Nézem a képeket, amiket az érthetetlen cselekedetet követően pár órával Bese Gergő atya a helyszínről küldött. Nézem a lefejezett Mária-szobrot és nem értem, mi vezet arra bárkit is, hogy romboljon, pusztítson. A rombolás lelke jelen van és a híradások főszereplőjévé válik: nagy méretekben háborúk, terrorista akciók, brutális bombázások, kicsiben szobordöntések, betlehemi figurák megrongálása, vallási szimbólumok elleni vandál cselekmények formájában hallunk róla. És remélem, mind többen ellene mondunk. Ez az első gondolat, ami az immáron másodízben megrongált dunavecsei Mária-szoborral kapcsolatban felmerül bennem: hogy határozottan ellene kell mondanunk a pusztítás lelkének és kérnünk a Békesség Lelkét, a Remény Lelkét, az Alkotás Lelkét.

Áldást kell mondani akkor is, amikor indulat keletkezik bennünk – mert csak ez lehet a keresztény válasz.

Töprengek, vajon mi lehetett az elkövető indítéka, aki annak ellenére lépett a pusztítás útjára, hogy tudhatta: a területet immár térfigyelő kamera is őrzi. Valamiféle személyes ellentét, netán bosszúvágy? Településen belüli konfliktus, vagy felekezetközi viszály? Mi lehet az a mély seb egy ember lelkén, ami erre vezeti őt, az a sebzettség, ami teret enged a gonosznak és így ölt formát? Kiengesztelődésre van szükségünk – első lendülettel azt írnám: jobban talán, mint valaha, de hát a magyar történelem és a személyes tapasztalat egyaránt arra int, hogy inkább úgy fogalmazzak: mindig és őszintén. Szívből jövő kiengesztelődések formálhatnak újjá ugyanis emberi kapcsolatokat és közösségeket, településeket és felekezeteket, újíthatják meg a keresztény egységtörekvést és missziós lelkületünket. Minden a kiengesztelődéssel kezdődik! Egymással kiengesztelődve erősíthetjük meg igazán családjainkat, közösségeinket, nemzetünket.

Előfordulhat az is, hogy ami történt, egy ateista segélykiáltása (ő talán büszke erre a segélykiáltásra, elég baj az neki!), amit meg kell hallanunk. Egyáltalán nem acsarkodva, nem mindenféle rosszat kívánva az elkövetőnek, sokkal inkább a jót: a megtérés és megbékélés kegyelmét. Ez nem zárja ki, hogy az igazságszolgáltatás működését szükségesnek tartsuk, de

nem súlyos büntetést kell kívánnunk az elkövetőnek, hanem lelkének javát.

Az itthoni ateistákat egybegyűjtő csoport örömét fejezte ki a rongálás láttán, sőt, meglehetősen provokatív módon még a keresztényeket minősítette „erőszakos kisebbségnek” (éppen az a csoport, amely bő két éve a harcos ateizmus programját hirdette meg). Legyünk elnézőek velük, hiszen a látóhatár alsó peremén minden erős megszólalásra szükség van annak érdekében, hogy destruktív harcuk elérje a média ingerküszöbét. De legyünk józanok is egyben: a harcos ateizmus az értékeinket veszi célba, és sokkal kevésbé szobrainkat, mint lelkiségünk társadalmi vetületét. Ha hitben megerősödünk, méltó választ adtunk. (És persze emlékezzünk ismét Jézusra, aki azt mondta, szeressük ellenségeinket, azokat, akik átkoznak minket, halmozzuk el áldásainkkal.)

Ha pedig puszta vandalizmusról van szó, nos, akkor is az ima és a böjt a mi utunk, mert az elkövetőnek ez esetben is hatalmas szüksége van az imáinkra. Ahogy szükségük van mindazoknak, akik az elmúlt hetekben országszerte betlehemeket gyújtottak fel, azok szobrait törték össze, akik harcot hirdetnek a keresztény szimbólumok és értékek ellen a köztereken, a médiában, a politikában.

Ima és böjt, ellenségszeretet és helyes lelki állásfoglalás: ezekre van szükségünk, ezt üzenik nekünk az országszerte lefejezett szobrok. Ha pedig a helyi közösség úgy dönt, ismét szorgalmazza a dunavecsei Mária-szobor felállítását, mert harmadszor is ilyen módon szeretne tisztelettel adózni a Béke Királynője előtt, rám számíthat!

Nyitókép: Bese Gergő atya felvétele