Az abortusz minden bizonnyal a modernitás leviatánjai közé tartozik. Olyan vita, ami Magyarországon legalább 1956, azaz legalizálása óta zajlik, de nyilvánvaló, ha más mederben és más hangsúllyal is, de az egész modernitáson és posztmodernitáson végighúzódik.

Alasdair Macintyre 1981-ben a következő megállapítást tette korunk erkölcsi vitáival kapcsolatban, melyeknek az abortuszvita kétségkívül a részét képezi: „A kortárs erkölcsi megnyilatkozás legfeltűnőbb vonása, hogy nagyrészt az egyet nem értés kifejezésére szolgál. Azoknak a vitáknak pedig, amelyekben e nézeteltérések kifejezésre jutnak, a lezárhatatlanság a legfeltűnőbb vonásuk.”

Macintyre úgy folytatja: „Nem pusztán azt értem ezen, hogy az ilyen viták egyre csak folytatódnak – bár ez is igaz –, hanem azt is, hogy nyilvánvalóan nem juthatnak nyugvópontra.” A professzor azzal a súlyos következtetéssel fejezi be, hogy felhívja a figyelmünket:

„úgy látszik tehát, kultúránkban racionálisan nem biztosítható erkölcsi egyetértés”.

Valóban, az iménti idézet már több mint 40 évvel ezelőtt kijelölte kulturális kontextusunk és realitásunk határait, és a helyzet az, hogy 2024-ben kijelenthetjük: Alasdair Macintyre-nek igaza volt, és van.

Ezen a ponton a legkézenfekvőbb kérdés egyszerűen az, hogy: „Miért?” Miért feloldatlan és talán feloldhatatlan az abortuszkérdés? Előadásom azzal kapcsolatban próbál gondolatot ébreszteni, hogy – ha nem is kimerítő jelleggel, de – milyen figyelemre, ha nem is tiszteletre méltó fejlemények és gondolatok voltak azok, melyek kialakították azt a világot, ahol az abortuszkérdés a feloldhatatlanság és a Szomorúság Ingoványába ragadt. 

Kezdjük a klasszikusokkal, nézzük először a természettudomány oldaláról, hogy ember-e a magzat! Egy ilyen technológiai fejlettségi szintre lépett társadalomban az emberi élet kezdetének meghatározása nem kellene, hogy problémát okozzon a természettudomány számára. Az igazság az, hogy nem is okoz. A modern redukcionista emberi fejlődéselmélet erre a kérdésre nyilvánvalóan egyértelmű választ tud adni. A tény, hogy egy megtermékenyített petesejt minden szükséges genetikai információval rendelkezik, amely a felnőtt egyeddé válásához szükséges, vitathatatlan. Minden további biológia alapú szkepszis a magzat emberlétéről, mely a tápanyagról, oxigénről, ráutaltságról stb. szól, logikailag egyszerűen cáfolható.

Itt jöhetnek viszont képbe a természettudományon túlmutató kérdések, mint hogy mit is jelent embernek lenni, és hogy helytelen-e megölni a gyermeket az anyaméhben. Az ezekről szóló diskurzus feloldhatatlanságának megértéshez kormányozzuk magunkat a felvilágosodáshoz és evezzünk látszólag idegen vizekre, miközben segítségül hívom Samuel Gregg katolikus morálfilozófus gondolatait. Dr. Gregg A hit, értelem és a nyugati civilizációjáért folytatott küzdelem című művében így fogalmaz: „A felvilágosodás egyes gondolkodói a fejlődést úgy értelmezték, mint az emberek és tárgyak hasznosságának a fokozását a boldogság összértéknek növelése érdekében. Felfogásuk szerint a boldogság az élvezetek legmagasabb szintje és a fájdalom minél kisebb mértéke. (…) Mások úgy értelmezték a fejlődést, mint bármi, ami elősegíti a természet – beleértve az emberi természet – ember által történő meghódítását. A legtöbb felvilágosodás kori gondolkodó számára a haladást ezeknek az összessége képezte.”

Azt gondolom, nem kíván különösebb intellektuális megerőltetést, hogy felismerjük benne a modern ember, vagy Carl Truman presbiteriánus gondolkodó kifejezését követve „a modern én” progresszió- vagy boldogságfelfogását. Ugyanakkor, míg az említett, progresszióról szóló tétel világnézeti alapú, a természettudomány a természeti jelenségek objektív vizsgálatáról szól, így semmi sem kellene, hogy meggátolja a tudományt abban, hogy empirikus vizsgálat által megállapítsa azt a természettudományos tényt, hogy a magzat ember és a filozófiát segítségül hívva megállapítsa, hogy

az ember megölése helytelen.

Csakhogy a 19. század végén megjelent egy új világkép, az úgynevezett szcientizmus, mely a 20. század első harmadában indult virágzásnak, és maga alá gyűrte a nyugati tudományos világ nagy részét.

A szcientizmus mint világkép vagy legalábbis, mint valamilyen jelenség elsősorban annyit jelent, hogy a tudományos módszer, szigorúbban véve pedig a formális és természettudományos módszer a bármiről és mindenről szerzett tudás egyetlen forrása. A figyelmetlen szemlélőnek ártalmatlannak tűnhet ez a tétel, pedig valójában súlyos veszélyekkel terhelt. A szcientizmus ugyanis kizár minden olyan vizsgálódási módszert az igazság keresésére nézve, mint példádul a morálfilozófia. Megjegyzem, híres ellentmondás ez, hiszen a szcientizmus fenti állítása, miszerint a tudás egyetlen forrása a természettudományos módszer, nem igazolható természettudományos módszerrel, ezt pedig a logika tudománya öncáfoló premisszán nyugvó állításnak nevezi.

De mi is az elhangzottak következménye? Hol érnek össze a szálak? Mi a kapcsolata a szcientizmusnak, a felvilágosodás korából eredő progresszió-szemléletnek és annak, hogy mit gondolunk a magzat emberlétéről és megölésének morális vetületéről?

A szcientizmus-kór, illetve a felvilágosodás kora óta domináns progresszió-felfogás házassága egy olyan, talán leginkább korszellemnek nevezhető képződményt hozott létre, melyben a fejlődés egyenlő a személyes boldogsággal, a tudomány feladata, hogy ezt akár a természet leigázásával is megteremtse, és melyben a morálfilozófia nem kap szerepet, hiszen nem lévén természettudomány, nem alkalmas az igazság megismerésére. Egy ilyen világban az abortuszvita a következőképpen jelenik meg. Bár vannak természettudományos érvek amellett, hogy a magzat ember, ezt nem állíthatjuk kétséget kizáróan, hiszen lehetnek más ismérvei is az emberlétnek, de ezekkel nem tudunk foglalkozni, mivel ezek már túlmutatnak a quasi hiteles tudományok keretein, illetve azt is lehetetlen megítélni, hogy helyes-e megölni a gyermeket, mivel ez megint csak morálfilozófiával kapcsolatos, mely bizonytalan státuszú tudományos terület. Akármilyen szörnyű lenne egy ilyen világ, a helyzet az, hogy még szörnyűbb. És ezzel meg is érkeztünk a modernitáshoz.

Carl Truman a „Rise and Triumph of the Modern Self” című művében, mely az Axioma Központ és a Budapesti Keresztény Kortárs Intézet közös gondozásában hamarosan magyarul is megjelenik, kísérletet tesz a modern emberi én alaprajzának megalkotására, és eközben nagyban támaszkodik Macintyre emotivizmus-kritikájára. Macyintyre a fentebb már idézet nagyhatású művében az „After virtue”-ben (megjegyzem: szándékosan nem használom a magyar fordítás félrevezető címét) felhívja a figyelmet az emotivizmus veszélyeire, melyet a modern, alapvetően nyugati gondolkodás pszeudo-etikai megközelítésének tart. Megfogalmazása szerint az emotivizmus olyan doktrína, mely szerint minden értékelő ítélet, pontosabban minden morális ítélet nem más, mint preferenciák, attitűdök és érzések kifejeződése. Az emotivista világban a morális következtetések előzményei nem általános érvényű szabályok (például: „az emberölés rossz”), ezek létét tagadja, hanem pusztán az egyén szubjektív értékvilágának képződményei, és így nyilvánvalóan a következtetések tartalma is valójában ezekre épül.

Az ilyen világ nem alkot közös halmazt a tények világával. Az emotivista pszeudo-etika nem tényekre építi állításainak premisszáit, és ahogy Macintyre megjegyzi: az ebből kialakuló feloldhatatlan „véleménykáoszt” elegánsan vélemény-pluralizmusnak neveztük el.

Az emotivizmus, megtöltve a felvilágosodás progresszió-felfogásával nem látja másban az igazságot, mint abban, hogy amire vágyok, ami örömet szerez nekem, az szükségképpen igaz, ami pedig érzéseim szerint fájdalmat okozna. az szükségképpen rossz. Ez a leírás rajzolja ki legtömörebben a modern embert, vagy annak úgynevezett moralitását, és ez a leírás adja meg a legfőbb karakterét a modern nyugati kultúrának. Azt is megmagyarázza, hogy miért fontos neki annyira a felvilágosodásból származó „haladás” gondolata.

Azt kell látnunk tehát, hogy sem a morális nyelvezetünk, sem annak szerkezete, sem általános világképünk nem egyezik azokkal, akikkel jellemzően vitatkozunk, és hogy kultúránk rendkívül súlyos erkölcsi válságba jutott.

Hadd szemléltessem ezt egy kortárs feminista újságíró wmn.hu-n megjelent írásával. Mint írja, „az abortusz kapcsán megélt leggyakoribb érzelem valójában nem a szomorúság, a gyász vagy a megbánás, hanem a megkönnyebbülés, jelentősebb szorongással pedig csak akkor jár, ha valakit megszégyenítenek miatta. Sok nőt tehát nem önmagában az abortusz visel meg, hanem azok a körülmények, amelyek között el tudják végeztetni a beavatkozást. A problémák közé tartozik például, hogy nem elérhető a műtétnél sokkal kíméletesebb abortusztabletta, nehéz időpontot kapni a családvédelmi szolgálattól, a munkatársak pedig kifejezetten le akarják beszélni döntésükről az érintetteket, ami sok esetben eléggé megalázó módon zajlik.” Leegyszerűsítve a hölgy mondanivalóját: az abortusz nem rossz, ha annak elvégzéséhez boldogság társul az anyában, és a társadalomnak ezt kellene biztosítania.

Erre a gondolatra válaszul egy életvédőben a következő kérdés merül fel: mi köze az anya személyes érzéseinek, így szorongásának vagy megkönnyebbülésének ahhoz, hogy morálisan helyes-e megölni egy gyermeket. A válasz persze az, hogy semmi – de csak nekünk. Az emotivista világban a fenti idézet teljes egészében logikus. Mivel a gyermek megtartása negatív érzelmeket válthat ki az egyénből (legyen az szimplán egyszerű kényelmetlenség érzés vagy tényleg mély érzelmi trauma például egy szexuális bűncselekmény áldozatának) az abortusz morálisan nem, hogy nem helytelen, hanem éppen, hogy helyes.

Ezt a következőképpen írhatjuk le egy abortuszszituációban:

Első premissza: az, ami az ember érzelmi fájdalmait csökkenti, helyes.
Második premissza: a magzat élete érzelmi fájdalmat okoz az anyának.
Konklúzió: a magzat elhajtása helyes.

Peter Singer, hírhedt princetoni filozófus ezért mondja, hogy egy olyan gyermeknek, amelynek a léte nem teszi boldoggá a szüleit, kevesebb joga van élni, mint egy disznónak vagy egy kutyának. Ezért válik Macintyre kezdő idézete napi realitásunkká: moralitásunk dimenziói egyszerűen teljesen mások, mint az emotivizmus rabságában vergődő embertársainké. Az ilyen embertársaink, mivel elveszítettek minden valós objektív értékrendet és fokmérőt cselekedeteikhez, saját érzelmeik és késztetéseik rabszolgáivá válnak. És ahogy C.S. Lewis, a keresztény gondolkodók egyik legnagyobbika megjegyzi: késztetéseiket a génjeik, az anyagcseréjük, az időjárás és a gondolati asszociációik határozzák meg.

Fontos megértenünk, hogy milyen kulturális és történelmi térben beszélünk az élet védelméről, hogy milyen azoknak az embereknek a gondolkozása, akikhez szólunk.

A modern nyugati ember ugyanis a felvilágosodás óta a boldogságot teszi meg a fejlődés fokmérőjének, a tudományt e cél szolgálójának, az etikát másodrangú, bizonytalan státuszú tudománynak minősíti, majd az igazságot a boldogságot kiváltó érzelmek szubjektív kategóriájával azonosítja.

Ezzel a modernitás embere egy olyan kelepcébe zárta önmagát, ahol ismételten C.S. Lewist idézve: „Minden olyan indíték, amely az ő pillanatnyi érzésén túlmutatva érvényes, nem vehető számításba. A „sic volo, sic jubeo” (tehát: így akarom, így parancsolom) elvén kívül minden más indítékot kizárhatunk.” Zárásképpen ez utóbbi mondatot kicsit átalakítom. A modern ember jelmondata nem más, mint: így érzem, így parancsolom. Kerüljön ez bármibe, akár egy gyermek életébe is.

A szöveg a IV. Betű és Lélek konferencián 2024. május 2-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.

Nyitókép: Shutterstock