-e, a végrehajtás arányos volt-e, vagy összemosta-e a gyermekvédelmet olyan kommunikációs elemekkel, amelyek félreértésekre adtak okot. De a mostani ítélet tágabb jelentősége azon túl van, hogy egy konkrét jogszabály jó vagy rossz volt-e. A precedens azt üzeni, hogy az európai intézményi rend nem elégszik meg azzal, hogy megtiltsa a tényleges bántalmazást vagy jogfosztást; azt is egyre inkább meghatározza, hogy a tagállamok milyen nyelven beszélhetnek emberről, szexualitásról, családról és nevelésről.

A keresztyén válasznak most határozottnak és igaznak kell lennie. Igaznak, mert nem engedhetjük át a valóság nyelvét egy olyan ideológiának, amely egyfajta homályos „tudományos” köntösbe öltözik. És határozottnak, mert sok nemzeti egyház ezt az ideológiai harcot teljesen elvesztette, sőt behódolt neki.

Ezért ezt az ítéletet nem egyszerűen Magyarország elmarasztalásának látom, hanem egy új európai alkotmányos ösztön megnyilvánulásának: annak az ösztönnek, amely a történelmi keresztyén antropológia maradványait is fokozatosan illegitimnek akarja minősíteni a közéletben. A tét tehát nagyobb, mint egy per. A kérdés az, maradhat-e Európa olyan hely, ahol a teremtés rendjére hivatkozó ember, vagy épp ország, még nem számít közveszélyes barbárnak.