A kezdetek
Menjünk vissza 1993. április 25- ig, amely az első leszbikus, meleg és biszexuális jogokért való washingtoni felvonulás napja volt. A Pride sokat ígért. Aznap 300 ezer fő menetelt az Egyesült Államok fővárosában.
A szerző megosztja, hogy leszbikus párjával minden tekintetben egalitáriusok voltak.
Ha azt mondták volna nekik, hogy alig több mint két évtizeden belül a független nők „feleségnek” fogják hívni egymást, teljesen abszurdnak nézték volna az állítást.
Miért terhelnek jó embereket egy ilyen heteronormatív intézménnyel?
Az 1993-as felvonulás megmutatta a melegjogi mozgalom belső ellentmondásait. A posztmodern generáció kibékült ezekkel, és elutasított minden erkölcsi kritikát, a patriarchális és hegemón címszó alatt.
Az ACT UP, AIDS ellen küzdő politikai szervezet aktivistái az óvszer és a józan ész szemébe nevettek. „Visszatekintve úgy érződik, hogy érzéketlenségük eltakarta a halál lélek-agóniáját.” – írja a szerző.
Közvetlenül az 1993-as felvonulás előtt divattá váltak a szimbolikus, tömeges „melegházasságok.” Ezeket sokszor „vallásközi elköteleződés szertartása” és ehhez hasonló címszavak fémjelezték.
A felvonulás megmutatta a queer aktivizmus és a mainstream melegjogok közti feszültséget. Megszületett a queerelmélet, amely a transzszexuálisakat éljenezte, és tagadta a hagyományos nemi kategóriákat.
Az azonos neműek ,,házassága” felé vezető út
1989-re a melegjogi mozgalom megértette a teljes házasság erkölcsi előnyeit a családi élettársi kapcsolatokkal szemben, de ehhez gyökeres változásra volt szükség a szervezetben.
Marshall Kirk neuropszichológusra és Hunter Madsen reklámszakemberre várt az a feladat, hogy a homoszexualitást elfogadhatónk állítsa be, az akkoriban hírhedt AIDS-járvány tombolása közepette. Megalkották a homoszexuális etikett kézikönyvét, amely A Bál után: Hogyan fog Amerika felülkerekedni a melegek ellen irányuló félelmen és gyűlöleten a 90-es években (After the Ball: How America Will Conquer Its Fear and Hatred of Gays in the 90s) címet viselte.
Kirk és Madsen könyve az alábbi gondolatokat fogalmazta meg:
- A középpontban a homoszexualitás normalizálása állt. A szerzők világosan kimondták, hogy ne legyen nyilvános szex és ne zaklassák a homoszexuálisokat, amíg nincs törvénybe iktatva az azonos neműek ,,házassága,” és a keresztények nem áldozatként tekintenek rájuk
- Könnyen manipulálható egyházakkal népszerűsíteni azt a gondolatot, hogy a melegek áldozatok
- Megnyugtatni a másik oldalt azzal, hogy igazából diszkrimináció-ellenességről van szó, nem az azonos neműek jogairól
- Jó színben akarták feltüntetni a melegeket egy nemes előtörténetet kitalálva nekik. Bárki, aki sosem házasodott meg 40 év felett volt és már nem élt, felhasználható volt referenciaként, mint a homoszexualitás előfutára
- Legyen egy bűnbak! Vonjunk párhuzamot a nácik és a hisztérikus, konzervatív prédikátorok között, és különböztessük meg őket a nyitott gondolkodású pluralistáktól és a liberális, szerető pásztoroktól
Az 1993-as felvonulás idejére Kirk és Madsen könyve a melegjogi aktivisták alapolvasmányának számított.
Isten szava és a homoszexualitás
Hatalmas koppanás volt, amikor Bill Clinton 1996 szeptemberében aláírta a házasság védelméről szóló törvényt. A jogszabály egy férfi és egy nő kapcsolatára korlátozta a házasságot, és tartalmazta, hogy egyetlen állam sem ismerheti el az azonos neműek más államokban kötött „házasságát.”
„Valamivel az 1993-as felvonulás után feladtuk a „melegek és leszbikusok” addigi polgári stabilitását, és elfogadtuk a „queer” lázadását.” – írja Butterfield. David Halperin meghatározása szerint a queer „bármi, ami ellentmond a normálisnak, a legitimnek, a dominánsnak… az lényeg nélküli identitás”. A meleg és leszbikus szavakhoz túl sok negatív jelző tapadt addigra, így szükséges volt a queer kitatálása.
A homoszexuálisok jogiért harcoló aktivisták a keresztényekben látták az ellenséget, akik a házassággal kapcsolatban ragaszkodtak a Biblia tanításához.
Butterfield is a keresztényekben látta az ellenséget, egészen addig, amíg nem találkozott Ken Smith lelkipásztorral, akivel hosszan beszélgetett a Bibliáról és a keresztények homoszexuálisokhoz való hozzáállásáról. A lelkipásztor másfajta elfogadást mutatott irányába, mint amit gondolt: „Rosaria, el tudlak fogadni leszbikusnak, de nem helyeslem.”
Ez gyökeres változást hozott az életébe, hamarosan elkezdte olvasni a Bibliát és irodalmi szempontból értékelni. Megérintette a Szentírás üzenete még így melegjogi aktivista, leszbikusként is.
„Természetesen megriadtam a Teremtés mandátumától. Elutasítottam azt az elképzelést, hogy leszbikus érzéseim lázadoznak, megrontják és eltorzítják Isten képmását bennem (1Mózes 1,27-28). Az érzéseim őszinték voltak, nem? Veleszületett. Hogyan lehetne bármi más, csak nem tiszta? A Biblia azonban feltételezi, hogy Ádám bűne erkölcsileg engem is bűnössé tett, nem pedig ártatlan áldozattá (1Mózes 3,15). Megtudtam, hogy Jézus azért jött, hogy kiszabadítsa a foglyokat (Izajás 61,1-3). Azt hallottam, hogy Ő nagyobb, mint az én leszbikusságom (Máté 11,28-29). Később elkezdtem hinni, hogy Jézus, az Isten-ember szenvedett, meghalt, eltemették és feltámadt, hogy megváltsa a hozzám hasonló embereket.” – osztja meg tapasztalatát a szerző.
Butterfield szakmájában és egyetemi karrierjén keresztül az irodalomban is egyre több helyen felfedezte Istent és átértékelte korábbi interpretációit. A Bibliát olvasva az alábbi következtetésre jutott:
„Ha Isten a férfit és a nőt egy minta szerint teremtette meg egy céllal (1Mózes 1,28), az a leszbikusságot kezdettől fogva nem tartalmazta.”
Smith lelkipásztor így fogalmazott: „Rosaria, az a bajod, hogy azt hiszed, ami a te normád szerint etikus, az teremti az igazat és szépet. De a Biblia ennek az ellenkezőjét mondja: az objektív igazság határozza meg, mi a szép és az etikus.”
A szerző János evangéliuma nyomán megértette, az Isteni szeretet igazságát: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Ez egy forradalmian nagy felismerés volt Butterfield számára.
„Titkon megdöbbentem. A világegyetem Istene kapcsolatot akart velem? És ezt Fia, a Megváltó véráldozata által biztosította? És mindezt egy olyan ellentmondást nem tűrő könyvben közölte, amely rajtam is kifog?” – írja Butterfield.
A szerző korábbi ateizmusa és leszbikussága többé már nem érződött helyesnek, egyfajta Isten iránti támadásként csapódtak le benne. Ez odáig vezette, hogy véget vetett leszbikus párkapcsolatának, megtért és csatlakozott egy keresztény gyülekezethez, teljes pálforduláson keresztülmenve.
„Nem szűntek meg az azonos nemű vágyaim, de megtértem, és ezért küzdeni kezdtem homoszexualitásom ellen.”
A puritán John Owen gondolata nyomán, Isten iránti szeretetből azt akarta tenni, amit az Úr szeret, és abba nem fért bele többé a leszbikusság.
Az LMBTQ lobbi
2008-ban a Proposition 8. – az azonos neműek házasságának betiltására vonatkozó kaliforniai alkotmánymódosításról szavaztak. Ezt megelőzte az a szabályozás, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 2003-ban a Lawrence kontra Texas ügyben alkotmányellenesnek nyilvánította a szodómiaellenes törvényt, majd San Francisco polgármestere, Gavin Newsom 2004 februárjában engedélyezte az „azonosneműek házasságát.”
2015. júniusában az Obergefell kontra Hodges ügyben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 5-4 arányú döntéssel legalizálta a „melegházasságot” mind az 50 államban, és betoldotta a „méltóságsértési záradékot”, így jogilag sértésnek számít az egyén LMBTQ identitásának megkérdőjelezése.
Öt évvel később a Bostock kontra Clayton ügyben a Legfelsőbb Bíróság hozzáadta az LMBTQ jogokat az 1964-es polgárjogi törvényhez. Ezáltal a homoszexuális „irányultság” a 19. századi természetellenes állapotból, az Egyesült Államok uralkodó ideológiájává vált. A mai Z-generáció, 18 és 25 év közötti fiataljai 30 százaléka azonosítja magát, LMBTQ identitásúnak, ugyanez az arány 2004-ben mindössze 3,4 százalék volt.
A melegjogi mozgalom elérte célját, legalizálták a házasságot mind az 50 államban. Akkor miért nem ért véget a melegek forradalma? Miért nem hirdették ki a győzelmet az aktivisták, pakoltak össze és mentek haza? Mert ez soha nem csupán a jogi egyenlőségről szólt. A „melegházasság” kampánya erkölcsi forradalom volt. Az aktivisták úgy gondolták, hogy a házasság szabadsága azt eredményezi, hogy megszabadulnak attól a belső lelkiismereti hangtól, amely mélyen belül azt mondja, hogy valami nincs rendben.
Nem az ember alapította a házasságot, ezért nem is rendelkezhet felőle éppen az aktuális ideológiának megfelelően. Azok a keresztények, akik azt hiszik, hogy az erkölcsi jó abból a jogi döntésből fakad, amely létrehozta a „melegházasságot”, tagadják a Szentírás igazságát.
El kell vinnünk az evangéliumot azoknak az embereknek, akik az LMBTQ mozgalom áldozataivá váltak. A Szentlélek képes munkálkodni a homoszexualitás fogságában lévők hitén keresztül is.
Rosaria Butterfield, ma keresztényként, lelkipásztor feleségként és anyaként élve, saját példájával igazolja, hogy van kiút, a homoszexualitás csapdájából is.
Nyitókép: Shutterstock
