„Amikor először mentem be egy kínai árvaházba, felkaptam egy kislányt és magamhoz szorítottam” – kezdi a beszámolóját Katy Faust, a Them Before Us nevű gyermekjogi szervezet alapítója és elnöke.
A Public Discourse oldalán megjelent publicisztikájában így folytatja: „Akkoriban egy kínai örökbefogadási ügynökségnél dolgoztam, és bár még nem voltam anya, ösztönösen elkezdtem ringatni a kislányt. Néhány percen belül, miután felvettem vele a szemkontaktust, a baba korábban üres arckifejezése mosollyá vált, miközben beszéltem hozzá és utánoztam a válaszait. Furcsa módon egy olyan szobában, ahol körülbelül 100 gyerek volt bezsúfolva, kiságyanként kettő vagy három, a kezemben tartott baba volt az egyetlen, aki zajt csapott. Körülbelül öt perc múlva letettem őt, készen arra, hogy egy másik elhagyott lélek felé fordítsam a figyelmem. De abban a pillanatban, ahogy a baba háta megérintette a kiságyat, hangosan sírni kezdett, én pedig gyorsan újra felkaptam. Rájöttem, hogy a gyerekek nem a rendezettség miatt vannak csendben. Azért nem sírtak, mert nem kaptak választ a segélykiáltásaikra.”
A gyerekek édesanya nélkül szenvednek
Ösztönösen gyászolunk, amikor olyan gyermekekkel találkozunk, akiknek az alapvető szükségletei nincsenek betöltve, különösen, ha ez a betöltetlen szükséglet az emberi kapcsolódás. Minden bizonnyal ez a helyzet a többi árvaházban lévő csecsemővel is, akiknél ennek következtében késleltetett fizikai növekedés és agyi fejlődés, valamint deviáns kötődés és/vagy kötődési zavar alakulhat ki.
A világ immár kénytelen beismerni, hogy a COVID-zárlatok során még a rövidebb ideig tartó kapcsolatmegszakítás is károsan hatott a gyermekek érzelmi, szociális és fejlődési egészségére, valamint a tanulmányi eredményeire. Egyesek mégis lelkesen várják a mesterséges anyaméhek megjelenését, amellyel még korábban vehetik el a gyermekektől a kapcsolódás lehetőségét.
Mesterséges méh és árucikké válás: a halálos kombináció
Bár a mesterséges anyaméhek még nem érhetők el, juhokkal már tesztelték az új technológiát. Kína eközben olyan „robot dadákat” fejleszt, amelyek képesek lesznek beállítani a szén-dioxidot és a táplálékot a mesterséges méhben lévő gyermekek számára, amint ez utóbbi technológia elérhetővé válik. Ezek a mesterséges intelligenciával működő „dadák” az embriókat rangsorolni is tudják és egy algoritmus alapján ösztönözhetik vagy megszakíthatják fejlődésüket. Azonban amíg ehhez a ponthoz elérkezik, addig már most is láthatjuk, hogy hogyan születnek gyermekek a béranyaságon, valamint nőknek és (lassan már férfiaknak is) elérhető méhátültetésen keresztül.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy a mesterséges méh gyógyír lesz a gyermekvállalás számos problémájára. Egyesek, mint például a transzhumanista István Zoltán, a mesterséges méhek megjelenésében látják a megoldást az abortuszvitára, mondván, így a nőnek nem kell kihordania a nem kívánt gyermeket és a babának sem kell meghalnia: „mindenki nyer”. Egyesek azt remélik, hogy a technológia a koraszülöttek tovább fejlődését is segíteni fogja azáltal, hogy az alulfejlett magzatot átültetik egy „bio-zsákba” – a probléma megoldva.
A Cato Institute pedig nemrég azt vetette fel, hogy a mesterséges méh lehetőséget teremt a nők számára arra, hogy „a terhességgel és a szüléssel gyakran együtt járó fizikai és pszichológiai kellemetlenségek nélkül” szülhessenek.
Kétségtelen, hogy a mesterséges méhek megjelenése sokféle embert tesz majd izgatottá: azokat, akik azt szeretnék, hogy a babájuk a terhességi komplikációk mellett is kihordható legyen; a hírességeket, akik nem szeretnék tönkretenni az alakjukat; vagy éppen a karrierista nőket, akik nem szeretnék otthagyni az irodájukat. Elmúlnak azok az idők, amikor a meleg pároknak Facebook-csoportokban kell béranyát keresniük.
Technológiai fejlesztés – a gyermekek kárára
Hogyan boldogulnak majd a gyerekek, akiket teljesen kizárnak majd az emberi kapcsolódásból? Sokkal rosszabbul, mint az árvaházi csecsemők. Őket legalább – ahogyan arra teremtve lettek – létük első 9 hónapjában teljesen körülölelte az anyjuk melegsége, hangja, illata, éneke, alvási szokásai és mozgása. Csak az emberi fejlődés első szakasza után szenvedték el annak az egyetlen kapcsolatnak az elvesztését, amely a születésük pillanatában még megvolt számukra.
Mindez a mesterséges megtermékenyítés (IVF) néven ismert Petri-csészében történő csecsemők létrehozásával kezdődött 1978-ban. Mára Amerikában és az Egyesült Királyságban a születések mintegy 2 százaléka lombikprogram eredménye. A laboratóriumban létrehozott gyermekeknél nagyobb a koraszülés aránya, a születési rendellenességek, a szív- és érrendszeri problémák, a rák, az agykárosodás és az értelmi fogyatékosság kockázata is.
A reproduktív technológia világa ezt követően a gyermek gyártás egyenletét ,,harmadik felekkel” is kiegészítette. Míg az első, idegen spermával történő ,,mesterséges megtermékenyítésre” az 1800-as évek végén került sor, a lombikprogram előretörése ezt a jelenséget széleskörűvé tette. Az első béranyaság révén született gyermek pedig 1985-ben jött világra.
Ami az adatok nyilvántartását illeti, csupán néhány feltételnek kell megfelelni, ami miatt nem tudjuk biztosan, hogy hány gyermek születik évente sperma és petesejt donáción keresztül. Azonban a legjobb becslések 30 és 60 ezer közé helyezik ezt a számot.
Mit mondanak a gyerekek?
Mit tudunk tehát a „donor” gyerekekről? A legnagyobb tanulmány, amelyet a kizárólag spermadonoroktól származó gyermekekről végeztek, a következőket állapította meg: a spermadonációval fogant fiatal felnőttek jobban szenvednek, zavarodottabbak, és elszigeteltebben érzik magukat a családjuktól.
Gyakoribb körükben a depresszió, a bűnözés és a kábítószerrel való visszaélés. Közel felüket pedig zavarja, hogy a fogantatásukban pénz is szerepet játszott.
A vizsgálatban résztvevő gyerekek számára előnyös volt, hogy a várandósság alatt az anyjuk jelenlétében lehettek, és a szülés után is folyamatos kötődést éreztek vele. De nézzük meg, hogy egy gyermek genetikai apjának elvesztése hogyan hatott az identitástudatára:
„Két anya lánya vagyok. Mindkettőjüket nagyon szeretem, de nincs olyan nap, hogy ne kívánnám, bárcsak lenne apám. Nagyon nehéz a magamfajta gyerekeknek, akik mások. Nem számít, mennyire elfogadó a társadalom. Vannak férfiak az életemben, az anyukáim barátai, de ez nem ugyanaz. Szeretem a szüleimet, de nem értek egyet azzal, hogy soha nem fogom megismerni a biológiám felét, vagy a testvéreimet. Soha nem tennék ilyet egy gyerekkel.”
A petesejtadományozással létrehozott gyermekek nem meglepő módon hasonló vágyat éreznek a biológiai anyjukkal való kapcsolat után:
„Minden nap gondolkodom a biológiai anyámon. Vajon ő is kíváncsi rám? Hasonlítunk egymásra? Hasonló a személyiségünk? Vannak nagyszüleim, akik tudnak rólam? Ezek a kérdések persze alig karcolják a felszínt. Nem tudom szavakba önteni azt a fájdalmat, hogy nem tudom, ki a biológiai anyám, és hogy nem lehetett kapcsolatom vele. Ez mentálisan és érzelmileg is mélyen megvisel.”
A méhen belül kialakult anya-gyermek kapcsolat a bizalom, a kötődés és a hosszú távú kapcsolati egészség alapjául szolgál. A mesterséges anyaméhek megjelenése tehát egyértelműen katasztrofális hatással lesz a gyermekek érzelmi jólétére.
A gyermekeknek jogaik vannak
Mi lesz a sorsa azoknak a gyerekeknek, akiket életük első kilenc hónapjában mindenféle emberi kapcsolat nélkül nevelnek fel? Talán, akárcsak a XIII. századi gyermekek, akikkel Frederick király a kísérletében azt próbálta kideríteni, milyen nyelven beszélnének, ha soha nem szólnának hozzájuk, a mesterséges méhben született gyermekek is meghalnának.
De akárcsak a nemi erőszak esetében, minden új életről gondoskodnunk kell, amely úgy jön létre, hogy közben elítéljük a fogantatás körülményeit. Az igazságos válasz ezt is megköveteli. A reproduktív technológiák révén világra jött gyermekeknek méltósága, értéke és jogai vannak. Pontosan ezért vagyunk kritikusak a világrajövetelük módjával szemben.
Nyitókép: Shutterstock
