Bár az agyhalál fogalma orvosi körökben az 1960-as évek vége óta elfogadott, meghatározásával kapcsolatban továbbra is jelentős kérdések merülnek fel.
Az amerikai Nemzeti Katolikus Bioetikai Központ (NCBC) egy nemrégiben kiadott dokumentumában („Integrity in the Determination of Brain Death: Recent Challenges and next Steps”) hívja fel a figyelmet azokra a közelmúltbeli eseményekre, amelyek komoly aggodalomra adnak okot, ezzel együtt felszólítják az orvosi és egészségügyi ágazatok katolikus vezetőit, hogy egyértelműen foglaljanak állást a kérdésben.
Az egészségügyben kétféleképpen nyilváníthatnak valakit halottnak. A leggyakoribb az úgynevezett keringési halál, amikor az ember szíve leáll, és nem tudják újraindítani. A másik az agyhalál, amit akkor diagnosztizálnak, ha egy ember súlyos agysérülést szenved, amelynek következtében az agyműködés véglegesen leáll.
Az agyhalál állapotában lévő emberek orvosi gépek segítségével tudnak lélegezni, és szívverésük is van. Ezáltal jobb alanyai lehetnek a szervátültető műtéteknek, amelynek kapcsán egyes orvosok módosítani akartak az agyhalál beálltának meghatározásán.
Az NCDC szerint a szervátültetés több ezer ember életét hosszabbította meg, de figyelembe kell venni az katolikus egyház tanítását, melynek értelmében a létfontosságú szerveket – beleértve a szívet, a tüdőt és a májat – csak akkor szabad kivenni, ha a beteg valóban meghalt.
„Az agyhalálra vonatkozó klinikai, jogi és etikai normák lényegi ellentmondásai feloldásának kudarca feltárta a halállal és a szervadományozással kapcsolatos közkonszenzus közelgő összeomlását, amely, ha nem foglalkozunk vele, aláássa az emberi élet szentsége és támogatása iránti tiszteletet a szervátültetés javára” – mondta John Brehany, az NCBC ügyvezető alelnöke és intézményi kapcsolatokért felelős igazgatója. Mint fogalmazott, „elengedhetetlen, hogy a katolikusok az orvostudományban, az egészségügyben és a tudományos közegekben is következetesen és világosan mutassanak irányt ebben a kritikus időszakban”.
Az NCBC most kiadott dokumentuma leírja, hogy évtizedek óta égető kérdések merülnek fel az agyhalál fogalmával és meghatározásával kapcsolatban.
„A tudományos cikkekkel összhangban többen elismerték, hogy a neurológiai kritériumok alapján halottnak nyilvánított egyének valójában nem haltak meg. Mások rámutattak az agyhalálra vonatkozó normákban rejlő kétértelműségekre, majd új szabályrendszer kidolgozását sürgették, amely lehetővé teszi a létfontosságú szervek eltávolítását olyan betegek testéből, akik súlyos agysérülést szenvedtek, de nincsenek az agyhalál állapotában” – olvasható a dokumentumban.
Az NPR Morning Edition cikkében az agyhalál jelenlegi definícióinak kritikusai olyan ritka esetekre mutatnak rá, mint például Jahi McMath története, egy 13 éves lányé, akit 2013-ban agyhalottnak nyilvánítottak, de még évekig élt, miután családja megtagadta az életfenntartó kezelések visszavonását. Tovább nőtt, és még a pubertáskoron is átesett, mielőtt meghalt.
Joseph Meaney, az NCBC elnöke szerint a vita fő forrása az, hogy történt számos olyan eset, amikor az egyéneket tévesen agyhalottnak diagnosztizálták, miközben még nyilvánvalóan éltek. „Ez kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mennyire pontos az agyhalál klinikai diagnosztizálása, és hogy elegendő neurológiai tényezőt vizsgálnak-e” – mondta a Crux című lapnak nyilatkozva.
„Az Egyesült Államokban jelenleg aggodalomra ad okot, hogy bár a törvény egyértelműen megköveteli az agy összes funkciójának visszafordíthatatlan leállását ahhoz, hogy egy személyt neurológiai kritériumok alapján halottnak nyilvánítsanak, az agyhalál klinikai diagnosztizálásának fő protokollja határozottan nem vizsgálja a neuroendokrin rendszer működését a páciens agyában” – mutatott rá Meaney.
„Ha az agyalapi mirigy (hipotalamusz) még működik az agyban, akkor sem jogilag, sem etikailag – katolikus szempontrendszer szerint – nem szabad agyhalottnak nyilvánítani az illetőt.
Az NCBC és még sokan mások úgy látják, hogy átfogóbb diagnosztikai vizsgálatokra van szükség, hogy létfontosságú szervek átültetése előtt morálisan bizonyosságot nyerjen a halál beállta” – tette hozzá.
Az új dokumentum arra is kitér, hogy azon túl, hogy a potenciális szervadományozásra jelöltek halálát szigorú és következetes szabályok szerint határozzák meg, fontos lesz megvizsgálni, hogy a megerősített etikai normák és vizsgálati protokollok hogyan illeszkednek majd a szervátültetésre vonatkozó kormányzati szabályozásokhoz, klinikai normákhoz és az ehhez kapcsolódó nagy mennyiségű pénzügyi visszatérítésekhez. „Ez nem lesz könnyű. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül és nem is hátrálhatunk ki ezen feladatokból” – áll a dokumentumban.
Meaney emlékeztetett: Szent II. János Pál pápa 2000 augusztusában úgy nyilatkozott, hogy „ha szigorúan vesszük minden agyi tevékenység teljes és visszafordíthatatlan leállását, az nem ütközik az egészséges antropológia lényeges elemeivel”.
„Ezért az az egészségügyi dolgozó, aki hivatásából adódóan felelős a halál megállapításáért, minden egyes esetben visszatekinthet ezekre a kritériumokra, hogy az etikai megítélésben arra a bizonyossági fokra jusson, amelyet az erkölcsi tanítás »erkölcsi bizonyosságnak« nevez” – tette hozzá II. János Pál.
„XVI. Benedek pápa megerősítette elődje kijelentését, különösen, ami azt a súlyos felelősséget illeti, hogy bizonyosságot szerezzünk arról, hogy a személy a létfontosságú szervadományozás előtt már halott volt” – tette hozzá Meaney.
Forrás: Catholic Herald
Nyitóképünk illusztráció. Fotó: Shutterstock
