Szívhangrendelet – Mit gondolna, mit mondana, mit tenne Jézus?

Nem várt fordulatot hozott a nagy tekintélyű református püspök, Hegedűs Lóránt fiának miniszteri meghallgatása az egészségügyi miniszteri pozícióra. Hegedűs Zsolt egyik oldalról az „(orvos)szakma megerőszakolásának” nevezte a szívhangrendeletet, és kritizálta meghozatalának módját, a társadalmi egyeztetést hiányolva – ugyanakkor nyilvánosan deklarálta keresztény hitét, azt az objektív erkölcsi mércét állítva fel saját magának a jövőre nézve, hogy azt kell gondolnia, azt kell mondania, és azt kell tennie ezzel a kérdéssel kapcsolatban (is!), mint Jézus. Az azóta megválasztott TISZA-miniszter ma azzal borzolta a keresztények kedélyeit, hogy a szívhangrendelet „hazugságra épülő rendeletnek” nevezte.

A kérdés tehát adott: mit gondolna, mit mondana, mit tenne a Megváltónk? De először vizsgáljuk meg a miniszter első két állítását.

„A szakma megerőszakolása” – Valóban orvosi kérdés-e az abortusz?

Hegedűs Zsolt a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának az elnöke volt, amikor Magyarországon az Orbán-kormány 2022-ben kötelezővé tette, hogy az abortusz előtt az anya meghallgassa gyermeke szívhangját, tekintettel arra, hogy nem egy húscsomónak, hanem dobogó szívvel rendelkező gyermekének az abortálását kérvényezi. Amennyiben az anya továbbra is fenntartotta álláspontját, az abortuszt kérésének megfelelően elvégezték. A rendelet ma is hatályos.

A miniszter ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy „a politika megerőszakolta” a szakmát. Ehhez azonban egy nagyon fontos kritériumnak kell teljesülnie: hogy az abortusz orvosszakmai kérdés legyen.

Az abortusz azonban nem orvosszakmai kérdés, többek között az orvostudománynak az Orvosi lexikonban (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972) közölt definíciója szerint sem: „Az orvostudomány elméleti és gyakorlati tudomány, amely az egészséges és kóros életjelenségeket vizsgálja az ember egészségének megőrzése, testi és szellemi erőinek fejlesztése, betegségeinek gyógyítása és hosszú, aktív életének biztosítása érdekében.”

Bár a mai kultúrában – amelyben az abortusszal akár már dicsekednek is Amerikában – elképzelhető, hogy betegségként aposztrofálják a magzatot, vagy az emberi test „jóindulatú” tumoraként tekintenek rá, ezt a hozzáállást őszintén nem feltételezem Hegedűs Zsoltról. Fontos: a magzat nem része az anyának, hanem csupán benne él és fejlődik. Ő egy külön személy, külön páciens. Az abortusz nem az anya kezelése, hiszen nem az ő kóros életjelenségét gyógyítják, se nem a magzaté, hiszen valakit megölni nem gyógyítás.

Korábban evidens volt, hogy a magzat ember, ezért számított több ezer évig elfogadhatatlan erkölcsi és orvosszakmai véteknek az abortusz, amelyet az orvosok a mindenki által ismert hippokratészi esküben ítéltek el egészen a XX. századig.

Az ok egyszerű: semmilyen olyan természettudományos eredmény nem került napvilágra mind a mai napig, amely megcáfolná azt az állítást, hogy az emberi élet a fogantatás pillanatában kezdődik. De ha nem a természettudomány valamely fejleménye miatt, akkor mi miatt váltak hűtlenné több ezer éves esküjükhöz az abortuszt támogató orvosok?

A szexuális forradalom öröksége és a lezárhatatlan vita

A XX. századi szexuális forradalom állandó témája lett az abortusz. A feministák szerint a terhesség egyenlőtlen terhet ró a nőkre a szexualitás terén, ezért a valóban teljes férfi–női egyenjogúsághoz szükséges megteremteni annak a lehetőségét, hogy a nem kívánt következményt (más néven a gyermeket) eliminálják, amennyiben ezt kérvényezik a nők.

A liberálisok ezért igyekeznek mindig női szabadságjogi kérdésként keretezni az abortuszt, és megtenni mindent, hogy csak egyvalamiről ne essen szó: mikor kezdődik az emberi élet, ember-e az abortálni kívánt magzat. Ha ez a kérdés felmerül, a feminista-liberális válasz mindig egyszerű: hangosabban és addig kiáltani, hogy „az én testem, az én döntésem”, illetve hogy a férfiak „takarodjanak a méhükből”, amíg nem győznek.

Ezek alapján érthető, hogy az elmúlt évszázad egyik legmeghatározóbb morálfilozófusa, Alasdair MacIntyre miért a következőképpen vélekedik az abortuszvitáról Az erény nyomában című művében: „A kortárs erkölcsi megnyilatkozás legfeltűnőbb vonása, hogy nagyrészt az egyet nem értés kifejezésére szolgál. Azoknak a vitáknak pedig, amelyekben e nézeteltérések kifejezésre jutnak, a lezárhatatlanság a legfeltűnőbb vonásuk” (Budapest, Osiris, 1999, 19).

Samuel Huntington nyomán fogalmazva: az abortuszkérdés zéróösszegű játszma. Ha elismerjük, hogy a magzat ember, akkor megilleti az élethez való jog, amelyet nem korlátozhat az anya önrendelkezési joga. Ha viszont nem ismerjük el a magzatot emberi lénynek, onnantól kezdve egy értékrendileg és logikailag soha nem rendezett pragmatikus egyezkedés indul „valamiről”, aminek a létével kapcsolatban nincs konszenzus. Valójában a kérdés elvi alapon feloldhatatlan: vagy ember a gyermek, és akkor nem lehetséges az abortusz semmilyen formája, vagy nem emberi lény, és akkor tárgyként, az anya ingóságaként kezelhető ez a „valami”.

Az abortuszpártiak számára ez a „valami” olyasmi lehet, ahogy a nácik nevezték a genetikai rendellenességgel született embereket, akiket eutanáziára küldtek: Dasein ohne Leben – létezés élet nélkül, „szellemek, akarat, képzelet és érzések nélkül”. Az mindenesetre egyértelmű, hogy jelenleg a szexuális kultúra formálja a közvélekedést az abortuszkérdésről, nem pedig a természettudomány, és végképp nem az orvosszakma.

A társadalmi egyeztetés feltétele

Egy szó, mint száz: amikor a miniszter társadalmi egyeztetést javasol, nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a fenti, a nyugati társadalmakat leginkább polarizáló ügyet feloldja. Ehhez minden kereszténynek őszintén a legnagyobb támogatást kell megadnia, hogy a miniszter hithűen tudjon eljárni.

Ahhoz azonban, hogy a társadalmi egyeztetés felvetése ne válhasson üres frázissá és lózungok lebegtetésévé, szükséges egy dolog. Amennyiben az Egészségügyi Minisztérium komolyan azt gondolja, hogy az abortusz kérdése orvosszakmai kérdés, és így pusztán természettudományosan megragadható probléma (amely utóbbi állítást magam is osztom), akkor a társadalmi egyeztetés során nyilvánosan nevezze meg, hogy a méhben zajló embrionális fejlődés mely pontjától tartja embernek, gyermeknek és állampolgárnak a magzatot. Ez praktikusan is fontos: mikortól szükséges például Gyurkó Szilviának a gyermekvédelem keretein belül foglalkoznia a magzati korban lévő gyermekekkel?

De mit tenne Jézus?

A Szentírás válasza egyértelmű és egyszerű. Mielőtt azonban erre rápillantanánk, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Jézus támogatta volna a rabszolgatartást pusztán azért, mert az emberek évezredeken és civilizációkon átívelően támogatták? Jézus az élére állt volna az antiszemita politikának pusztán azért, mert a zsidóüldözés több ezer éven keresztül bevett volt Nyugaton? Nem.

Ez azért van, mert ahogy Jézus mondta: „a Fiú semmi mást nem tehet, csak azt, amit az Atya” (Jn 5,19).

János apostol első leveléből pedig tudjuk: tanítványainak úgy kell élniük, ahogy Ő élt (1Jn 2,3–6). Ezúttal nincs hely arra, hogy kifejtsem – talán egy következő cikkben majd megteszem –, miért annyira eretnek az a szekuláris, de sajnos populáris felfogás, amely szerint keresztény emberként kerülhetünk olyan pozícióba, ahol nem azt kell cselekednünk, amivel Isten igazságát képviseljük.

Protestáns, de katolikusbarát keresztényként II. (Szent) János Pál pápa iránymutatása jut eszembe: „Ez a feladat különösen is terheli a közügyek felelőseit. Nekik, akik a közjó és az ember szolgálatára hivatottak, az a kötelességük, hogy bátor döntéseket hozzanak az élet javára, főként a törvényhozásban. Egy demokratikus államban, ahol a törvények és döntések sokak egyetértésén alapulnak, a hatalommal fölruházott egyénekben meggyöngülhet a személyes felelősség érzése. Erről azonban senki soha le nem mondhat, főként, ha törvényhozó vagy döntési mandátuma van, melyért felelőssé teszi Isten, a saját lelkiismerete és az egész társadalom előtt, ha az igazi közjó ellen hozott egy döntést” (Evangelium Vitae, 90. pont, 1995.).

Egy katolikus pap barátom szavaival élve: a lelkiismeret aszketikus, mert megtenni a jót önmagáért kell, és nem valamilyen külső jutalomért. Tehát akkor is meg kell tenni, ha elutasítottságot és fájdalmat hoz az életünkbe.

És az élet védelme lehet a legnagyobb jó, amit egy ember megtehet életében. Jézus maga az Élet. A magzati korban lévő gyermekek életének védelme, Jézus Krisztus lényének a védelme.

Bízom benne, és szeretettel remélem, hogy a miniszter azt fogja gondolni, mondani és tenni, amit Jézus tenne. Azt gondolná, hogy a Mennyei Atyánk már az anyaméhben formál minket (Zsolt 139,13–16). Elmondaná, hogy meg kell védeni azokat, akiknek még nincs hangjuk (Péld 31,8–9). És azt cselekedné, ami az Atyának kedves: minden olyan szabályozást életben tart, amely a magzati és gyermeki életet hivatott védelmezni (Jer 22,3).

Ha így jár el, minden kereszténynek kötelessége ebben aktívan és hangosan támogatni őt. Ha nem, lelke rajta. „Vigyázzatok, nehogy egyet is megvessetek e kicsinyek közül” (Mt 18,10). Mai megszólalása még nem ölte meg a keresztények reményét, de súlyos sebet ejtett rajta.

dr. Giró-Szász Áron, a szerző az Axioma Központ elnöke