Egy hosszabb menetelés első lépései: miért fontos Lannert Judit kinevezése

Szellemi harc zajlik a szemünk előtt, csak épp nem látjuk azt a politikától. Szellemi harc alatt nem muszáj vallásos valóságot érteni; az ideák ütközése éppolyan világos. Politika alatt pedig alapvetően az érzelmeink és percepciónk által dominált, vélt valóságot értem.

Lannert Judit kinevezése ezt jelenleg megtestesíti. A gyermek- és oktatásügyi miniszter kinevezése mögött egy olyan ideológia és annak reflexei húzódnak meg, amely szellemtörténetileg ismert, bár nyíltan soha nem beszélne magáról, és amely rendkívül stratégikus: a jövőre való tekintettel tervez, és alapvető módon próbálja a társadalmat formálni, méghozzá a gyermekek átnevelésével. Nemcsak rövid, hanem maradandó távlatokban gondolkodik.

A katolikus hátterű miniszter lehetősége nem véletlenül lett kiszivárogtatva: ez kulcspozíciónak számít a jövő szempontjából. A gyermekek nevelése, iskolai tanítása nem lehet olyan kézben, amely nem kész arra, hogy ideológiailag teljesen új nemzedéket neveljen – ez a felismerés egyértelműen ott volt és van a politikai gondolkodásban.

Antonio Gramsci (1891–1937) olasz marxista gondolkodó arról írt, hogy a hatalomgyakorlás nemcsak a törvények kényszerítő erejével történhet, hanem úgy is, hogy egy világnézetet alapvetőnek, természetesnek, magától értetődőnek tüntetnek fel.

Így a kulturális hegemónia elérhetővé válik bármilyen közvetlen állami kényszer alkalmazása nélkül is – gondolta Gramsci.

Az olasz marxista felismerte, hogy a meghatározó világnézet Európában, amely az emberek gondolkodásának alapja volt, még ha nem is mindig hittek benne, évszázadok alatt maga a keresztyénség lett – erre épült fel a nyugat. A keresztyénség határozta meg, mit gondolunk a családról, a szexualitásról, a nemekről, a hatalomról stb. Ő radikálisan szakítani akart a keresztény hegemónia társadalomformáló szerepével és egy új világot akart építeni sok más emberrel együtt. Kidolgozta azt a stratégiát, amelyet láthatóan a követői, szellemi gyermekei meg is valósítottak pár évtized alatt: el kell foglalni a kultúrát formáló intézményeket.

Egy politikai-ideológiai tábor akkor tud tartósan győzni, ha megszerzi azokat az intézményeket, amelyek az emberek gondolkodását formálják: az iskolákat, a médiát (így máris érthetővé válik a streamingek kínálatában lévő „sokszínűség”), a színházakat, a kulturális intézményeket, az értelmiségi közeget, amelyek aztán nagy tömegekre hatással vannak. Nem elég a kormányzati hatalom; a közgondolkodást is alakítani kell, hogy egy adott emberkép, értékrend, ideológia „normálisnak” hasson.

Ezért olyan fontos az oktatás és a gyermeknevelés terepe. Ez az a terület, ahol még azokat az „előző korból” való maradványokat, amelyek nem felelnek meg a kultúrmarxizmus ideáinak, gyökerestől ki lehet irtani. Vannak egyértelmű frontvonalak, ahol nem lepődnék meg, ha azonnali lépések is születnének az iskolai curriculumban, „érzékenyítés” néven. Mi a családok szerepe? Vannak-e születéstől adott (kapott) nemi szerepek, amelyekben jó kiteljesedni, vagy ezt csak a csúnya elnyomók állítják? Mit kell gondolni az élet szentségéről? Vagy épp az önrendelkezést kell sulykolni, mint ami igazán fontos? Ezek mind olyan témák, amelyek elsődlegesen érintettek az átnevelésben, mert a legegyértelműbben függenek a világnézeti diszpozícióktól. Ha valaki keresztyén, akár kulturálisan is, akkor világosak a válaszai; ha valaki nem keresztyén, akkor számára is egyértelműek ezekre a válaszok.

Egyet azonban jó lenne elfelejteni: nincs olyan ember, aki ezeket a kérdéseket „semleges” pozícióból meg tudná ítélni. Semleges pozíció nem létezik. Semleges kormányzás, törvényhozás nem létezik. Ezt pontosan tudták azok is, akik az oktatási miniszter személyét nem akarták csak úgy elengedni.

Szellemi harcot vívnak előttünk a politika eszközeivel. És látni kell: jól csinálják.

Kulcspozíciót foglaltak el. Olyan pozíciót, amellyel szemben az egyén, a szülő nehezen fog tudni védekezni, hiszen ha egy gyerek csak napi nyolc órát tölt az iskolában, és ott már elkezdik a kötelező világnézeti dekonstrukciót, azzal már nehéz lesz a szülőknek megküzdeniük a gyermekkel töltött lényegesen kevesebb időben.

Az egyháznak résen kell lennie, hogy legalább az ő kezében lévő intézményekbe ne szivároghasson be olyan ideológia, amely belülről akarná lebontani azt, amit ő a világról állít, és jónak gondol.

A keresztyéneknek fel kell ébredniük, hogy itt komoly csata folyik, amely nem marad kívül az ő falaikon sem.

Egy veszélyes modern ideológia és annak alapvetései be akarnak férkőzni a fejekbe, a gyermekek fejébe, a következő generáció fejébe, lerombolva mindazt, amire egyébként maga Európa is épült, még ha az már nem is számít sokaknak, hogy ezek az Örök Isten rendelései.