„Értem én, de attól még, hogy kitartóan szidjuk a sötétséget, még nem lesz világosabb!” – mondta egy számomra kedves ember, amikor egy asztaltársaságban néhányan éppen kipanaszkodtuk magunkat. Több dolog előkerült: a keresztény elkötelezettség hiánya, az általános tájékozatlanság hitünkkel, a kereszténység tanításával kapcsolatban, a progresszív politikai követelések begyűrűzése egyházi közösségeinkbe (és azok, akik abból élnek, hogy ezeket a követeléseket szajkózzák, mit sem törődve azzal, amit az egyház tanít, sőt, éppen azt próbálva lebontani).
Bölcs ismerősöm figyelmeztetése sokat jelentett számomra. Az én személyes (szakmai) utam során is voltak olyan időszakok, amikor túlságosan nagy figyelmet fordítottam arra, hogy a veszélyekre figyelmeztessek, hogy a végvári harcokat vívjam. A fent idézett intés épp azért fogott meg, mert paradigmaváltó erővel bír: noha defenzívában vagyunk, nem szabad engednünk annak a kísértésnek, hogy a kereszténységet mennyiségi kérdéssé silányítsuk (éppen ezért egyrészről tökéletesen mindegy, milyen számokat olvashatunk a népszámlálási adatsorok között – akik kárörvendően a csökkenő számokra mutogatnak, semmit sem értettek meg az Apostolok Cselekedeteiből), ahogy annak sem, hogy minduntalan csak a válságjelekre figyeljünk és figyelmeztessünk. Egyik sem lenne helyes hozzáállás. Ha csak védekező hadműveleteket folytatunk, sosem teszünk majd eleget az evangéliumi parancsnak, hogy menjünk és hirdessük Krisztus örömhírét és világosságát minden nemzetnek. Akkor beszűkülünk, egy idő után pedig már nem is Jézus Krisztusra figyelünk, hanem csak saját magunkra.
Az egocentrikus keresztény azonban per definitio nem keresztény, mivel már nem Mesterét követi, hanem saját magát. A beszűkült keresztény nem a Szentlélekben él, ezért nem is tudja már úgy hirdetni az evangéliumot,
ahogyan elhívása szerint kellene, sőt, hajlamos megfeledkezni arról az igazságról is, hogy nem valamiféle dualista világban élünk; Krisztus legyőzte a halált, a legnagyobb kérdések már eldőltek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a botrányokra, a baljós folyamatokra ne kellene rámutatni. Mert sötétség itt van velünk és mindent megtesz, hogy növekedni tudjon. Lelkeket rabol, rombol, ahol csak tud, megoszt és szétszór. A sátán nem szimbólum, ahogy néhány modernista félrevezető módon hirdeti (talán úgy lettek teológusok, hogy soha nem olvasták a Bibliát, ki tudja…), ahogy a pokol sem üres. Beszélni kell arról, miért baj, ha a halál kultúráját akarják ránk erőltetni a szeretet civilizációjának építése helyett (lásd mai vitáink az eutanáziával kapcsolatban), ha egyes körök minden erejükkel azon vannak, hogy aláássák az emberi méltóságot, megtagadják tőlünk teremtettségünk szépségét, elhazudják a valóságot (vö. „Férfinak és nőnek teremtette őket”), rombolják a család intézményét és kikezdenék a házasság szentségét. Ezekről mind szót kell ejtenünk, figyelmeztetnünk kell, mert ez alapvető morális kötelességünk. Van azonban feladat még ezután is jócskán, sőt, ezután még több, mint eddig a pontig.
Mert a figyelmeztetés önmagában nem elég. Az evangelizációs munka, az igazi szolgálat csak ezután kezdődik: hirdetni Őt, akár alkalmas, akár alkalmatlan, a háztetőkről is. Húsvét örömével, pünkösd lelkületével.
Ha nem hirdetjük Krisztust, nem lesz élet a világban, de nem lesz élet bennünk sem.
Egy esztendővel ezelőtt, amikor Ferenc pápa Magyarországra látogatott, az apostoli utazás mottója ez volt: „Krisztus a jövőnk”. Sokan sokféle jövőképet vázolnak ma elénk, kisebb és nagyobb közösségeink elé egyaránt. Ami biztos, hogy ha Krisztusra építjük, alapvetően rendben lesz. Ha elvetjük őt, ha továbbra is istent játszik az ember, ha a széthúzás, a háborúskodás, a halál kultúrája azért nyer teret, mert mi, keresztények restek voltunk elvégezni missziós küldetésünket, sokkal keményebb jövő vár ránk. A jó harcot megharcolni, a pályát végigfutni: ezt kell most tennünk.
Tomboljon csak a sötétség, ha akar. A végső szó Jézusé. Mi pedig legyünk bátran az Ő katonái!
