Erősödő antiszemita erőszak Nyugat-Európában: tanulságok és figyelmeztetések Magyarország számára

Wael Taji Miller elemzését eredeti, angol nyelven ide kattintva olvashatod. Az alábbiakban a magyar fordítást közöljük.

Múlt hét szerdán London zsidó közösségét ismét megrázta az antiszemita erőszak egy különösen súlyos és megdöbbentő esete. Essa Suleiman, egy 45 éves, szomáliai származású brit állampolgár elment Észak-London Golder’s Green nevű városrészébe, amelyet a londoniak a fővárosi zsidó élet egyik legfontosabb központjaként ismernek, majd amikor két zsidó férfit talált az utcán, gyilkos szándékkal rájuk támadt, és megkéselte őket. Suleimant gyilkossági kísérlet miatt letartóztatták, a brit rendőrség pedig az esetet azóta belföldi terrorcselekményként minősítette. Szerencsére mindkét áldozat túlélte a támadást; kórházba szállították őket, és remélhetőleg hamarosan felépülnek.

Innen, Budapest zsidónegyedéből írva különösen feltűnő, mennyire távolinak tűnnek az ilyen események a körülöttem élő közösség számára. Pedig az efféle rettenetes antiszemita erőszakcselekmények egyáltalán nem ritkák. Sajnos egy dologban biztosak lehetünk: az április 29-i támadás talán a legfrissebb ilyen eset, de aligha lesz az utolsó. Ennek ellenére éppen az elkövető, vagyis Essa Suleiman vizsgálata révén sokat tanulhatunk arról, milyen természetű ez az erőszakmintázat.

A 45 éves Suleiman gyermekként érkezett Nagy-Britanniába Szomáliából, majd később brit állampolgárságot szerzett. Brit állami iskolákban nevelkedett, és a brit közintézmények nyújtotta előnyökből is részesült. A támadást megelőzően azonban államilag finanszírozott szálláson élt, amelyet pszichiátriai kezelésből kikerülő emberek számára tartanak fenn. Az ilyen körülmények rendszerint hosszú és mélyen terhelt személyes történetekkel járnak együtt: mentális betegségek, kábítószer-használat és tartós munkanélküliség egyaránt gyakoriak ebben a közegben.

E terrorcselekmény megértése szempontjából talán mindennél fontosabb az a tény, hogy Suleiman napja nem egy dokumentált, zsidók meggyilkolására irányuló tervvel kezdődött.

Lehetséges, hogy ilyen terv létezett, de a rendelkezésre álló tények ezt nem bizonyítják egyértelműen. Ami viszont bizonyos: Suleiman aznap reggel először többször is telefonált egy korábbi barátjának, egy muszlim férfinak, majd fel is kereste őt London egy egészen más részén, Southwarkban. Miután bejutott régi barátja házába, megpróbálta megölni: felsőtestén szúrta meg, az áldozat azonban elhárította a támadást, majd egy közeli kórházba menekült. Csak ezt az első, sikertelen gyilkossági kísérletet követően szállt tömegközlekedésre, hogy London legismertebb és legjelentősebb zsidó negyedébe menjen, immár nyilvánvalóan azzal az eltökéltséggel, hogy az útjába kerülő zsidók életét kioltsa.

Ez az eset arra világít rá, hogy a nyugat-európai antiszemita erőszak gyakran nem annyira világosan célirányos, mint ahogyan azt elképzelnénk.

Sokkal inkább egy olyan mintázatról van szó, amelyben muszlim hátterű, erőszakos és instabil személyek eljutnak a teljes összeomlásig – legyen az pszichológiai, anyagi, büntetőjogi vagy bizonyos esetekben akár romantikus természetű -, majd átlépnek egyfajta „visszafordíthatatlan ponton”. Amikor idáig jutnak, megmaradt akaraterejüket egy konkrét, nyíltan megfogalmazott cél szolgálatába állítják; talán ez az egyetlen cél, amely életüknek azon a pontján még megmaradt számukra: annyi zsidó civilt megsebezni vagy megölni, amennyit csak lehetséges.

Suleiman élete valószínűleg nem volt könnyű.

Ma a muszlim többségű országokból érkező menekültekre és bevándorlókra az elmúlt tizenegy év „refugees welcome” politikáinak és a bőkezű jóléti juttatásoknak a fényében tekintünk. Ritkábban gondolunk arra, milyen nehézségekkel szembesülhetett egy szomáliai muszlim gyermek vagy család, amikor az 1990-es években Londonba érkezett. Egy olyan korszakban, amikor az intézmények még működtek, és a társadalomnak még volt valamiféle koherens önazonossága. Egy iszlám, részben írástudatlan, klánalapú társadalomból átlépni egy nagyvárosi, meritokratikus urbánus közegbe korántsem egyszerű feladat. Suleiman kórházi múltja és a támadás előtti lakhatási helyzete alapján igen valószínűnek tűnik, hogy ő és talán családtagjai is képtelenek voltak zökkenőmentesen beilleszkedni új, befogadó hazájuk életébe, és valahol félúton rekedtek a szomáliai klánvilág és a brit nagyvárosi élet között húzódó kulturális szakadékban.

Suleiman és a hozzá hasonlók szekularizált, keresztény európai életformához való alkalmazkodásának teljes kudarca semmiféle mentséget nem jelent az általa elkövetett gyalázatos tettekre. Bizonyos tényeket azonban feltár. Ezek közül az egyik az, hogy egy meghatározott kulturális és vallási háttérből érkező egyes személyek esetében, ha az élet nem a személyes várakozásoknak megfelelően alakul, az első ösztönös válasz vagy kísértés az lehet, hogy bosszút álljanak a világon, mégpedig úgy, hogy gyilkos erőszakot követnek el a legközelebbi fellelhető zsidó ember ellen. Ez azt jelenti, hogy ha a fejlett országok továbbra is befogadnak menekültként vagy illegális migránsként ilyen hátterű embereket, és közülük egyesek „failure to launch” szindrómába süllyednek, akkor a határigazgatás e kudarca nyomán nagy valószínűséggel a zsidó személyek és közösségek fogják viselni a következményeket.

Egy másik, itt kristálytisztán kirajzolódó tény, hogy a „mágikus talaj” elmélete – vagyis az a feltevés, hogy valakit elegendő ősei törzsi társadalmi közegéből, Szomáliából vagy Afganisztánból egyszerűen áthelyezni keresztény Európába – nem igaz. Ezen utópisztikus elmélet hívei, akik szerint az európai földre befogadott migránsokból és menekültekből akár a következő Neumann János vagy Erdős Pál is lehet, történetileg elmulasztották figyelembe venni elemzéseikben a kulturális közelség tényét: vagyis azt, mekkora távolság választja el a bevándorló kultúráját attól a kultúrától, amely az új környezetében meghatározó. A kulturális közelség fogalmát, amelyről Guy Dampier, a Prosperity Institute munkatársa és Kristen Ziccarelli, az America First Policy Institute kutatója egy megjelenés előtt álló tanulmányban írnak – olyan mérőszámként kell értenünk, amelynek jelentőségét a Suleimant és családját az 1990-es években befogadó brit bevándorlási hatóságok nem ismerték fel. Ha akkoriban ezt olyan világosan értették volna, ahogyan ma már érthető, sem a Golder’s Green-i támadás, sem az általa London zsidó közösségére rótt kollektív szenvedés nem történt volna meg.

Magyarországon Magyar Péter ebben a hónapban hivatalba lépő Tisza-kormánya ígéretet tett arra, hogy a migráció ügyében keményvonalas álláspontot képvisel, összhangban az előző Fidesz-kormány által kijelölt iránnyal – olyan iránnyal, amellyel ma már számos európai ország, még Nyugaton is, egyre inkább rokonszenvezik. Amint azt 2025-ös tanulmányunkban, a „Migráció és etika – Egy keresztény bevándorláspolitika axiómái” című munkában bemutattuk, olyan országok baloldali kormányai, mint Dánia, hallgatólagosan és nyíltan is elismerték a 2015-ös migrációs konszenzus fenntarthatatlanságát: azt a konszenzust, amely a menekülteket feltétel nélkül befogadta, miközben a keresztény Európában való jelenlétükből fakadó minden nehézséget puszta „átmeneti problémaként” söpört félre vagy jelentéktelenített el. Magyarország új kormányának feladata lesz gondoskodni arról, hogy azok a zsidók, akikkel Budapest VII. kerületében együtt élek és kenyeret török, ne találják magukat szembe olyan külföldiekkel, akik személyes életkudarcaikat elegendő indoknak tekintik arra, hogy antiszemita terrorerőszaknak szenteljék magukat.